Szerelmem napjai (9)

Miközben a kávét szürcsölöm, ez a titkokzatos szerelem jár át. Ez, ami két cetli sorai közt átjár mindkettőnket. Valami furcsa rend vagy nem is tudom, minek nevezzem. Helyesebb volna talán fonatnak nevezni. Mint a hajfonat, ami Anna buksiját ékesíti néha. Van úgy, hogy kilóg egy-egy hajszál, tincsecske, de a nagyrésze az élő hajzuhatagnak egymáshoz illeszkedik.
Megérkezett Gábor. Nem figyeltem a szatyorra, mert már belépésekor megütötte az orromat a szőlő illata. Mustillatú ősz. Ökörnyálas levegő és színpompás október.
Nekiugrok a szőlőnek. Meg se mosom az első gerezdet. Nem bírok betelni az ízekkel. Aztán a finomvegyes csókokkal. Mennyire szeretem...!

Kedd van. A program visszaállt a szokásos rendbe. Én tanítok, ha időm van fotózok, a kedves meg a kórháznál praktizál. Most negyedéves sebész-rezidens. Még egy év van hátra, és jöhet a szakvizsga. De büszke vagyok rá!


Nem avatkoztunk bele a Kálmán balesetét okozó fiú életébe...Anya és Kálmán foglalkoznak vele majd. Ha jól értettem pénzbírságot szabtak ki neki, illetve a műtét költségeit ő állta. Nem tudom a részleteket. Egyelőre nekem, nekünk az a legfontosabb, hogy a fiút itthon tudjuk, magunk mellett.
Az élet zajlik, és csütörtököt írunk a naptárba. Újra. Délelőtt tanítás, utána Kálmánért kell mennem. Ez a napi program váza.
- Anya nem jön most, valami meglepetést akar neked, mire hazaérsz - huncutkodom a fiúval. - Anna viszont, mint láthatod, szebb mint valaha, és érted jött velem - sandítok a lányra most.
Remekül néznek ki együtt. Kálmán fején még kötés, de jól van. Vidám mint ahogy ismerem. Szeret élni, és ez megnyugtató.
- Nem is Sára lennél, ha nem komiszkodnál egy kicsit olykor! - mosolyogva nyugtázza a becses megjegyzéseimet. Milyen jó tudni, hogy az ilyen mondatok kapcsulatunk fűszerei. Remek fiú, meg kell hagyni
Az orvos érkezik végre a kiutaló cédulával, és el is párolgunk onnan, amilyen gyorsan csak lehet.
Öt percet kér, mielőtt beülne az autóba. Felnéz az égre, aztán a földre, aztán körbe:
- Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan! - mint valami ima, tör ki belőle.
Anna is, én is csak álltunk és hallgattunk. Ilyent nem mondanak az emberek azért túl gyakran. Kálmán, ebben a pillanatban, maga az élet volt.
Útközben a hétvégi hozzánk való költözésről beszélünk. Anna is Kálmánnal tart. Ő főz majd neki, a fiú pedig körüllengi hódító igéivel. Jól ellesznek, ebben biztos vagyok. Megérdemlik.
Gyorsan megölelem minkettejüket, éppen beszólok anyának és már száguldok is hazafelé. Szeretnék időben becsomagolni, meg lefeküdni, ha lehet. Én vezetek, legalábbis egy darabig.
Mindent gondosan előkészítek, néhány szandwich csupán az útra. víz meg a kamera, ami kéznél kell legyen. A személyiről mindenki maga gondoskodik, bár nagyon jól tudom, hogy a kedvesnek nem árt, ha reggel, indulás előtt még egyszer megpedzem. Ismerem....
A sutyuputyu el is maradt. Épp, hogy hazaért, röviden elmeséltem az öccse kiutalását, hazacocokáztatást és ami még történt, aztán fürdés, és már villanykapcsolás is.

Hajnali hatkor keltünk. Az indulás csak nyolckor, de ki nem hagynánk a kávézást együtt, pizsamásan, kócosan. Mondom én, a konyha mesélni tudna.
- Személyid betéve kedves..? - simulok hozzá.
- Ó, hogy azt a....Azonnal, a másik nadrágom farzsebében van. Tegnap ki kellett vennem a pénztárcámból, fénymásolat kellett róla, aztán behívtak egy beteghez, és teljesen kiment az eszemből. Angyal vagy! - nyugtázza anyáskodásomat ebben a pillanatban.

Nagyvárad fele megyünk. Én vezetek. Nem is ül mellém, csak Bánffyhunyadon, addig a hátsó ülésen továbbalussza a befejezetlen éjszakai álmát. A terv szerint, csak Borson engedem át neki a vezetést, de félúton Várad és Élesd között, Pusztaújlakon megállunk. Vonzott ez a név. Puszta is meg újlak is. Ellentmondásosnak tűnt és titokzatosnak. Körbejártuk nagyjából, és ittunk még egy kávét itt. Nem sokat tudtunk meg a településről, de elhatározásaink egyike lett, hogy még utánanézünk.
Mielőtt beülnék az autóba, a kezébe csúsztatom a dobozkámat:
- Csak hogy ne felejtsd majd el, hogy Szegeden egy órával később kelünk... -  mosolygok rá bájosan.
- Mikor..?Hogyan...? Miért...? - nyögdécselt a drága, nem is tudta mit mondjon az ajándékának, hiszen semmiféle különleges alkalom nem volt mostanság. - Köszönöm szépen! Nagyon tetszik, és nagyon vigyázok majd rá! Felőlem akár két órával is később kelhetünk - kacsint a szokásos cinkosságával...
Ő vezet. Éppen még Békéscsabán állunk meg egy félórára, de délután kettő után kicsivel megérkeztünk Szegedre.
Ez az út nagyrészt az itt élő barátnőmnek köszönhetjük. Felajánlotta, hogy lakhatunk nála, mivel éppen Horvátországba készül a párjával. Késő délután indulnak, így még marad annyi időnk, hogy néhány szót váltsunk velük is.

Beköltöztünk hát négy napra a Hajnóczy utcába. Csendes utcácska, és nagyon tetszett a lakás. Nem nagy, de kényelmes. Tökéletes.
Megittunk egy-egy sört, néhány útmutatást még meg kellett jegyeznünk, mint például Bolekre vigyázni (egy japán táncoló kisegér), virágokat meglocsolni....Úgy hat és hét között mentek el. Autóval ők is. Nincs messze annyira a horvát határ, meg így nincsenek menetrendhez sem kötve. Elköszöntünk.
- A kulcsokat majd beadni a szomszédnéninek... :)

Péntek este Szegeden. Sör után már nem mentünk ki sehova. Bort nyitottunk vacsora után, és tudtuk, hogy ez most szinte hajnalig fog tartani. A hat évünket már ezredszer meséltük el egymásnak, különféle megjegyzésekkel fűszerezve, különféle  szálakat elkapva és tovább éltetve....Mámoros állapotban mi minden nem szépül meg az ember előtt?!

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (8)

Izgatott voltam egész este. Minduntalan az a kis papírdarab járt a fejemben. Miért volt az inge zsebében? Hat év telt el azóta szinte. Nem akartam magyarázatot találni rá magamnak, igyekeztem lefoglalni magam, hogy most az én zsebemben lapuló saját gondolataim ne rémisszenek meg...Nem akart telni az idő sehogyse. Már teregettem, vacsora kész, bor előkészítve, és még mindig van egy félóra, míg Gábor megjön. Felhívom anyát telefonon, hátha valami új van a kisebbik fiáról.
- Csütörtökön kiengedik. - hallom a hangján, hogy ellágyul. - Nálam alszik, aztán, miután elmentek, átmegy hozzátok. Azt hiszem, Anna is vele lesz. - szelíd a hangja most, mintha erre már régóta várt volna.
- Sejtettem, ezért is ajánlottam fel a lakást, míg távol leszünk. - aztán komolyabban kissé megkockáztatom: -Anya, minden rendben Kálmánnal? Nem tudom miért, de muszáj elmondanom, már másodszor történt ma délután, hogy kifele jövet a kórházból, valami rossz előérzetem volt...
- Kálmánnal kapcsolatban? - a hangja most remegni kezdett kicsit, de érezhetően nyugalmat erőltetett magára.
- Nem tudom, mivel kapcsoltaban, csak nagyon bizarr az egész. Lehet, nem is kellett volna elmondanom...
- Az orvos azt mondja, minden rendben van, a kötés még a fején marad, de nem látszik semmi gyanúsnak.
- Ez nagyon jó hír! Akkor felejtsük el az egészet! Éppen Gábort várom haza...
- Nagyon köszönöm, hogy felhívtál! Utána tudtok menni csütörtökön? Kálmánért?
- Igen, azt hiszem. Nekem délelőtt van órám, aztán szabad vagyok. Gábor dolgozik, de szerintem Anna is velem jönne szívesen.
- Remek lánynak tűnik. Úgy örülök, hogy nem hátrált meg a történtek után...,pedig még sose járt nálunk ezelőtt...
- Igen, én is úgy gondolom, hogy ragaszkodik Kálmánhoz, és aranyos. Akkor csütörtökön...úgy hallom, megérkezett a nagyobbik fia. - kuncogunk kicsit, aztán elköszönünk.

A gombóc a torkomban, először nem tudom legyőzni a gyomromat. Remeg az istenadta. Úgy teszek, mintha a világ legelfoglaltabb embere lennék ebben a pillanatban. És betoppan.
- Szia kicsim. - hallom a száját a hallból. Már le is dobta a cipőjét és egyenesen a szemembe néz.
De kínos ez az egész! Persze, csak nekem.
- Kálmánt csütörtökön kiengedik állítólag. Érte megyek délután. Most beszéltem édesanyáddal telefonon.-hadarom, miközben nem akarok szabadulni az öleléséből...
- Finomat főztem. Öltözz át, aztán, gyere mellém. Szeretem, amikor együtt vacsorázunk! - már tolom is a fürdő felé...

Gyertyát gyújt. Rég nem volt ilyen. Koccintunk. Gombás spagetti. Az asztalt úgy hagyom, ahogy van. Nem mozdulunk a konyhából.
- Gábor, kedvesem...az inged zsebében rátaláltam arra a kis levélkére, amit még én írtam neked nagyon-nagyon régen, és...
- Pfff, azt hittem visszatettem a helyére...Ne haragudj. Látom, hogy felkavart. Nem tudnám megmondani, miért vettem elő újra. A reggel, mikor Annával ismerkedősdit játszatok a hallban. Megrémített, ami Kálmánnal történt, és valamiért belémnyilalt a gondolat, hogy mi van, ha egyszer veled történik valami. Vagy elmész, nem is tudom...
- Kedvesem, a fiatalságom nem óv meg semmitől, ezt te is tudod. Igen, akár velem is történhetett volna....Ha elmennék valaha, annak meg biztosan oka lenne... A délután megbeszéltük ezt a házasságos dolgot, de ha az nem volt elég, vagy egyáltalán, hogy itt vagyok neked, akkor nem tudok mással bizonyítani neked. Miért akarod annyira, hogy lépten-nyomon megbizonyosodj affelől, hogy melletted a helyem?!
- Nem erről van szó, Sára! Te is látod, hogy tulajdonképpen a tegnap esti előadásod után kezdtem ezt a nem is tudom mit... - szomorú volt az arca, mert mintha maga sem tudná egészen pontosan, hogy mit akar mondani, vagy mit szeretne. - Tudom, biztos vagyok benne, hogy nekem is melletted a helyem, csak megijedtem a gondolattól....
- Holnap dolgozni megyek, van négy órám a tizenkettedikeseknek. - hirtelen váltottam.
- Kicsim, jól vagy? - az aggodó arcát látom. - Tudom, hogy órád van holnap, de hogy jön ez most ide?
- Figyelj, Gábor, hat éve lesz decemberben, hogy együtt vagyunk. Hat éve, hogy egymás életének része(se)i vagyunk, és szintén hat éve, hogy tudjuk egymásról, egyikünk se "normális". Nagyon jól érted, mire gondolok! Csak azt szeretném mondani, hogy az óvatosság nem mindig irányadó, vagy nem mindig véd meg....Élet van, kedves, és mozogni kell benne, ha élvezni is akarjuk! Szeretlek, nagyon is! És benne vagy az életemben, ahogy én is a tiedben. Nem áll szándékomba mozdulni mellőlled!
- Egészségedre! - emeli poharát. Egy szót se szól ahhoz, amit mondtam. Igazából nem is tudom, hogy szeretném-e most, hogy bármit is szóljon hozzá.

Későre járt lassan. Az óráról említést se tettem. Eljön majd az ideje. Most inkább zuhany, aztán bújjunk ágyba.
- Én annál is jobban.... -szorosan átkarol, mielőtt lekapcsolná a kis olvasólámpát.
- Tudom, kedves! - jó ez a meleg, amit egész testével nekem ad.

Nyolckor ébredtem meg reggel. Gábor sehol. Délutános. Biztosan a piacra ment, vagy valamit elintézni.
Kivánszorgok a konyhába odatenni a drága reggeli csodát, a kávét. Míg lefőne, elmegyek a kameráért, legyen előkészítve. Órák előtt a Szamos környékén akarok néhány fotót készíteni.
A kamera nem a helyén van, hanem az asztalomon a különszobában. Alátét egy cédula:

     Szép vagyok, mert szép vagy. Látom szemedben önmagam, ennél tisztább tükröm sose volt, sose lesz. Élő mese.
Ps.: A piacra mentem, várj meg! Puszi, G. 


Nem hagyta abba, mégis kellett még valami, ami több az egy szónál...Teljesen átkarolt az érzés, a tudat, hogy mindjárt ismét együtt kávézunk. Immár három éve...


(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (7)

Délután három óra volt, mire elindultam. Biciklivel akartam bemenni az egyetemre, de aztán eszembe jutott, hogy hazafele be kéne nézni a szervízbe is, hátha megvan végre a kocsim. Úgy volt, hogy az enyémmel megyünk hét végén Szegedre. Imádok vezetni.
Gyalog tehát. Az idő enyhült. Az utcán sok az ember. Nem szeretem ezt. Nagyon nem.
Egyenesen az egyetemre mentem. Félóra mindössze az egész, és december tizedikére megbeszéltünk egy jó kis túrát a Radnai havasokba. Egyelőre még ez a kedvenc valamiért.
Máris hazafele tartok. Valami jó kis órát kéne nézzek Gábornak. Elég rég vásik a foga ilyesmire, meglepném vele. Össze is jártam a boltokat, ahol gondoltam, hogy találok a kedvére valót. Egy helyen végre ott az igazi. Naná, hogy dobozkába tegyék meg minden! Vettem mellé egy üveg bort is. Éjfélig jó kis tereferét rendezünk majd. Néha szoktunk ilyent csinálni.
A kocsim kész van, kifizetem a költségeket, és már vezetek is. Isteni ez az érzés! Még nem megyek haza, úgy döntöttem, az órámra nézve, hogy benézek Kálmánhoz egyet. Még ágyhoz van kötve a drága, de már fel tud ülni. Anna mellette van.
- Nagyon hiányzott az édes-fanyar mosolyod már! - ezek Kálmán első szavai hozzám utolsó találkozásunk óta. - Anna mesélte a vendégséget nálatok. Remélem nem gond, hogy még valamikor megemlítettelek titeket neki. - ez csak amolyan mellébeszéd a fiú részéről, és ezt ő is tudja. Nagyon is tisztában van azzal, hogy szívesen láttuk Annát a házunkba.
- Mikor engednek ki? - kérdezem. - Hét végén elutazunk, úgyhogy tied a ház keddig, ha talpraállsz.
Ezt tulajdonképpen kettejüknek mondtam, de Annát nem ismerem annyira, így nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, ha többesszámba beszélek.
Anya lép be a terembe, ahol mi vagyunk. Ennek most különösen örvendek. Félrehívom, és neki is elmondtam, hogy ha Kálmánt kiengedik, keddig lakjon nálunk.
Megszorítom a fiú kezét, és elköszönök.
Megint az a rossz előérzet. Bárcsak tudnám, mit jelent, honnan jön és hova tart?!
Irány haza. Spagetti a vacsora, utána ajándékozás a kedvesnek. Borozás, huncutkodás. Legalábbis ez a terv. Mire minderre sor kerül, este hét óra van. Minden előkészítve, de még mindig van időm. Akkor beteszek egy rend mosnivalót még, amíg Gábor megjön. Természetesen a zsebek kiürítése elmaradhatatlan.
Ez az utolsó. Hoppá!! Ez mi?!
Egyik ingének zsebéből egy cédula zuhant ki. Kicsit gyűrötten, kicsit már koszosan. Ez áll benne:

Elmémet elönti az iszonyat, mi van, ha szemed és értelmed csak testem körvonalait képes befogadni? Mi van, ha másképp emlékszem rád majd, mint édes tapintatra, ha fellázadnak sejtejeim és már nem lesznek képesek arra, hogy a szépség egy formájaként értelmezzenek?

     Tegnap még ősz volt, mikor kiléptem az épületből – és csak, hogy tisztán lásd, mennyire nem biztos semmi sem -, ma tél van, mikor ugyanide visszatérek. Husszonnégy óra csak, s amit egyensúlynak, biztosnak hisz az ember, a szeszély pillanatok alatt felborítja, indokolatlanná teszi. Ne hidd, kedvesem, hogy a múltra ez nem érvényes. Történelem, valami, ami már nem éri soha utol a jelent, de – ha akarom – megvátoztathatom, átalakíthatom rettenetre, megsemmisíthetem, mert nem igaz, hogy ott voltál, ott voltam, hogy elég, ha emlékszel... Láthatod, az emlékezet már sokszor becsapta, kijátszotta az embert...

     Érted már? Ha lefagyok, nincs az a Ctrl+Alt+Del, ami beindíthatna, mert lényegében nem arról lenne többé szó, hogy vagy... Lenne csak a szemed, esetleg a hangod, vagy kitudja, talán a mosolyod, de ez nem te lennél, csupán hozzád tartozó – mert ugye van ilyen az embernek, hogy hang, mosoly, illat. Az egész már soha többet nem formálható újra. Őrizni szeretnék belőled sokkal többet, mint hang, illat, mosoly. Azt akarom, hogy nevedre, hangodra – mindegy mire – megjelenj gondolatomban úgy, hogy szép az ölelésed, és úgy is, hogy esetlenül állsz előttem, és nem mersz felém fordulni, mert talán nem vagy elég erős ahhoz...

Iszonyatos gyengeség fogott el. De megkönnyebülés is ugyanakkor. Ezt még én írtam neki, valamikor kapcsolatunk legelején. Miért van ez a zsebében?! Jómagam már rég megfeledkeztem róla.
Bekapcsolom a mosógépet, a papírt pedig magammal viszem. Erre kíváncsi leszek...

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (6)

Mire beérünk, tizenkettő. Valamelyik templom harangja most kondult meg éppen. Dél van. A levegő mintha nem lenne már olyan fátyolos, mint a délelőtt, de csípős.

Anya már vár ránk. Tudni kell, hogy így szólítom én is a fiúk édesanyját. Nincs ebben semmi játék vagy álszentség. Ő olyan anya. Az én szüleimet is pótolja egy kicsit, tudniilik még a kilencvenes évek közepe táján sikerült kijutniuk Németországba. Apa szász, ez meg egy kicsit enyhített a körülményeken. Tizenhárom éves voltam akkor és nyilván velük mentem én is. Aztán nyolc év múlva hazajöttem. A lakásunk még megvan, nagybátyámék viselték gondját, és hát most is, amíg én itt élek Kolozsváron. Elég gyakran járunk haza, és évente egyszer apáék is jönnek. Valahogy nem akarnak ott halni. Tudom, anya egyszer említette, hogy a jóból is megárt a sok. Teljesen felfogtam, mit akar ezzel mondani.
Gáborék édesanyja vidéki lány valójában. A fiúk édesapjával való házassága a városhoz kötötte, ami neki csak előny volt mindenféle szempontból. A szeretett ember mellett lehetett, ugyan nem sokáig (amikor Kálmán tizenegy éves volt, meghalt tüdőrákban), másrészt pedig a már amúgy is benne levő határozott nőies vonások itt finomodtak ki igazán. 

Kálmán magához tért. Annán láttam, hogy legszívesebben mindenkit félrelökne az útjából, hogy láthassa, de nyilván nem tartotta ésszerűnek ebben a helyzetben ilyet csinálni. Bemutattuk a fiúk édesanyjának. Lenyűgözött, ahogy ez a két teremtés egymásba karolva bevonult a kicsi fiú ágya mellé. Mi csak beköszöntünk. Úgy tűnt, a fiúval minden rendben. Rossz előérzetem volt. Egy szót se szóltam senkinek.
Nem vártuk meg anyát, még egy csomó elintéznivalónk volt. Az élet zajlik, még ha szeretnénk is olykor megállítani az időt. Ez így is van rendjén, azt hiszem.

Bevásárlás, tankolás, haza...főzni is kéne valamit... Gábor szolgálatos. Késő estig nem látom.
Ebéd utáni kávét tesz oda, míg én elszedem az asztalt. A mosogatás várhat. Minden mozdulata bizonytalannak tűnik. Nem, nem az egyensúlyvesztés miatt, hanem olyan, mintha nagyon mondani akarna valamit, már jó ideje, s mintha még mindig nem lenne biztos abban, hogy most szólhat vagy sem. Segítek neki, megelőzöm..
- Jut eszembe, mikor hajnalban ágyba bújtunk, valami fontosat akartál nekem mondani. Még van egy órád indulásig, el akarod mondani most?
Arcizmai felengednek egy kicsit. Ezt leülve kell megbeszélni (vagy meghallgatni) az az érzésem. Ez meg azt jelenti, hogy amit mondani akar, az nagyon fontos a számára.
- Sára! Kicsim! Emlékszel, mit mondtam az este a kávézóban neked?
- Asszem igen. Azt, hogy gondolkodjak el azon, hogy mit csinál a pók, miközben senki nem figyel rá. Valami ilyesmi.
- Komolyan mondtam. Hálót sző, mesteri szinten, vagy még jobban. Hajszálpontos munka. Nekünk természetes, ha látunk egy ilyent, azt mondjuk rá, hogy "á, egy pókháló", és leütjük. Neki viszont az az élete. Érted mostmár mire gondoltam...?
- Értem, te drága! Az este is értettem már...
Egyre jobban nekibátorodik. Az ölébe ültet, mint aki olyasmit akar most mondani, hogy feltalált valamit, és ez bizalmas egyelőre.
- Kicsi pók, Sára! Gondolod, hogy le tudnád élni mellettem, velem az életed? Az este, ahogy az előadásodat hallgattam, figyeltem, folyton ez a kérdés motoszkált a fejemben.
- Meg akarod kérni a kezem? Ezt akarod mondani? Mert, tudod...
- Igen, pontosan tudom, hogy mi a véleményed a házasságról...
- Akkor mit szeretnél tulajdonképpen mondani nekem most? - kicsit szigorú voltam, észre is vettem magam hamar. - Nézd, Gábor. Nagyon szeretlek, és jól tudod, hogy nem vagyok a papír híve, amiről azt mondják, hogy összeköt két embert. Nem köti össze őket, legfeljebb a vagyonukat, ha van nekik. Nem azt mondom, hogy elvetem a házasság intézményét, csak azt, hogy le lehet élni az életet úgy is, hogy ezt a papírt, csak ennek a közös életnek a vége felé szerezzük meg. Érted? Mint valami oklevelet, bizonyítványt arról, hogy jól csináltuk. Szerintem nagy kiváltság valakivel megöregedni, nem gondolod?
Szívesen eltölteném melletted ezeket az éveket! És ezt nem gondolom -ahogy te fogalmaztál- , hanem tudom!

Kávéillat az egész konyhában. Ez megér egy pipát. Rá is gyújtunk egyre.
-Mivel nekem a hétfőm szabad, arra gondoltam, hogy amíg te megjössz, benézek az egyetemre. Jó lenne valami túrát megspékelni novemberben. Vagy december elején. Mit szólsz?
- Remek ötlet! December legyen, akkor ünnepelünk is, elvégre hat éve szeretlek. Ez nem gyanús egy kicsit?
Mindig így csinál, amikor célba ért. Piszkálni akar a kis pimasz. Szeretem ezt az arcát is.

Persze, hogy rohan. elvégre nem lennénk együtt, ha tökéletesek lennénk. Késésben van. Vajon miért nem lep meg még mindig? Konyhától fürdőig, onnan vissza. Mormolja: "kulcs, telefon...". Puszi, s már ott sincs.

A pipám már nem füstöl szegény. Senki nem törődött vele. Megtömöm újra, és rágyújtok. Még jó, hogy én legalább nem sietek sehova. Felkuporodok teljesen a székre. Kávé, pipa. Csend. Az jár a fejemben, hogy vajon nekem mért nem jut soha eszembe (na jó, most igen, mert szóba került), hogy ő le tudná-e élni mellettem az életet (?) Az az igazság, hogy nem tudom már, milyen volt nélküle. Hat év azért nem egy röpke pillanat valaki mellett. Aztán egy fedél alatt. Ez olyan házasságféle valami. Papír nélkül.

Persze, hogy ott leszünk a díjkiosztón (házassági szerződést hívom így) hatvanakárhány évesen. Az égvilágért sem akrom elmúlasztani. Ehhez pedig Gábor kell, és őt is szeretném társszerzőnek :)! Nélkülem meg szegényebb lenne a világ, szóval a válasz meg is van. Nincs mit ezen annyit tépelődni....

(folyt.köv.)

 
                          (Kolozsvár az éj fényeiben)