Áldott karácsonyt!

Szerelmem napjai (16)

Tizenegytől tizenkettőig a tizenkettedikesekkel van órám. Ezután még egy lesz a kilencedikesekkel. Úgy terveztem, hogy órák után elmegyek a Házsongárdiba sétálni egyet. Ilyenkor már készülnek a Mindeszentekre az emberek, és gyönyörű a temető. A kamera majdnem mindig nálam van. Ma különösen tudatos döntés volt magammal hozni, pontosan az órák utáni tervem miatt.

Amikor kicsengettek, tizenkettő előtt tíz perccel, Evelyn hangját hallottam a tanári előtt, amint engem kéret. Még jóformán le se pakoltam a tizenkettedikesek anyagát az asztalomra és máris keresnek.Nem vagyok osztályfőnöke egyik osztálynak sem, így csak az jutott eszembe, hogy biztosan amiatt kereshet, ami az iskolára tartozik.
   Evelyn majdnem olyan magas mint én. Rövid, barna haja van. Csinos lány, és ezzel ő is tisztában van. Az osztályban ő az egyik leghangosabb diák. Majdnem mindig vitatkozik, nem csak velem, de a társaival is. Nem jeles tanuló. Ki nem állhatja, ha megmondják neki, mit tegyen, hogy jobban tanuljon. Önfejű lány. Az utóbbi házidolgozata miatt kereshet, gondoltam. Szabadon választott vers volt a téma, erről kértem tőlük értelmezést. Győrffy Ákos egyikével jelentkezett, ami meglepett kissé, mert nem túl sokan ismerik a nevét, tizennyolcévesek - gondoltam én - pláné nem. A dolgozata nagyon jól sikerült, mintha lényének legmélyebbjét is belevetítette volna.
- A dolgozatod miatt jöttél ? - kérdeztem. - Visszakapja mindenki, nem fogom megtartani, csak szeretném mégegyszer alaposabban is átnézni. -toldottam meg a kérdést még egy mondattal.
- Nem, nem a dolgozat miatt jöttem. Szeretnék beszélni a tanárnővel. Akarom mondani, ha lenne ideje a tanárnőnek, szeretném, ha elbeszélgetne velem. Személyes dolog.
- Az osziddal már beszéltél?
- Nem. Olyan ciki ez most... - észrevettem, hogy a vitatkozó Evelyn eltűnt belőle, és ott áll velem szemben egy kamaszlány, aki Velem akar beszélni. A "ciki" szóból arra következtettem, hogy ezt nem tudja, és nem is akarja Pali kollegámmal, az osztályfőnökével megbeszélni.
(Pali közel a hatvanhoz, viszont kitűnően ért a diákok nyelvén. Az a fajta tanár, aki nem a megsárgult lapjaihoz ragaszkodik, de nagyon is képben van a változó tanügyi rendszerrel, a kamaszvilággal...)
- Értem, azt szeretnéd, hogy velem beszélgess. Rendben. Neked kettőig órád van, én már egykor végzek. Ha nem várhat, akkor meghívlak egy teára az Atmosphérába kettő után. - ez jutott eszembe hirtelen.
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm! Ott leszek órák után! -rohant vissza az osztályba, mert ezzel be is csengettek.

Oda a szünetem, és oda a Házsongárdi tervem. Elindultam órára. Ma az utolsóra.
Amint végeztem, gyorsan hazarohantam. Előkészítettem Gábor ebédjét. Fél kettőkor haza is érkezett.
- Te nem ebédelsz, kicsim? -kérdezte.
- Nem. Most nem érek rá. Egyik lány az iskolából, a tizenkettedikből szeretne beszélgetni velem. Azt mondtam neki, hogy meghívom egy teára.
- Mért nem beszél az oszijával? - kíváncsiskodott tovább a kedvesem.
- Azt nem tudom, annyit mondott, hogy ciki ez neki. Én ebből annyit értettem, hogy egy nővel szeretne beszélni.
- Jó, de nincs ott más kolleganőd?
- A legfiatalabb én vagyok a csapatban. Azt hiszem ez a nyitja a dolognak. - kacsintok felé. - Most mennem kell, megkérlek szépen, ha lehetséges, kb négyig ne hívj!
- Hehe, négytől úszni megyek, és minden szép lánynak megmutatom micsoda egy alfahím vagyok. - persze, ezt már ő maga is elröhögte.
- Jó, majd ha ott végeztél, légyszíves nekem is mutass meg valamit mindebből! - fejezem be a szólomat. - Puszika, kedves. Mentem.


Puszit adtam neki, indulnom kellett. Nem szeretem a pontatlanságot. Egy diákkal szemben pláné nem. Bízik bennem, ahogy a többiek is, és nagyon csúnya lenne ezzel visszaélni. Nem is szoktam.
A kávézóban elég pangás volt. Kora délután. Arra gondoltam, hogy jó ötlet is volt ide hívnom Evelynt beszélgetni. Meleg van bent, nincsenek sokan, nyugodtam beszélgethetünk.
Meg is érkezett. Két óra öt perc volt. A kávézó szemben van a sulival, így hamar át is érhetett. Míg vártam rá, eldöntöttem mgamban, hogy nem kérdőjelezem meg, miért nem az édesanyjához fordult, vagy máshoz éppen. Ha úgy gondolja majd, úgyis elmondja.
- Köszönöm szépen a lehetőséget, tanárnő! - ezzel kezdi.
Neki teát kértem, magamnak kávét.
- Nem tudom, mit tud rólam a tanárnő, azonkívül amit az iskolában lát belőlem. - értelmes leányzó, nyugodt vagyok, és ezt érzi, mert tovább beszél.
- Édesanyám nagyon beteg. Azt mondják nekem, hogy cisztája van, amit műteni kell. Érzem és tudom, hogy ennél sokkal többről van szó, de így akarnak megvédeni. Rengeteget beszélgettem vele. A nőiségről amit tudok, tőle tudom. Azt is, hogy nem számít ki mit gondol rólam, az a lényeg, hogy én bízzak magamban, és soha ne adjam fel az álmaimat.
- Remek anyukád van akkor, meg kell mondanom. Sokan nem tudják ezt elmondani az édesanyjukkal való kapcsolatukról! - nyugtáztam mondandóját.
- Azt hiszem rákos, és eljön a nap, amikor nem tudok már vele úgy beszélgetni, hogy közben meg is érinthetném. Ezért szerettem volna, ezért akartam a tanárnővel beszélni. Minden látszat ellenére, az egyik legtalpraesettebb embernek látom a suliban, pedig még nagyon fiatal.
- Köszönöm! - ennyi, amit mondani tudtam erre. Meglepett, amit mondott.
- Nem, nem sulival kapcsolatos, amiről beszélni szeretnék. Három hete, egy szülinapi bulin megismerkedtem egy helyes sráccal. Már egyetemista. másodéves, építészmérnőkin. Tamásnak hívják, marosvásárhelyi srác. Lényegtelen most, hogy került ő is abba a buliba. Egyet táncoltam vele, de még ezelőtt történt valami. A megjelenésével, olyan volt, mintha betöltötte volna az gész helyiséget. Hülyén hangzik, de valahogy valami kisugárzott belőle. elég jóképű, de mégse erről van szó. Még csak nem is a formás hátsójáról..., bocsánat.
- Ugyan, mondd csak nyugodtan, ahogy neked jön. - kíváncsi lettem, mi lesz ebből.
- Csak azt akarom tudni, hogy létezhet ilyesmi? Hogy valaki, akit azelőtt soha életedben nem láttál, egy csapásra egyik legfontosabb emberré váljon számodra? - izgatottan várta, mit mondok erre.
- Én hiszek ebben! - mondtam neki. Ha jól sejtem, szerelmes vagy, de nem azt akarod tudni, hogy mi a szerelem, hanem, hogy létezik-e olyasmi, amit te kisugárzásnak nevezel. Nos, elmondom. szerintem nagyon is létezik. Nézd meg az igazán nagy embereket. Nem azokról beszélek, akik már rég meghaltak, hanem, akik most is élnek, és alkotnak, és mozognak. Megfigyelted már, hogy ezek az emberek mennyire egyszerűek? Nem kérkednek azzal, hogy mit tudnak, mit értek el, csak egyszerűen teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint. Tisztelik ezeket az embereket. Hát ez a kisugárzás. Nem lehet megmagyarázni, csak tudod,hogy némelyik embernek a társaságából soha nem akarnál elmenni, mert annyira jó aközelében lenni. Nem számít a kora, csak ez az érzés. Nem tudom, értesz engem? - mindezt mondom egy tizennyolc éves lánynak, aki lármás az osztályban, és aki arra készül, hogy talán elveszti az édesanyját.
- Igen, értem. Édesanyám is valahogy ilyesmiket mondott, csak más szavakkal. Érettebben. - mosolyogja el magát, ma először.
- Hát persze, hogy érettebben, Evelyn, hiszen, szinte kétszer annyi élettapasztalata van, mint nekünk kettőnknek.
- Azt éreztem akkor este, hogy Tamás "tud valamit", amit sokan nem. És igaz rá, sokáig jó a közelében lenni. Azóta kétszer találkoztunk még, a parkban sétáltunk két óra hosszat is, és csak beszélgettünk. - most elpirult. - Furcsa megmagyaráznom, de mióta ismerem, jobban érdekel, amit csinálok. A suli, a házidolgozatok. - egészíti ki magát, szinte mentegetőzik.
- Igen, mert olyan, mintha nem is magadért tanulnál, holott tudod, hogy ez nem igaz. De ott van, és mivel annyira jól érzed magad a társaságában, szinte motivál. Nem akaratlagosan. Csak a lényével. Ahogy viszonyul hozzád. És ettől nálad helyreállt az egyensúly, kívül-belül összhang van, emiatt pedig nem terhes megoldanod a házi feladatokat, vagy akár olyasmit, ami korábban nehezedre esett. - nem tudom, mit akart hallani tőlem, de csak azt mondhattam neki, amit őszintén hiszek, vagy gondolok minderről.
- Valóban másként állok a feladataimhoz. Eddig nem is mertem bevallani magamnak, hogy mindehhez köze lenne Tamásnak. - mondja, kicsit szégyenlősen. De mi van, ha másként alakulnak majd a dolgok? - nyögi ki.
- Szóval erről van hát szó. Hogy elveszítheted szem elöl. Nem fogod, csak ha nem úgy akarod te magad (is). Hallgass ide. Ha magadat adod, azt aki TE vagy, akkor nincs ahogy. Csak abban az esetben, ha olyasmit akarsz vele kapcsolatban, ami nem ő lenne, vagy ha megjátszod saját magad. Ha csak élvezed a jelenlétét, akkor tedd azt, és ne erőlködj, hogy még jobb legyen. Az jön majd magától. A lényeg, szerintem, hogy légy őszinte, és maradj nyugodt. - ennyit fűztem még kiegészítésül monadnivalómhoz.
- Vagyis, ha félek, akkor ezt megérzi, és eltávolódhat tőlem? - kérdezte.
- Pontosan. Nincs mitől félned. Ha bízol magadban, ismétlem. És benne. Ez is számít.

Innen a beszélgetésünk áttért más vágányra. Mesélt az édesanyjáról, magáról. Nem firtatta többet, amit mondtam neki, csak megköszönte. Azt kérdezte, hogy ha nem esik nehezemre, még megkereshet-e idővel.
Kifizettem a teát meg a kávét és elköszöntünk egymástól.

A kocsiba ülve úgy éreztem, hogy ettől a beszélgetéstől fogva, újabb felelősséget zúdítottam magamra. Olyasmit, amire figyelnem kell. Ez a lány erős, de kamasz. Talán túl érett mégis a korához képest. Őszintén szólva, büszke voltam magamra, hogy lehetőséget adtam erre a beszélgetésre!

Hoppá, Gábor éppen arra készül, hogy megmutogassa magát a szép lányoknak.- mosolygom el magam az órámra nézve. Négy lett volna pár perccel.
Elmegyek a Házsongárdiba, hatig mégis belefér az időmbe, aztán majd kiderül, este mit csinálunk.
József Attila Csöndes estéli zsoltár-lemezt tettem be. Nem volt nagy kedvem a tomboláshoz. Csak úgy, verseket hallgatni, amíg Dsidához érek és leróvom ismét tiszteletemet a költészet előtt.

Igen, a nagy emberek egyszerűek, nem feltűnösködnek - ezzel bekapcsoltam a lejátszót és elindultam a temető felé. 


(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (15)

Október utolsó hétfője ebből az esztendőből. Erre gondolok, amíg kibámulok a kocsira szakadó esőre. A törlők sebesen mozognak, jobbra-balra, jobbra-balra. Fel se tűnik, annyira ismerős, annyira megszoktam már. Csak az esőt látom, és ahogy egyre elhomályulni látszanak a nappal ismerős vonásai.
A határnál váltunk, innen én vezetek. Gábor nem ül hátra, mint ahogy ezt szoktam meg tőle ilyen utaink során. Csak átül, az anyósülésre, mellém.
- Azt hiszem, az előttünk vezető sofőr néni lehet - állapítja meg, de tovább folytatja. - Nagyon jól vezet, ahogy te is, kicsim. Szerintem, néha át kéne gondolni, khmkhm, gondolnunk (a férfi társaimra gondolok),hogy bizony a nők igenis nagyon sok mindent irtó jól tudnak csinálni. Igen, van kivétel. De miben nincs?
- Hova akarsz ezzel kilyukadni kedves? Miért mondod el most ezt?
- Nem is tudom. De sokszor figyelem, ahogy éled az életed. Ahogy el tudod különíteni azt, ami csak a te világod, azt ami csak az enyém, és mindezek mellett, nagyon is ott vagy, amikor rólunk van szó. Nem igazán tudom megfogalmazni, amit mondani akarok, de tudom, hogy én, férfiként, a sokat emlegetett, híres teremtés koronája, nem tudnék ennyi mindenre figyelni. Úgy biztos nem, hogy jól is csináljam. Azt hiszem, ez a nők kiváltsága. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy nagyon erős nő vagy, szerintem, és ez messzemenően nem arról az erőről szól, amit esetleg (úgymond mi, férfiak) képviselünk. - váratalnul ért mindez, de határozottan hízelgett a lelkemnek.
- Szerintem meg, mindannyian erősek vagyunk valamiben. Ezt vagy tudjuk magunkról, vagy nem. Talán csak az van, hogy én tudom magamról, hogy így van. És, most mondom, nem miattad. Persze, az életem része vagy, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincs közöd hozzá. Van, nem is kevés. Magamért vagyok erős, Gábor! - csak olyankor szólítom a nevén, amikor nagyon komolyan gondolok valamit, és ezt el is mondom neki. - Azért, hogy meg tudjam élni mindazt, ami van. A munkámat imádom, téged szeretlek, a fotózás már az életem része. Ha csak ezek közül valamelyikért lennék erős, akkor nem tudnám jól csinálni, amit csinálok. Akkor lennék gyenge, mert részekre osztanám magam. Amit, akit, amiket szeretek és fontosak az életemben, mind-mind egész embert igényelnek, és innen az erőm. Igen, tudom, most jönne a kérdésed, hogy nem-e érzem úgy, hogy belefáradok vagy ilyesmi. Nem. Pont azért, mert amit csinálok, szeretem csinálni, szóval nem nyűg egyik sem. Téged bolondul szeretlek, ez pláné nem nyűg, sőt a legtöbb erő innen jön, mert pontosan tudom, hogy kölcsönös. Szó, ami szó, egyik a másikat segíti elő. Szeretet, erő, és állandóan átjárhatóság van a kettő között.
- Azt hiszem, érteni vélem, amit mondasz. Eddig csak találgattam, vajon miért is ilyen tartós az egész közöttünk? Azt hiszem, most mondtad el. Mert állandóan feltöltődsz -legalábbis így látszik -, és emiatt, olyan mintha frissen hódított hercegnőm lennél. - még a füle töve is belevörösödött ebbe, ahogy kimondta visszavonhatatlan gondolatait.
-  Ne felejts el azért egy nagyon fontos tényezőt, kedves! A feltöltődésem a határtalan kíváncsíságom következménye, ha mondhatom így. Érdekel, ami VAN. Ha nem így lenne, tényleg belefáradnék. De az, hogy mindig van valami újdonság, mozgásban tart, és olyan mint a narkó, még, még, még. Ha meg élvezem, akkor nem lehet unatkozni, és megkeseredni. Szerintem nincs ahogy  :) . Ezt én látom így. Ezzel csak azt mondom, korántsem biztos, hogy így is van. Nálam van így, ez minden.
- Okos nő vagy, mondták már neked? - kérdezi kajánul.
- Ha nem lennék az, akkor most nem te lennél itt a kocsiban :)! Most pedig vezetnem kell, elvarázsolt lovagom. Tegyél valami zenét, énekeljünk hazáig :)! - ez már ismerősebb számára.


Sehol nem álltunk meg, kivéve a határnál, ahol váltottunk.
Kálmánék még nálunk voltak, de egy zuhanyozás után semmi mese nélkül, mi ágyba bújtunk. Másnap, kedden, nekem iskola,Gábor pedig elvan a kórházzal.

Hajnalban keltünk, jóformán csak a kávét szűrcsöltük együtt, Gábor rohant is. Nekem kilenctől van órám egyig. Nyugisan beágyazok, kivasalom a búzakék ruhámat, hozzá a megfelelő kiegészítőkkel és csizmával. A bélelt farmer kabátommal megyek, úgy döntöttem. Van kapucnija, és nagyon szeretem. Negyed kilenc van, mire mindennel végzek. Anna jelenik meg borzosan a konyhában, kenyeret tesz a pirítóba.
- Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem! Hogy itt lehettünk - mondja határozottan.  Amióta megtörtént a baleset, ezen a hétvégén éreztem magam végre nyugodtnak. Kálmán jól van, és ennek nagyon örülök.
- Anna, mi köszönjük, hogy elfogadtátok az ajánlatunkat, és itt voltatok. Ami a nyugodtságodat illeti... hsználhatnád azt a szót is,hogy biztonságban? - óvatosan bánni a szavakkal, nem mindig egyszerű, de azért ezt megkockáztattam.
- Azt hiszem, simán használhatnám ezt a szót, igen. Innen a nyugalom. Hogy tudod, hogy jól van, akit szeretsz... - nem fejezte be, Kálmán éppen kidugta bekötött fejét. Nem szólt semmit, csak hozzám jött, és megölelt. Aztán egy "köszönöm szépen!"-t mondott a szemembe nézve.

Otthagytam őket a konyhában, nekem lassan indulnom kellett. Tudtam, mire hazajövök, már anyánál ebédelnek mindketten. 
Amíg a kocsihoz értem, egyből Kálmán szavai jutottak eszembe. Azok, amiket akkor mondott, amikor kiengedték a kórházból: "Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan!"
Betettem a jó öreg Bob Marley-t, s már ki is hajtottam a kapun.
Vártak már a tizedikesek :)

(folyt. köv.)