Szerelmem napjai (12)

Nagyjából ennyit sikerült összehozni, a többi még ezután, ahogy jön...

 

















Papír és Gábor feje az ölemben. Elaludt. Én még kortyoltam kicsit a borból, aztán óvatosan megpróbáltam jelezni neki, hogy jobb lenne az ágyban.
- De akkor nem alszunk...! - jelent meg álmos fizimiskáján a jólismert huncut mosoly.
Alig lát ki a fejéből,de azért tudja mit beszél - töprengtem el kicsikét, de ahogy mondom, pillanatig tartott az egész eszmefuttatásom, két okból is: egyetértettem vele, másrészt meg, egyáltalán nem éreztem, hogy aludnom kéne. Már rég túl voltam azon a küszöbön, hogy álmosnak érezzem magam.
- Benne vagyok! - vágtam vissza. :)
Valahogy ugyan eljutott az ágyig, és jóformán még párnát sem ért a feje, aludt tovább. Szóval, "nem alszunk", kuncogtam magamban, és betakartam.
Kimentem a konyhába, odatettem egy kávét, aztán vörösbe játszó szivárványhártyáimmal igyekeztem szétnézni a boleki lakótelepen. A pokrócot összehajtogattam, a kisujjnyi bort még tartogató palackot kézrevettem, és elláttam Boleket. Ennyire voltam képes. A kávé lefőtt, de ezzel egyidőben, villámcsapásként az én energiám is.
Majóban, bugyiban odabújtam Gábor mellé.

- Mmm, a bőröd...! -suttogta fülembe, aztán összevissza puszikálgatta az arcomat.
Erre ébredtem. 
- Hozok kávét neked, kicsim, aztán még egy óráig engedd, hogy udvaroljak, hogy körbecirogassam minden kicsi porcikádat! Bolondul szép tested van, és bolondul körbeölelgetnélek mindenféleképpen :)... - a pimasz, kinyílnak a szemei, s máris eszébe jut, hogy bizony ivarérett. :)
    Nem tudom, mit pepecselt annyit a konyhában, de valahogy megjelent borzos üstökével végre. Kávét hozott, ahogy szeretem, és kekszet. Szinte dél is elmúlt, de csak sejtettem. Telefont, előre megbeszéltek alapján, egyikünk se kapcsol be indulás napjáig. Más óra a házban nem volt, csak a laptop, de az most nyugalmi állapotban.
Ugyan kit érdekelt a borzos fej, a fogmosás nélkül induló reggel, délelőtt?! Már annyiszor ébredtünk egymás mellett, hogy ezeken csak mulatni tudtunk, meg gyerekes megjegyéseket elejteni.

Megcsókolt. Zsigereink tánca elkezdődött. Semmi földönkívüli, semmi olyan, ami szokatlan lenne, mégis az egész  volt a földönkívüliség. Amikor nem vagy ott, amikor nincsen ott, de mindketten a jelen pillanat legteljesebb jelenében, ha van ilyen. Mintha egy ruhát öltöttünk volna, amolyan kezeslábast. Nem tudni ki a nő és ki a férfi, mert mindkettő férfi, és mindkettő nő. Ha van földi mennyország, akkor ez az (volt).
Viszonoztam a csókot, százszor,és ezerszer és sokezerszer, míg karjával csak tartani tudott. Aztán ölelni, aztán szemekkel becézni, mert a szó már megsemmisült félig kimondva a levegőben.

- :) Köszönöm, ismét, és újra és sokadszorra - levegő után kapkodok.
- Mit köszönsz már megint?! - pislog megint kajánul.
- Ezt a pókháló-részletet - ez minden, amit mondani tudtam, és ez minden, amiből teljesen megértette, amit mondani (is) akartam neki.
- Elmegyünk a REÖK-ben ma? Attól tartok, holnap zárva. - kérdeztem, nagyot nyújtózva.
- Igen, amint kész vagyunk, menjünk! Éhes vagyok, szóval érted :)? Előtte térjünk be a Híd-ba, reggelizzünk, ebédeljünk, és utána nézzünk farkasszemet Rembrabdt-tal végre :)! - férfimódra férfiválasz.
    A Híd étterem, nem messze van a lakástól, az utca neve is ezt a nevet viseli. Valószínű, az étterem erről (is) kapta a nevét. Arról nevezetes ez a vendéglő, hogy mediterrán konyhája van (de alkalmazkodnak szegedi specialitásokhoz is), és olcsó viszonylag. Amúgy Zsuzsi is ezt ajánlotta, minden délben itt ebédel, csak tudja. Nem bántuk meg. Halászlé volt az első fogás, aztán jött a csirkés-brassói, majd a desszert, isteni szilvás-rétes. Jól is laktunk rendesen. Természetesen, még egy kávé belefért az amúgy is lusta napunkba, legalább felébreszt kicsit a kaja utáni punnyadtságból. Nem sokat beszéltünk az asztalnál. Ettünk, és közben mindketten figyeltünk ki az ablakon. Kicsit irreáils volt az egész. A kávé visszahozott ismét az asztalhoz.

A REÖK (Regionális Összművészeti Központ) a Tisza Lajos körúton van, de nem messze ez sem a Híd-től. Még időben érkeztünk, nyitva volt még. Megvettük a belépőnket a tárlatra, és síri csendben, ketten kétfelől közelítettük meg a képeket. Rézkarckiállítás volt ez valójában, semmi egyéb Rembandt műveiből. Meglepődve vettük mindketten tudomásul, hogy milyen picikék ezek a képek. A keret, amiben elhelyzve voltak, átlagfestmény-rámájának feleltek meg. Mindössze centiméterek paraméterei voltak. Azt hiszem, a legkisebb lehetett 5ször5 -s, míg a legnagyobb, nem több 13szor 15cm (becsléseink szerint).
Elég sok képen a hajléktalanság (szegény-sors) motívuma derengett, a művész édesanyjáról egy-két portré, róla és mások. Engem a leginkább a Vak hegedűs tartott sokáig egy helyben, amit titokban gyorsan le is kaptunk.

 








A vak hegedűs (16..)




Három szobányi helyiségben függtek ezek a képek, hamar kivégeztük.
Maradt az utca, nem lévén konkrét tervünk a továbbiakra nézve. Elsétáltunk a Tisza partján, jó hosszan. Nem kommenteltük a látottakat (ezt megtettük még odabenn), csak fogtuk egymás kezét.
Függőág(y)on ringatták magukat a napsugarak, szelíden őszült az esztendő itt is.

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (11)

Továbbolvasom, tovább...

Bolek éjszakai tündér. Nappal látni se lehet jóformán, de az éjszakák leple alatt kitudja miféle kalandokra vetemedik kuckójában. Élvezet nézni, ahogy felmászik házikója tetejére, aztán lepottyan, mert képtelen megtalálni a visszavezető utat.
Szóval, Bolek társaságában boroztunk. Ez egy kis szobácska, amiben csupán egy kis szekrény fér el, egy íróasztal, két kényelmes ülőalkalmatossággal. És növények mindenhol. Imádom ezt a kis helyiséget. A fűtés megy, hideg van odakinn.

Zsuzsi barátnőm jóvoltából, a laptopját használhattuk. Bevittem hát a bor mellé. Csak két francia gyertya égett, illetve még annyi fény szűrödött be, amennyit az ablak a éjszakai kinti fényekből beengedett. Dido-t hallgatunk. Nem volt már szükség a fotelülésekre, a földre terített horgolt takaróra ereszkedtünk. Szembe egymással. Térdünk összeért. tekintetünk is. Amikor már kimeríteni véltük közös életünk minden sztoriját, Gábor elkezdte levetni a zokniit. Aztán lehúzta az enyémeket is. Szó nem hangzott el, csak a háttérben Dido.
- Mezitlábas szerelem. Emlékszel? Egyike volt azon filmeknek, amiket még közös életünk elején együtt néztünk meg. A zenei aláfestés idézte fel bennem megint. - két tenyerébe veszi a lábfejeimet, megsimogatja meleg kezeivel, aztán leengedi, de saját lábaival betakarja őket.
- Nem. Nem tudom, milyen volt előtted az élet! Nem hiszem, hogy (csak) szokás kérdése lenne ez! Kedvesem! Nem én vagyok a pók! Együtt szőjük ezt a hálót, és azt hiszem, ezért ilyen tartós! - közelhajolva mondom ezt neki, és balkezem ujjbegyeivel a feje búbjától az álláig megcirogatom az arcát. Imádja, mikor ezt csinálom, mert arcának minden részecskéjét egyszerre éri a finom inger.
- Tudod, Sára, volt egy barátom, aki nem hisz abban, hogy két ember hosszútávon is örülhet egymásnak. Aztán, amikor elmeséltem neki, hogy majd vén szivarként akarok sétálni a patikáig úgy, hogy közben fogom a kezét egy vén szatyornak, kiröhögött. Nem replikáztam erre, de te és én nagyon jól tudjuk, hogy nem vagyunk "normálisak", mert mit is jelent amúgy ez a szó...?! Ehh, vén szatyor leszel kedves, én meg a vén szivar, aztán majd a dugi pénzeden jól bevásárolunk majd ananászból, meg mindenféle hülyeségből, és utána kacagunk majd egymáson, hogy ott kell maradnunk a poggyásszal egy helyben, mert meg se bírjuk már emelni...

Nagyot mulattunk ezen. Olyannak tűnt ez a hajnal, mintha először és utoljára találkoztunk volna egymással, és mindketten attól tartanánk, hogyha ezt most nem éljük meg, akkor soha nem fogjuk megtudni, mit adhat két, időtlen idők óta ismeretlen ismerőse egymásnak!

Bolek lepottyant megint, aztán elvonult aludni. Tudtuk, virrad. Nem volt semmi előre tervezett programunk erre a szegedi szombatra, egy kivétellel. A Rembrandt rézkarc-kiállításra mindketten kíváncsiak voltunk, ami éppen most van a REÖK-ben. Na de addig...(?)

- Ha már mezitlábas szivar vagy, kedvesem, és a javából, megkérhetnélek, hogy hozzál egy üres fehérlapot meg egy tollat?
- Minek az? Kártyázni fogunk, így hajnalban? - nem értett semmit, de kitéblábolt a hálóig, és papírt hozott.
- Úgy. Köszönöm! Most ne velem szembe ülj, kérlek, gyere mellém! - csimpaszkodtam bele nadrágszárába.
- Arra gondoltam, ha már ilyen ihletett :) állapotban vagyunk, és úgysem sietünk sehova, mi lenne, ha most szépen megírnánk a közös bakancslistánkat? -indítványoztam, és tudtam, hogy telitalálat...
- Úúú, jóóóóó, szóval máris mondom az elsőt - nem bírt magával - Szeretlek :) - kuncog - Vagy ez nem talál?
- :) Találni talál, csak nem a bakancslistára. Olyan kell kedves, amit együtt akarunk megcsinálni, mielőtt feldobjuk a talpunk. - puszival nyugtázom huncutságát, és persze az örökös replikám kíséretében mindezt :)
- Tudom, kicsim. És azt is, hogy a film megérintett...Rendben. Akkor most komolyan. Legyen az első: meglesz a saját fekete macink, az újfullandik. Nálunk nő majd fel.
- Ez remek! Erre gondoltam én is elsőnek, mert nem is annyira merész...Beírva. Tovább. Még kettőt legalább most, aztán mindig nálunk lesz ez a lista, és ha valamit kitalálunk még, azt is felírjuk.
- Benne vagyok. Igyunk erre még egy kortyot! - koccintunk már nem tudom hányadszorra ezen az éjszakán. És agyalunk. Komoly játékot akarunk, és együtt.
- No, akkor, a borban az ihlet-alapon, férfi légy most, az ész! Hallám, mivel rukkolsz elő? - most én csípkelődöm vele.

Reggel nyolc óra lett, mire valahogy megszületett remekelésünk eredménye...

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (10)

-Nem bírom tovább olvasni! Képtelen vagyok rá, Sára! Képtelen!!!

Szeged. Hol van már az?! Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Két éve múlt a múlt hónapban. 
"Egy éve és négy hónapja meg, hogy nem vagy itt..."


Szegedi kirándulásunk, az áldott október,november és december...ennyi, ami rögzítve van. A rákövetkező év júliusának utolsó napjai egyikén temettük. Temettem. Azt, aki a világon a legdrágább nekem. 
Temetés után, úgy novemberig, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Az űrtől, ami maradt. Nem kívül, de belül! Ködös november volt tavaly ilyenkor. Sára halála után, minden úgy maradt (tárgyak), ahogy volt. Semmihez se nyúltam. Legtöbb időt a kórházban töltöttem, anyánál ettem, és legtöbbször végigsétáltam az éjszakákat, csakhogy ne kelljen a ruhák-őrzött illata megcsapjon. És minden egyéb, ami a házban volt. 
Ezen a ködös novemberi napon szántam rá magam végre, hogy valamit megmozdítsak. Első a féltett kamera...El akartam pakolni, dobozolni, dobozolni...Aztán arra gondoltam, előbb szétszedem. Objektív, miegymás. Sára, kicsi pókom, mindig feltöltötte még fotózás napján a képeit, szeretett velük pepecselni. Külön élete volt a fotóival. 
Nem tudom, miért, honnan az ötlet, de szétszerelés előtt, két hónappal a temetés után, bekapcsoltam. Egyetlen fotó volt rajta. Egyetlen egy. Igazából nem is fotó, hanem kézirat. Az ővé.

Megdöbbentem! Még egyszer megnéztem, hogy biztos legyek benne, nem hülyültem meg egészen. Feltettem a gépre is. Ott volt, nincs mese. Az összes illat, összes íz, hang, érzés...minden, mintha összeesküdött volna ellenem, egyszerre támadt rám mindamennyi. Nem bírtam mozdulni. Sokáig nem. Csak ültem, és ültem, és ültem. Így kapott a hajnal. Szerencs, hogy vasárnapra...Délutánra gyűjtöttem annyi erőt, hogy megkeressem azt a bizonyos méregzöld dobozt. 
Ott volt, pontosan úgy, ahogy írta. Egy spirál füzet benne, néhány közös fotó, meg egy kendő, amivel ő szokott túrázni, és soha nem akarta nekem adni, pont azért, mert tudta, mennyire vásik a fogam rá. 
A füzeten nem volt se borító, se rajz, semmi. Csak: "Szerelmem napjai". Belül, az első oldalon: "Ezt muszáj volt megörökítenem, és sose kérdezd, miért nem többet, miért nem más időszakból...a választ, mire ezt olvasod, már tudni fogod" 
És elkeződik a történet...


Sára, szerelmem, miután megünnepeltük a hatodik évünket a Radnai-havasokban, jópárszor említette, ne nevettesem olyan erősen meg, nem bírja a szíve. Elkuncogtuk. Ő is, pedig komolyan mondta. Csak nem akart jelet adni nekem. Nem akart semmire sem felkészíteni. Azt akarta, hogy úgy szeressem továbbra is, ahogy addig.
Ő tudta már...Az orvosa mesélte el, még aznap, amikor a Szamos-hídján összeesett, és bevitték, de már nem volt kit. Megigértette az orvosával, hogy csak akkor mondd el mindent, amikor "elérkezett az idő". Infartus. Nem bírta hát ki a szíve...


Nem tudom, mikor írta le ezt a két és fél hónapot az életünkből. Nem tudom, mikor volt erre ideje, de azt tudom, hogy ezzel csak azt akarja, azt akarta üzenni, hogy az élet megy tovább. Hogy szeret, őrizzem meg ezt a szeretet, de tegyem boldoggá azzal, hogy másnak is helyet adok, ha megér(-l)tem rá.
 (...)

Már nem tudom, hányadszorra olvasom ezt. Amit tudok, hogy még el fogom...még nem ér(-l)tem meg egyébre. Még mindig nem.