Szerelmem napjai (14)

A meztelen ébredés mindig tartogat valamit. Nekem, neki, nekünk. Mámort, gyönyört? Egyiket sem, csak a levetközött, megszokott, agyonhajszolt mindenapjaink darabjait? Az érintések, érintkezések valami észbontó hatással vannak az érzékekre, annyi bizonyos. Nem mindig a szeretkezés utáni vágy, hanem pont az,hogy a levetközött "korlátok" nincsenek ott, csak a test és ami belül van. Ez nem biztos, hogy mindenkinek megszokott. Nem biztos, hogy mindenki pír nélkül tudna erről beszélni. Megkockáztatom, tabutéma sok helyen még. Akárhogy is van, nem az én dolgom mérlegelni, ki hogy teszi a dolgát, és ki mennyit bír felvállalni, abból ami ő lenne, netalán ketten lennének...
Mi így ébredtünk. És nem érzem, hogy pirulnom kéne miatta. Egyszerűen bizsergető, hogy megcsodálhatom közelről azt, amit úgy hívunk: az emberi test. A férfié és a nőé. A maga teljes valóságában. Szerintem tökéletes, úgy ahogy van.
Szóval érintések és a lélegzetvételek neszének összefonódása. A világ hálószobájának ablakaiból is fények szürődtek ki, és elképzeltem, vajon hányan ébrednek így? Vajon hányan elégedettek kedvesük testével, azzal, amit látnak, és nem akarják egy csöppet se izmosabbnak, feszesebbnek, kerekebbnek, vagy mittudom én milyennek? Vajon...?
- Bolondul szép tested van! - felkapcsolja a lámpát és picit eltol magától, hogy már nem tudom hányadszorra szemügyre vegye arányaimat, aztán észbe kap, hogy a sötétítőt azért nem ártana teljesen elhúzni.
- Te pedig egy kicsit se vagy szép, ha lehet ilyet mondani férfire, viszont úgy tetszel nekem, ahogy vagy! Nem megszokás kérdése ez sem, hiszen, amikor megismertek se voltál egy Dávid :) Nem, akkor is nagyon jól láttam, hogy nem a külsőd a megnyerő, hanem ami belőled áradt felém, az szépített, szépít meg. Hogy más hogy látja, ez engem távolról sem izgat. Ez a véleményem - no, ezt már megint megmondtam. Nem bánom egy csöppet se. Van annyira kiegyensúlyozott, és ismeri önmagát annyira (meg engem), hogy tisztában legyen azzal, igazam van.
- Te! Te kis TE! Ezt aztán megint hozzámvágtad :)... Elmondok neked egy titkot, de igérd meg, senkinek egy szót se róla! - látom, hogy valami marhaság jár már megint a fejében. - Szóval, a titok az, hogy előző életemben én voltam a világ legszebb hercege, aztán összeszűrtem a levet egy libapásztorlánnyal, és apám azt mondta, ám legyen, de a jövő életemben -azt kívánja nekem - ne adasson meg ez a szépség nekem. Viszont legyek annál szebb belül... - kb úgy pislog saját mondatai után, mint szamár szokott a Shreck-ben :)
- Á, tudtam én, hogy te valójában egy gáláns lovag vagy, ehhez kétség nem fér, de hogy nem én voltam Csipkerózsika előző életemben, az egyszer százas.

Hatalmasat kacagtunk. A bakancslistában ki lehetne már húzni ezt a tételt, viszont elveszítené a varázsát. Nem, nem, ezt betettük "újraír"-módba :). Jól van ez így.

- Most tegyük félre a viccet kicsit, és mozduljunk végre meg, elvégre pakolni kéne valami kaját az útra. Ahogy ismerlek, egyszercsak félrehúzol, mert megéheztél. Szóval ismerem a céget. Ha meg te eszel, akkor nyilván én is. Ez már ilyen. Mint valami két rozzant fogaskerék, olyanok vagyunk. Ha egyik mellé újat tennének, a másik csak nyikorogna.
- Okok. De nem öltözünk fel :D! - ez aztán nem bír magával, gondolom én, de hozzáteszem, kifogásom egy szál se ellene.
- Nem bánom, gyere csak!
  Azt hiszem egy királyi házaspár a teljes pmpájával nem vonul úgy, mint mi ahogy kivonultunk a konyhába. Volt benne valami őrültség, valami kamaszos, örökös kíváncsiság, rácsodálkozás a másikra. Játék volt.

Valahogy így telt el a délelőtt, aztán szépen felöltöztünk. Rendbe tettük a szobát, és ebédhez ültünk. Érdeklődés hiányában a leves elmaradt. A még délelőtt odakészített csirke meg párolt borsó volt az ebédünk. A gyümölcs adagunkat már jóval korábban megettük. A kávé ezúttal ebéd utánra maradt.

Csöngetnek. Megjöttek Zsuzsáék. Éppen jókor. Az asztal még terítve volt, de azt mondták, nemrég voltak megállva, és nem éhesek. Akkor legalább a kávét együtt isszuk meg. Fáradtak voltak kicsit az utazás miatt, így túl sokat nem kérdezősködtünk. Persze, nagy vonalakban elmesélték, milyen lakosztályuk volt, hogy érezték magukat stb. A meglepinkről, nyilván egy szót se szóltunk nekik. Éppen elmosogattam még, és készen álltunk mi is az útra. Nekik pihenni kell, nekünk haza érni, viszonylag időben. Reggel munka nekem is, Gábornak is.

Elköszöntünk, és elindultunk. Gábor vezetett.

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (13)

A szombat sétával telt el többnyire. A vacsorát otthon költöttük el. Remek napunk volt. Eszembe jutott egyik kedvenc filmemből egy idézet: "Észre se vesszük, mekkora kiváltság, ha van kivel megöregednünk!" Persze, nem tudhatjuk miféle változások történhetnek, de megértettem egy dolgot biztosra, amihez Gábornak is köze van. Megértettem, hogy a legfantasztikusabb dolog valaki olyan mellett lenni, aki őrülten szerelmes belém. Megértettem,hogy a változások kedvező vagy kedvezőtlen alakulását jómagam is igen nagy mértékben befolyásoli tudom. Megértettem, hogy csak úgy lehetek vén szatyor a vén szivarom oldalán, ha nem adom fel, mert nem igaz,hogy egy kapcsolat attól jó, hogy mindig minden rózsás, és rózsaszín. Attól működik, hogy van bátorságunk kitartani a másik mellett, akkor is, ha éppen azt mondja, "most egy kicsit hagyj magamra!" Sorolhatnám, de minek is? Ez élet, és attól szép, hogy benne én, és benne ő. :)
.............

   Vasárnap hajnalban a pirítós illatára ébredtem, a kávé minden zegzugot bepárolgó aromájára. Ágyba kaptam reggelit. Meztelen testek érintkezése a paplan alatt, miközben a kezek kimérik a cukoradagot és a tejet. Végeérhetetlen érintések. Bizsergető belső melegségek a baloldalon, hogy mindez felér a csodával, mert van, mert megadatott. Valahogy így kapott a délidő megint.

Igen, a Híd megint kitett magáért. Nagyot ebédeltünk, aztán ismét kis séta majd egy film a moziban. Szeretem a kezdés előtti suttogások foszlányait elkapni. Azt, hogy mennyire másak vagyunk és egy ég alatt mindahányan.
Film után haza. Nem terveztünk későig kimaradást. Pakolni akartunk, és kiélvezni a barátságos hálószoba vendégszeretetét.

- Mi lenne, ha valami meglepetés-ajándékot dugnánk el valahova Zsuzsinak? - kérdezte egyszercsak váratlanul Gábor.
- Mire gondolsz? Mondjuk egy posztmodern plakát, festmény, netalán egy korábbi fotó Zsuzsiról, amiről még nem is tud, mert nem mutattam még meg neki...? - hirtelen tolulnak az ötletek, mert nagyjából tudom, hogy mi az, aminek kedves barátnőm szívből örülni tudna.
- Igen, remek lenne a fotó szerintem. Huuh, akkor gyorsan, hagyjuk egy picit a pakolást, vissza a városba. Igaz, hogy vasárnap, de hátha, mégis akad valahol egy olyan hely, ahol ki tudnák nyomtatni a fotót. - sürgetni akar. Örül az ötletnek.
- Szerintem, ne menjünk sehova. A laptopjára tegyük ki háttérképnek. Így biztosan megkapja, és ez lesz az első, amit meglát, mikor a gép működésbe lép.
- Juhééé! Ez remek ötlet.

Zsuzsiról, még egyetemistaként lőttem néhány fotót, de sose mutattam meg neki. Utolsó évesek voltunk. Elváltak útjaink, aztán megfeledkeztem róluk. A stickemen tároltam őket, mert néhanapján, amikor sikerült felhívnunk egymást, arra gondoltam, hogy talán egyszer megemlítem neki, és tudtam, hogy akkor kíváncsi lenne rájuk. Erre sose került sor, de a stick mindig nálam volt, mindig nálam van. Itt van a nagy lehetőség.
Nekiálltunk kiválogatni a mindössze tizenhat darab fotóból azt, amelyik háttérképként fogadja majd Zsuzsit, a többinek pedig külön mappát készítettünk azzal a címmel, hogy "Tőlünk".

Nagyon feldobott ez az akció. A pakolás is sokkal gyorsabban ment, mint előre elképzeltük. Hétfő délutánra tervezett hazautazásunk függvényében, úgy döntöttünk, hogy megint nem szükséges az ébrszetőóra. Nem volt szándékunkban lófrálni a városban többet, csak otthon ebédelni, aztán megvárni a szerelmeteseket Horvátországból :).

Éjfélre járt, mire mindennel kész lettünk. Az átvirrasztott előző éjszaka kiütött. Aludni, aludni. Ruhák és konvenciók nélkül. Meztelen egymás-érintésben várni, hogy milyen nappalt szül a hajnal.

(folyt. köv.)