Aki ismerni vél (nem túl közelről), mind azt mondaná neked, ha megkérdeznéd tőle, hogy egy szájhős vagyok. Jár a szám megállás nélkül. Hol komolyan, hol meg kevésbé komolyan. De ha egy egész közeli(met) kérdeznéd meg, kiderül, hogy messzemenően híres vagyok a hallgatásommal. Nem beszélek. Különösen az érzelmeimről nem. Épp az imént mondta valaki "Nem szabad ilyen magányosnak lenni!". Na puff. Igen, világéletemben az voltam, ha jobban belegondolok. Már-már azt hinnéd egész közel vagy hozzám, és megérinthetsz, aztán egyszercsak huss, mégse lehet. Azazhogy lehet, de csak három lépés távolságból. Ennél közelebbről nem igazán.
[Egy ideig elköszönök. Szelíd tavaszt mindenkinek!]
2011. március 24., csütörtök
2011. március 16., szerda
Megfőztem :)
Nahát, nahát! Nem is olyan régen írtam le magamról, hogy titokban a kulináris élvezetkre szoktam voksolni. (Ha őszinte vagyok, akkor több voksom megy erre, mint bármelyik párttagra...)
Még soha nem írtam főzőcskézésről, és ne is bízza el senki magát :)! Nem lesz nekem olyan, hogy gasztroblog! Rettenetesen unnám leírni a recepteket. :)
Na, szóval, már két hete újra aktív főszakács szerep(em)ben tisztelgek a konyhában. Tény, hogy élvezem is, csak éppen nem mindig futja az időből. Na meg, ha van, aki megcsinálja, mennyivel kényelmesebb, nem igaz? :)
A múlt héten olyan levesre bukkantam, amit utoljára gyerekkoromban ettem, nagymama főztjeként még. A Szabógallér leves. A receptet Katinál láttam meg, és azonnal nekiálltam. Isteni lett! Csak éppen az volt a gond, hogy itt nem akartam leállítani magam :). Kifundáltam, hogy a belefőzött húsival is akarok valamit kezdeni. És kipattant a másik finomságnak az ötlete, amit szintén valamikor gyerekkoromban ettem utoljára. A Nápolyi (lásd fotón, és nem, ez nem leves!). Ennek halványan emlékeztem az elkészítésére, viszont a "kiegészítést" már saját fantáziámra bíztam. Ez is isteni finom lett! :)
Ja, hogy mindez, hogy jön be egy olyan blogra, aminek címe A szeretet margójára? Bízom benne, mindenki megtalálja rá magában a válasz(át).
[A magam részéről csak annyit fűznék hozzá (így zárójelben, nagyon halkan), hogy amíg van amiből, és ép, egészséges ember vagyok, szívem minden szeretetét bele tudom tenni / főzni ezekbe az ételekbe. A mosogatnivaló csak azt jelzi, hogy ismét kikerült a mindennapi!]
Még soha nem írtam főzőcskézésről, és ne is bízza el senki magát :)! Nem lesz nekem olyan, hogy gasztroblog! Rettenetesen unnám leírni a recepteket. :)
Na, szóval, már két hete újra aktív főszakács szerep(em)ben tisztelgek a konyhában. Tény, hogy élvezem is, csak éppen nem mindig futja az időből. Na meg, ha van, aki megcsinálja, mennyivel kényelmesebb, nem igaz? :)
A múlt héten olyan levesre bukkantam, amit utoljára gyerekkoromban ettem, nagymama főztjeként még. A Szabógallér leves. A receptet Katinál láttam meg, és azonnal nekiálltam. Isteni lett! Csak éppen az volt a gond, hogy itt nem akartam leállítani magam :). Kifundáltam, hogy a belefőzött húsival is akarok valamit kezdeni. És kipattant a másik finomságnak az ötlete, amit szintén valamikor gyerekkoromban ettem utoljára. A Nápolyi (lásd fotón, és nem, ez nem leves!). Ennek halványan emlékeztem az elkészítésére, viszont a "kiegészítést" már saját fantáziámra bíztam. Ez is isteni finom lett! :)
Ja, hogy mindez, hogy jön be egy olyan blogra, aminek címe A szeretet margójára? Bízom benne, mindenki megtalálja rá magában a válasz(át).
[A magam részéről csak annyit fűznék hozzá (így zárójelben, nagyon halkan), hogy amíg van amiből, és ép, egészséges ember vagyok, szívem minden szeretetét bele tudom tenni / főzni ezekbe az ételekbe. A mosogatnivaló csak azt jelzi, hogy ismét kikerült a mindennapi!]
Szerelmem napjai (24)
Nem lehet nem boldognak lenni, amikor úgy érzed, hogy minden perccel mind jobban és jobban vagy szeretve, mint egy nappal korábban (mondjuk). Furcsa. Olyan, mintha tündérkertben élnél, ahol minden pillanatban azon fáradoznának a szépséges mesebeli hercegkisasszonyok, hogy elhalmozzanak jóságukkal. Mesebeli. Igen, pontosan ez a megfelelő szó most erre az állapotra. Kistündér van a pocimban, és ennek a kistündérnek az életet adója nem szűnik meg hozzá beszélni. Csak halkan. Csak suttogva, hogy biztosan eljusson hozzá az üzenet.
És így telt el a kiszabott időm. Vasárnap este Kálmán Annával látogattak meg. Palacsintát hoztak és görög salátát. Én a salátának estem neki. Aztán kártyáztunk késő estig. Senkit nem izgatott, hogy hétfő a másnap. Mind ott voltunk, akik a legközelebb állunk egymáshoz. És... és.. igen, ezen az estén kezdődött igazából el... Senki nem észlelt semmit, mert huncutul mindig elütöttem a dolgot azzal, hogy ne nevettesenk olyan nagyon, mert még a végén megfájdul a szívem. Persze, ezen mind mulattunk megint (én is), de ez nekem sok volt. Váratlanuk éleset nyilalott a mellkasomban. Látni vélték a mozdulatot, de csupán néhány pillanat volt az egész, így nem is tűnt fel valójában. Tovább kártyáztunk, de ez után még kétszer torzította el pillanatokig arcvonásaimat az éles hasítás a baloldalamon. Fogalmam sem volt mi ez.
Azt hiszem, ezen az estén bújtam úgy oda Gáborhoz, mintha először, mintha utoljára tenném. Kezeim önkéntelenül a hasamra tévedtek, mintha védelmezni akarnám a pici lényt odabenn. Védelmezni. Magam se tudtam, mitől, miért.
Hétfőn Bereczki doktornőnél prezentáltam. Immár biztos, hogy anya leszek. Mielőtt indultam volna az iskolába, mintegy mellékesen megemlítettem az előző esti "rohamokat" neki. Arca nem igazán maradt derűs. Sokkal komolyabban érdekelte az egész, mint engem. Kardiológushoz küldött. Hangneme olyan volt, mint ami nem tűr ellentmondást. Persze, elmondta, hogy csak bordaközi idegről lehet szó, de biztos, ami biztos. Most már ketten vagyunk, két életért felelek. Éreztem, hogy a föld megy ki a lábam alól. Ahogy kiléptem a rendelőből, már hívtam is a háziorvosomat, hogy azonnal küldőcédulát kérnék. Délután, suli után érte megyek, és még elkapom a klinikán a "szakértőmet". Mióta Gábor a kórháznál praktizál, szinte minden szakorvos rendelési, vizsgálati idejét tudni vélem.
Valahogy így értem el az iskolába. Kissé szédelegve a váratlanul kapott komoly aggódásától orvosnőmnek, gondolataim állandó vitáitól: ezt mondjam-e el Gábornak, vagy ne mondjam el... Sehol semmi nyilalás azóta sem, de mégis a tudatom dolgozott. Meg akartam őrizni a mesebeli órisábuborékot úgy, ahogy belekerültünk: egy férfi és egy nő, aki életet adott egy pici lénynek, és most úgy várják ezt a csodát, mintha soha senkivel korábban ilyesmi nem történt volna meg....
folyt. köv.
És így telt el a kiszabott időm. Vasárnap este Kálmán Annával látogattak meg. Palacsintát hoztak és görög salátát. Én a salátának estem neki. Aztán kártyáztunk késő estig. Senkit nem izgatott, hogy hétfő a másnap. Mind ott voltunk, akik a legközelebb állunk egymáshoz. És... és.. igen, ezen az estén kezdődött igazából el... Senki nem észlelt semmit, mert huncutul mindig elütöttem a dolgot azzal, hogy ne nevettesenk olyan nagyon, mert még a végén megfájdul a szívem. Persze, ezen mind mulattunk megint (én is), de ez nekem sok volt. Váratlanuk éleset nyilalott a mellkasomban. Látni vélték a mozdulatot, de csupán néhány pillanat volt az egész, így nem is tűnt fel valójában. Tovább kártyáztunk, de ez után még kétszer torzította el pillanatokig arcvonásaimat az éles hasítás a baloldalamon. Fogalmam sem volt mi ez.
Azt hiszem, ezen az estén bújtam úgy oda Gáborhoz, mintha először, mintha utoljára tenném. Kezeim önkéntelenül a hasamra tévedtek, mintha védelmezni akarnám a pici lényt odabenn. Védelmezni. Magam se tudtam, mitől, miért.
Hétfőn Bereczki doktornőnél prezentáltam. Immár biztos, hogy anya leszek. Mielőtt indultam volna az iskolába, mintegy mellékesen megemlítettem az előző esti "rohamokat" neki. Arca nem igazán maradt derűs. Sokkal komolyabban érdekelte az egész, mint engem. Kardiológushoz küldött. Hangneme olyan volt, mint ami nem tűr ellentmondást. Persze, elmondta, hogy csak bordaközi idegről lehet szó, de biztos, ami biztos. Most már ketten vagyunk, két életért felelek. Éreztem, hogy a föld megy ki a lábam alól. Ahogy kiléptem a rendelőből, már hívtam is a háziorvosomat, hogy azonnal küldőcédulát kérnék. Délután, suli után érte megyek, és még elkapom a klinikán a "szakértőmet". Mióta Gábor a kórháznál praktizál, szinte minden szakorvos rendelési, vizsgálati idejét tudni vélem.
Valahogy így értem el az iskolába. Kissé szédelegve a váratlanul kapott komoly aggódásától orvosnőmnek, gondolataim állandó vitáitól: ezt mondjam-e el Gábornak, vagy ne mondjam el... Sehol semmi nyilalás azóta sem, de mégis a tudatom dolgozott. Meg akartam őrizni a mesebeli órisábuborékot úgy, ahogy belekerültünk: egy férfi és egy nő, aki életet adott egy pici lénynek, és most úgy várják ezt a csodát, mintha soha senkivel korábban ilyesmi nem történt volna meg....
folyt. köv.
2011. március 9., szerda
"Maskarások, tréfások...", avagy farsang az oviban
Farsangi mulatság Magyarfülpösön. Buli volt a javából. Fánkkal fogadtak. Muzsikával és nagy-nagy szeretettel.
Köszönjük szépen, hogy ott lehettünk!
[ Magyarfülpös még Nagyfülpös néven (is) ismert ]
Köszönjük szépen, hogy ott lehettünk!
[ Magyarfülpös még Nagyfülpös néven (is) ismert ]
2011. március 8., kedd
2011. március 6., vasárnap
Szeretnék egy mesét...
Imádom a meséket. Ugyan nem hiszek bennük, de a bájos történetek - ahol mondhatni, egyértelműen tudni lehet ki/mi a rossz, illetve a jó - magukkal ragadnak. Többnyire a "gonosz" elnyeri méltó büntetését bennük. A jók pedig "máig is élnek, ha meg nem haltak". Na, ez az a pont, ami már jó ideje foglalkoztat. Mi történik ezután?
Igen, (nagyon) szeretnék egyszer egy olyan mesét olvasni / hallani, ami azután kezdődik, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak!
[A vizet faggattam már...
Na és te? Te tudsz-e ilyen mesét? Ugye elmondanád, ha igen!]
Igen, (nagyon) szeretnék egyszer egy olyan mesét olvasni / hallani, ami azután kezdődik, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak!
[A vizet faggattam már...
Na és te? Te tudsz-e ilyen mesét? Ugye elmondanád, ha igen!]
2011. március 5., szombat
2011. március 4., péntek
Pakkot kaptam
Ez az idézet áll egyik ajándékba kapott könyvjelzőmön. Azt nem tudom, hogy a feladó tudja-e, hogy Márai az egyik kedvencem, de meghatódtam...!
Ma délben szólott a telefonom. A postahivataltól kerestek. Pakkot kaptam Budapestről. Egy számomra kedves ember ajándékot küldött nekem. Azt tudtam, hogy a Szilvási-könyv nem utazik egyedül, de hogy színek (meg ecsetek) társaságát élvezheti, azt már nem. Egész délután ott várakoztak az íróasztalomon, mert előbb minden egyébbel végezni akartam, hogy aztán jó nyugisan kezembe vegyem őket, megnézegessem... Lenyűgözött ez a kedvesség! Az, hogy van ilyen. Hogy nem kell (különleges) alkalom (mindig). Egyszerűen: csak úgy!
Íme a tartalom:
A leginkább a két kicsi könyvjelző fogott meg. Saját alkotások. Ilyeneket, szerintem nem kaphatni boltban. Ettől (a) (leg)értékes(ebb)ek!
2011. március 3., csütörtök
Farsang a marosvásárhelyi várban
Ferencz Zsolt levele
Érdekes farsangi rendezvényre kerül sor a Várban a hétvégen. Falusi, hagyományőrző csoportok érkeznek és mutatják be farsangi szokásaikat. Jó buli lesz, sok nevetéssel, érdemes eljönni.
Csatolom a programot, a résztvevő falvakat és a szokások rövid leírását:
Időpont: 2011. március 5., szombat
11,00 Barabás László köszöntője és ismertetője a Maros megyei farsangi szokásokról
11,15 - 14,15 a farsangi szokások bemutatása
14,15 -14,50 farsangtemetés
14,50 -15,00 tavaszköszöntő ének , előadja Vetési Orsolya
Úgyhogy aki jönni tud, jó lenne, ha 10-re jönne. Aki hozni is tud valami "kínálnivalót", azt arra kerem írja meg, hogy mit hoz és mennyit, hogy ha nem gyűl össze elegendő, akkor tudjunk még vásárolni is melléje.
Résztvevő települések:
Mezőfele
Mezőfele farsangi jatékai:
- piritusok
- betyáros
- tréfás lakodalom
- parodisztikus temetés.
Az első két jelenet komoly játék, nem igényel házigazdai közreműködést, a másik kettő tréfás-parodisztikus, ezekbe bele lehet szólni, játékossá lehet válni és hosszabítani is lehet, ameddig a kedvünk tartja.
A mezőfeleiek farsangi bábut is hoznak, amelyet a végén elsiratnak, és közösen égetünk el.
Mezősámsond
Fehér farsang: szimbolikus lakodalom. Szereplői házról házra járva énekkel és tánccal köszöntik a hazigazdákat.
A hazigazdák feladata, hogy fogadják a köszöntőket, apró adományokat ( aprópénz stb.) adjanak a vezetőjüknek, kikerdezzék őket, táncoljanak velük, ráadást kérjenek stb.
Beresztelke
Fonóbeli farsangi jelenetek egymásutánja. A házigazdák mint a fono népei, fogadják a maszkurásokat, szóba elegyedhetnek velük, játékot kezdeményezhetnek stb.
Utcai farsangi jelenetek: bábuk a kereken, palacsintasütés stb.
A beresztelkiek farsangi bábut is hoznak, Gyurit, akit a végén elsiratnak és elégetnek.
Kibéd
A játék neve: farsang. Két részből áll, a sámsondihoz hasonló szimbolikus lakodalomból, illetve a lakodalom szereplőiből. Ezek a szépekből és egy őrző-vődő szereplő gárdából, az ostorosokból, valamint falovasokból és adományt-gyűjtő kudusokból tevődnek össze. A házigazdákhoz két vőfély köszönt be, utána a szépek tánca következik, majd a fehér bovera ( a vőlegeny) megtáncoltatja a házigazda leányát és feleségét. A tánc után adomany-gyűjtésre kerül sor ( aprópénz stb). Az ostorosoknak helyre van szüksegük, hogy nagyokat csattinthassanak, elűzzek a tél gonosz szellemét .
A házigazdák is bekapcsolódhatnak a játékba, de vigyáznunk kell a szereplők ruháinak, álarcainak, szalagjainak épségére.
Szentgerice
A játék neve: csutakhúzás. A farsang végén, azoknak a legényeknek a kapujába, akik nem nősültek meg a farsangon, a fiatal házasemberek egy tuskót, székelyesen csutakot húznak, tréfás-gúnyos ének közepette: "Házasodj meg vén kappan!". A jelenet az énekből és spontán párbeszédekből áll.
A házigazdák közül valaki, vagy többen is vállalhatják a vénlegény, vagy vénleány szerepét, elmondhatják tréfásan, színjátékszerűen, hogy miért nem nősültek meg, mentek férjhez. Nagyszerű jelenetek alakulhatnak ki, például a házigazda hölgyek közül valaki azt is megprobálhatja, hogy felül a csutakra és húzatja magát, így biztosan férjhez megy a jövő farsangon.
Ferencz Zsolt
www.skinprod.com
Érdekes farsangi rendezvényre kerül sor a Várban a hétvégen. Falusi, hagyományőrző csoportok érkeznek és mutatják be farsangi szokásaikat. Jó buli lesz, sok nevetéssel, érdemes eljönni.
Csatolom a programot, a résztvevő falvakat és a szokások rövid leírását:
Időpont: 2011. március 5., szombat
11,00 Barabás László köszöntője és ismertetője a Maros megyei farsangi szokásokról
11,15 - 14,15 a farsangi szokások bemutatása
14,15 -14,50 farsangtemetés
14,50 -15,00 tavaszköszöntő ének , előadja Vetési Orsolya
Úgyhogy aki jönni tud, jó lenne, ha 10-re jönne. Aki hozni is tud valami "kínálnivalót", azt arra kerem írja meg, hogy mit hoz és mennyit, hogy ha nem gyűl össze elegendő, akkor tudjunk még vásárolni is melléje.
Résztvevő települések:
Mezőfele
Mezőfele farsangi jatékai:
- piritusok
- betyáros
- tréfás lakodalom
- parodisztikus temetés.
Az első két jelenet komoly játék, nem igényel házigazdai közreműködést, a másik kettő tréfás-parodisztikus, ezekbe bele lehet szólni, játékossá lehet válni és hosszabítani is lehet, ameddig a kedvünk tartja.
A mezőfeleiek farsangi bábut is hoznak, amelyet a végén elsiratnak, és közösen égetünk el.
Mezősámsond
Fehér farsang: szimbolikus lakodalom. Szereplői házról házra járva énekkel és tánccal köszöntik a hazigazdákat.
A hazigazdák feladata, hogy fogadják a köszöntőket, apró adományokat ( aprópénz stb.) adjanak a vezetőjüknek, kikerdezzék őket, táncoljanak velük, ráadást kérjenek stb.
Beresztelke
Fonóbeli farsangi jelenetek egymásutánja. A házigazdák mint a fono népei, fogadják a maszkurásokat, szóba elegyedhetnek velük, játékot kezdeményezhetnek stb.
Utcai farsangi jelenetek: bábuk a kereken, palacsintasütés stb.
A beresztelkiek farsangi bábut is hoznak, Gyurit, akit a végén elsiratnak és elégetnek.
Kibéd
A játék neve: farsang. Két részből áll, a sámsondihoz hasonló szimbolikus lakodalomból, illetve a lakodalom szereplőiből. Ezek a szépekből és egy őrző-vődő szereplő gárdából, az ostorosokból, valamint falovasokból és adományt-gyűjtő kudusokból tevődnek össze. A házigazdákhoz két vőfély köszönt be, utána a szépek tánca következik, majd a fehér bovera ( a vőlegeny) megtáncoltatja a házigazda leányát és feleségét. A tánc után adomany-gyűjtésre kerül sor ( aprópénz stb). Az ostorosoknak helyre van szüksegük, hogy nagyokat csattinthassanak, elűzzek a tél gonosz szellemét .
A házigazdák is bekapcsolódhatnak a játékba, de vigyáznunk kell a szereplők ruháinak, álarcainak, szalagjainak épségére.
Szentgerice
A játék neve: csutakhúzás. A farsang végén, azoknak a legényeknek a kapujába, akik nem nősültek meg a farsangon, a fiatal házasemberek egy tuskót, székelyesen csutakot húznak, tréfás-gúnyos ének közepette: "Házasodj meg vén kappan!". A jelenet az énekből és spontán párbeszédekből áll.
A házigazdák közül valaki, vagy többen is vállalhatják a vénlegény, vagy vénleány szerepét, elmondhatják tréfásan, színjátékszerűen, hogy miért nem nősültek meg, mentek férjhez. Nagyszerű jelenetek alakulhatnak ki, például a házigazda hölgyek közül valaki azt is megprobálhatja, hogy felül a csutakra és húzatja magát, így biztosan férjhez megy a jövő farsangon.
Ferencz Zsolt
www.skinprod.com
2011. március 1., kedd
Amikor én megyek el
Ez most más. Kivételesen nem én vagyok, akit elhagynak (vagy szó nélkül lelécelnek mellőlem "az idő megoldja" dumával, aztán majd rá kell jönnöm, hogy mi is történik).
Sajnos vagy nem az, rengeteget mondták nekem, hogy "hülye vagy", "egy senki"... Az idő, persze, közben telt. Sokáig. Veszettül büszke vagyok magamra, hogy bíztam abban, hogy jobb lesz (később), de még büszkébb, hogy merek lépni (mert nem lett jobb).
Nem érdekes hány éves vagyok. Úgy gondolom, igazából sose késő újrakezdeni. Ha kell, a nulláról. Ezúttal tudom, hogy jobb lesz.
Van, amin nem tudok változtatni (még ha akarnék sem).
Most én megyek el.
Sajnos vagy nem az, rengeteget mondták nekem, hogy "hülye vagy", "egy senki"... Az idő, persze, közben telt. Sokáig. Veszettül büszke vagyok magamra, hogy bíztam abban, hogy jobb lesz (később), de még büszkébb, hogy merek lépni (mert nem lett jobb).
Nem érdekes hány éves vagyok. Úgy gondolom, igazából sose késő újrakezdeni. Ha kell, a nulláról. Ezúttal tudom, hogy jobb lesz.
Van, amin nem tudok változtatni (még ha akarnék sem).
Most én megyek el.
2011. február 27., vasárnap
Szerelmem napjai (23)
A napok, a boldog várakozásban, nesztelenül suhantak el. Egyik a másik után.
Gábor egy nappal korábban, már szombaton este prezentált. Talán túl szorosan ölelt, talán túl mohón, mert váratlanul finoman el kellett tolnom magamtól, aztán szót se szólva megmutattam a tükörfotóimat. Nem értett semmit, szemét hol rám, hol a fotókra meresztette. Így akarta megfejteni az újabb turpisságomat, gondolom.
- Élőben jobban szeretlek nézni így! - mondta. - Mit titkolsz, kis huncut?
- Tudom én, de ez most más. Szándékosan nem szóltam eddig róla, kedves! - két tenyerembe fogtam fejét, és megcsókoltam. - Hétfőhöz egy hét biztosra fogom tudni, akarom mondani, fogjuk tudni, hogy arra a bizonyos decemberi kirándulásra szinte egyforma súlyú batyuval megyünk majd: te a hátizsákkal, én meg a kamerámmal és pocakomban egy tündérkével.
Egy szó, nem sok, ennyit nem volt képes mondani. De feltűrte pulóveremet a hasamon, előbb megsimogatta, megpuszikálgatta, majd mintha ott se lennék, suttogva beszélt hozzá: - Azt hittem, már sose jön el ez a nap. Tudnod kell, nagyon vártalak már. És mindvégig mind jobban és jobban foglak várni! Együtt, anyával!
Nem hittem a szememnek, fülemnek. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna, hogyan fogadja ezt a csöppet se hagyományos módon tudtára adott igen fontos hírt.
- Tudom, te sem szereted, ha magyarázkodnak neked - mondtam -, de gondolom, rájöttél, miért toltalak el magamtól az imént. Őszintén szólva, kicsit nyomta a melleimet a túl szorosra sikerült ölelésed. Az orvosnő szerint több mint bizonnyal, kisbabánk lesz.
- Kicsim, életem egyik legfontosabb, és egyben legfelemelőbb momentuma ez! Tudnod kell, hogy ugyan a baba a te pocidban nő, de nem kevésbé nagyszerű dolog tudomásul venni, hogy apa leszek. Hogy ez a pici lény valamiképpen az én részem is. Belőlem és belőled lesz. - azt hittem, majd kiugrik a bőréből. Annyira örült ennek az egésznek.
Kettőnk helyett, gyorsan eldöntötte, hogy ezen az estén étteremben vacsorázunk, és felkér majd táncolni (mint a filmekben). Nem volt miért ellenkeznem. Nem is akartam. Gábor így akarta a világ tudtára adni némiképp, hogy ő apa lesz, és hogy ez számára életének (talán) legnagyobb csodája. Boldog volt.
folyt. köv.
Gábor egy nappal korábban, már szombaton este prezentált. Talán túl szorosan ölelt, talán túl mohón, mert váratlanul finoman el kellett tolnom magamtól, aztán szót se szólva megmutattam a tükörfotóimat. Nem értett semmit, szemét hol rám, hol a fotókra meresztette. Így akarta megfejteni az újabb turpisságomat, gondolom.
- Élőben jobban szeretlek nézni így! - mondta. - Mit titkolsz, kis huncut?
- Tudom én, de ez most más. Szándékosan nem szóltam eddig róla, kedves! - két tenyerembe fogtam fejét, és megcsókoltam. - Hétfőhöz egy hét biztosra fogom tudni, akarom mondani, fogjuk tudni, hogy arra a bizonyos decemberi kirándulásra szinte egyforma súlyú batyuval megyünk majd: te a hátizsákkal, én meg a kamerámmal és pocakomban egy tündérkével.
Egy szó, nem sok, ennyit nem volt képes mondani. De feltűrte pulóveremet a hasamon, előbb megsimogatta, megpuszikálgatta, majd mintha ott se lennék, suttogva beszélt hozzá: - Azt hittem, már sose jön el ez a nap. Tudnod kell, nagyon vártalak már. És mindvégig mind jobban és jobban foglak várni! Együtt, anyával!
Nem hittem a szememnek, fülemnek. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna, hogyan fogadja ezt a csöppet se hagyományos módon tudtára adott igen fontos hírt.
- Tudom, te sem szereted, ha magyarázkodnak neked - mondtam -, de gondolom, rájöttél, miért toltalak el magamtól az imént. Őszintén szólva, kicsit nyomta a melleimet a túl szorosra sikerült ölelésed. Az orvosnő szerint több mint bizonnyal, kisbabánk lesz.
- Kicsim, életem egyik legfontosabb, és egyben legfelemelőbb momentuma ez! Tudnod kell, hogy ugyan a baba a te pocidban nő, de nem kevésbé nagyszerű dolog tudomásul venni, hogy apa leszek. Hogy ez a pici lény valamiképpen az én részem is. Belőlem és belőled lesz. - azt hittem, majd kiugrik a bőréből. Annyira örült ennek az egésznek.
Kettőnk helyett, gyorsan eldöntötte, hogy ezen az estén étteremben vacsorázunk, és felkér majd táncolni (mint a filmekben). Nem volt miért ellenkeznem. Nem is akartam. Gábor így akarta a világ tudtára adni némiképp, hogy ő apa lesz, és hogy ez számára életének (talán) legnagyobb csodája. Boldog volt.
folyt. köv.
2011. február 22., kedd
Modell(érték)ek
Mostanság értékelek. Vagy, ha úgy tetszik, átértékelek. Fogalmakat, kapcsolatokat...
Nemrég volt, hogy leckét kaptam. Újabbat. Valakitől, akit talán túlságosan is közel engedtem magamhoz, és nem biztos, hogy kellett volna. Persze, magyarázatom lenne rá, de most kicsit közelebbről: miért is hagytam túl közel magamhoz? Mert felnéztem rá, magyarán fogalmazva, olyan fokú tiszteletet vívott ki szememben, amit ritkán érzek emberekkel kapcsolatban. Neki sikerült. Nem gyerekként, mintha nehezebb lenne mintákat ellesve alkalmazni (mástól). Olyan mintákat, allűröket, amik belőlem hiányoznak, amiket nem volt honnan korábban ellesnem. Persze, eufemizálhatnám most mindazt, amit a családomnak nevezek, de gondolom, az eufemizálás jelentésével mindenki tisztában van már.
A lecke érdeme, hogy még mindig tanulom. Magam! A számomra modellértékű emberek, akarva, akaratlan arra késztetnek, hogy nézzek szembe magammal. Most nem arról van szó, hogy képes vagyok-e erre vagy se. Sokkal inkább önmagam vállalásáról. Kész vagyok-e erre?! Akarom-e, merem-e?
Nos, ez a leckém. Még mindig tanulom, de már elég sok fogalmat át sikerült gondolnom magamban. Nem csak azzal kapcsolatban, hogy én ki vagyok, hanem hogy más ki / mi nekem. Kell-e nekem olyan (baráti) kapcsolat, amiben unos-untalan mintha tartanom kéne a másik válaszaitól, mert sose tudom, hogy éppen mi az, amitől kifakad, félreért...(?!) Nem. Ez már nem kell. Egyszerűen nem akarom többet.
Bevallom, a toleranciaszintem továbbra se mozdult el nagyon, de(!) nagyon örvendek, hogy most már legalább ki merem mondani, merek arról beszélni, amit nem szeretnék az életembe. Természetesen arról is, amit igenis szeretnék.
Akitől a leckét kaptam, így, virtuálisan (is): köszönöm szépen! (Igyekszem a házi feladatommal, hiba lesz benne még mindig, de már tudni vélem, hogy ez egy cseppet sem baj.)
Nemrég volt, hogy leckét kaptam. Újabbat. Valakitől, akit talán túlságosan is közel engedtem magamhoz, és nem biztos, hogy kellett volna. Persze, magyarázatom lenne rá, de most kicsit közelebbről: miért is hagytam túl közel magamhoz? Mert felnéztem rá, magyarán fogalmazva, olyan fokú tiszteletet vívott ki szememben, amit ritkán érzek emberekkel kapcsolatban. Neki sikerült. Nem gyerekként, mintha nehezebb lenne mintákat ellesve alkalmazni (mástól). Olyan mintákat, allűröket, amik belőlem hiányoznak, amiket nem volt honnan korábban ellesnem. Persze, eufemizálhatnám most mindazt, amit a családomnak nevezek, de gondolom, az eufemizálás jelentésével mindenki tisztában van már.
A lecke érdeme, hogy még mindig tanulom. Magam! A számomra modellértékű emberek, akarva, akaratlan arra késztetnek, hogy nézzek szembe magammal. Most nem arról van szó, hogy képes vagyok-e erre vagy se. Sokkal inkább önmagam vállalásáról. Kész vagyok-e erre?! Akarom-e, merem-e?
Nos, ez a leckém. Még mindig tanulom, de már elég sok fogalmat át sikerült gondolnom magamban. Nem csak azzal kapcsolatban, hogy én ki vagyok, hanem hogy más ki / mi nekem. Kell-e nekem olyan (baráti) kapcsolat, amiben unos-untalan mintha tartanom kéne a másik válaszaitól, mert sose tudom, hogy éppen mi az, amitől kifakad, félreért...(?!) Nem. Ez már nem kell. Egyszerűen nem akarom többet.
Bevallom, a toleranciaszintem továbbra se mozdult el nagyon, de(!) nagyon örvendek, hogy most már legalább ki merem mondani, merek arról beszélni, amit nem szeretnék az életembe. Természetesen arról is, amit igenis szeretnék.
Akitől a leckét kaptam, így, virtuálisan (is): köszönöm szépen! (Igyekszem a házi feladatommal, hiba lesz benne még mindig, de már tudni vélem, hogy ez egy cseppet sem baj.)
2011. február 21., hétfő
Szerelmem napjai (22)
Két hete változtattak az órarendemen a történelem szakos kollega kérésére. Neki a péntek volt szabad, nekem a hétfő. Kiköltözött Fenesre nemrég, és arra kért, ha lehet, cseréljünk. Őszintén szólva, még örültem is neki, mert így a péntekem felszabadul, és hát milyen jó, amikor már péntek kora reggeltől lehet kiruccani valamerre. Persze, drágaságom órarendjét is szem előtt tartva. Nos, kilenctől egyig, csekély négy óra.
Beharangoztam már szombaton, meglehet, késni fogok az elsőről, mivel óhatatlanul meg kell látogatnom kedves Berecki doktornőmet. Tisztában voltam azzal, persze, még korai, hogy ő is biztosat mondjon, de mégiscsak szakember, ami meg engem illet, nem bízom a tesztekben. Mondanom sem kell, milyen izgatottan parkoltam le a rendelő előtt. Nem szálltam ki azonnal a kocsiból. Azt hiszem legalább két percet úgy maradtam, mint aki gyorsan átgondolja még egyszer az (eddigi) életét. Ha valóban babám lesz, akkor ez fordulópont az életemben. A Gáboréban is azért, no.
Már várt. Szombaton, az igazgatóval való beszélgetés után azonnal őt hívtam. Mindig hozzá jártam/járok. Egyrészt mert nő, magyar, másrészt meg, mert megbízom benne. Mindent el kellett mondanom: hány napja késik a menstuációm, milyen jeleket veszek észre magamon, amik korábban nem voltak...
- Még nem tudok semmi biztosat mondani, de mintha egy egészen picike kis dudorszerűséget tapintanék - mosolyogva közli. - Kérlek, ha lehet, pontosan két hét múlva gyere vissza egy újabb vizsgálatra, és akkor már, amennyiben várandós vagy, meg tudom mondani. Addigra már belépsz a második hónapba, és a tünetek is változni fognak. Persze, ha valami rendellenességet, furcsát észlelnél, azonnal hívj fel! - mindig ilyen kedves velem. (Szerintem másokkal is).
- Azt mondod dudor? Van ott picike valami? - hitetlenkedtem, de csak mókából, mert igazából még egyszer hallani akartam, amit már elmondott. Amolyan visszajátszást akartam. (Igen, tegező viszonyban vagyunk, egyszer megelégelte a sok önözést, és pertut ittunk egy szilveszteri buliban. Végül is, kb. öt-hat évvel idősebb nálam.)
Még csevegtünk pár percet, míg kezet mosott, én meg felöltöztem. Igyekeznem kellett az iskolába. Nagyon örvendtem, hogy nem késtem. Vagyis három percecskét, de tudtam, tudom, hogy ennyi nem a világ vége.
Az igazgató már messziről mosolygott, s csak kézmozdulattal - mint egy titkos jellel - kérdezte, hogy igen vagy nem? Jeleztem neki, hogy később...
Úgy mentem be órára, mint aki tudja, van ott egy kis dudorszerűség a pocijában. Ami, ha minden igaz, idővel nőni fog, és vele együtt az én pocakom is. Szó, ami szó, az első órám, a tizenkettedikesekkel kicsit osziórába csapott át. Hirtelen annyi órán kívüli kérdésük lett a fiataloknak, hogy a fél magyaróra beszélgetés lett. Nem bántam. Egy évben kétszer, maximum háromszor, ha megengedek ilyesmit. Láttam Evelyn arcán, hogy derűsebb, mint utoljára beszélgettünk. Hogy ne menjek a részletekben, és ne hozzam kínos helyzetben, csak annyit kérdeztem tőle, szokott-e még sétálni. Értette, hogy mit akarok ezzel megtudni. Azt válaszolta, a séták feltöltik. Aztán rövid szünet után, hozzátette: mintha melegebb lenne otthon is. A társai csak néztek ki a fejükből, semmit se értettek, de én tudtam, ez csak egyet jelenthet: az anyukája nem rákos. Jobban van. Azt hiszem, nem igazán lehet megfogalmazni, mi minden gondolat, érzés sűrűsödött hirtelen belém ez alatt a két óra alatt (orvos, magyaróra). Ezt érezték a diákok is, úgy hiszem. Úgy gondolom, minden, ami bennünk van, az látszik kívül (is). És szerintem ez így jól is van.
Tanítás után, már pakoltam magam hazafele, amikor kezem önkéntelenül a pocakomra tévedt. Megsimogattam. Szerencsére senkinek nem tűnt fel semmi. Egy pillanat volt az egész.
Két hét, és biztosra tudni fogom, hogy mi leszek, ha "megnövök". Anya. Egy nagyon boldog, kiegyensúlyozott kismama leszek.
folyt. köv.
Beharangoztam már szombaton, meglehet, késni fogok az elsőről, mivel óhatatlanul meg kell látogatnom kedves Berecki doktornőmet. Tisztában voltam azzal, persze, még korai, hogy ő is biztosat mondjon, de mégiscsak szakember, ami meg engem illet, nem bízom a tesztekben. Mondanom sem kell, milyen izgatottan parkoltam le a rendelő előtt. Nem szálltam ki azonnal a kocsiból. Azt hiszem legalább két percet úgy maradtam, mint aki gyorsan átgondolja még egyszer az (eddigi) életét. Ha valóban babám lesz, akkor ez fordulópont az életemben. A Gáboréban is azért, no.
Már várt. Szombaton, az igazgatóval való beszélgetés után azonnal őt hívtam. Mindig hozzá jártam/járok. Egyrészt mert nő, magyar, másrészt meg, mert megbízom benne. Mindent el kellett mondanom: hány napja késik a menstuációm, milyen jeleket veszek észre magamon, amik korábban nem voltak...
- Még nem tudok semmi biztosat mondani, de mintha egy egészen picike kis dudorszerűséget tapintanék - mosolyogva közli. - Kérlek, ha lehet, pontosan két hét múlva gyere vissza egy újabb vizsgálatra, és akkor már, amennyiben várandós vagy, meg tudom mondani. Addigra már belépsz a második hónapba, és a tünetek is változni fognak. Persze, ha valami rendellenességet, furcsát észlelnél, azonnal hívj fel! - mindig ilyen kedves velem. (Szerintem másokkal is).
- Azt mondod dudor? Van ott picike valami? - hitetlenkedtem, de csak mókából, mert igazából még egyszer hallani akartam, amit már elmondott. Amolyan visszajátszást akartam. (Igen, tegező viszonyban vagyunk, egyszer megelégelte a sok önözést, és pertut ittunk egy szilveszteri buliban. Végül is, kb. öt-hat évvel idősebb nálam.)
Még csevegtünk pár percet, míg kezet mosott, én meg felöltöztem. Igyekeznem kellett az iskolába. Nagyon örvendtem, hogy nem késtem. Vagyis három percecskét, de tudtam, tudom, hogy ennyi nem a világ vége.
Az igazgató már messziről mosolygott, s csak kézmozdulattal - mint egy titkos jellel - kérdezte, hogy igen vagy nem? Jeleztem neki, hogy később...
Úgy mentem be órára, mint aki tudja, van ott egy kis dudorszerűség a pocijában. Ami, ha minden igaz, idővel nőni fog, és vele együtt az én pocakom is. Szó, ami szó, az első órám, a tizenkettedikesekkel kicsit osziórába csapott át. Hirtelen annyi órán kívüli kérdésük lett a fiataloknak, hogy a fél magyaróra beszélgetés lett. Nem bántam. Egy évben kétszer, maximum háromszor, ha megengedek ilyesmit. Láttam Evelyn arcán, hogy derűsebb, mint utoljára beszélgettünk. Hogy ne menjek a részletekben, és ne hozzam kínos helyzetben, csak annyit kérdeztem tőle, szokott-e még sétálni. Értette, hogy mit akarok ezzel megtudni. Azt válaszolta, a séták feltöltik. Aztán rövid szünet után, hozzátette: mintha melegebb lenne otthon is. A társai csak néztek ki a fejükből, semmit se értettek, de én tudtam, ez csak egyet jelenthet: az anyukája nem rákos. Jobban van. Azt hiszem, nem igazán lehet megfogalmazni, mi minden gondolat, érzés sűrűsödött hirtelen belém ez alatt a két óra alatt (orvos, magyaróra). Ezt érezték a diákok is, úgy hiszem. Úgy gondolom, minden, ami bennünk van, az látszik kívül (is). És szerintem ez így jól is van.
Tanítás után, már pakoltam magam hazafele, amikor kezem önkéntelenül a pocakomra tévedt. Megsimogattam. Szerencsére senkinek nem tűnt fel semmi. Egy pillanat volt az egész.
Két hét, és biztosra tudni fogom, hogy mi leszek, ha "megnövök". Anya. Egy nagyon boldog, kiegyensúlyozott kismama leszek.
folyt. köv.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)