Valamikor hat-hét évvel ezelőtt, egy augusztusi délután, mellbevágott egy egyszerű(nek tűnő) kijelentés: "még sok mondanivalóm van, de még nem bírod elviselni". Nem, nem egyes szám második személyben történt, de akkor és ott csak és kizárólag így hallottam. Valami leírhatatlan történt abban az órában. Velem. Bennem. Egy olyan szintű és minőségű szeretet és békesség járt végig, amit nem hiszem hogy ki lehetne fejezni szavakkal.
Igen. Ez a nyugalom tartott is, mondhatni sokáig. Aztán valahogy ment minden tovább. Úgy tavaly nyárig. Rá kellett jönnöm, hogy megfeledkeztem Róla. Azazhogy már nem úgy figyeltem Rá, mint amikor megszólított. Tudatosan vagy nem, de úgy tettem, mintha én elég lennék az ügyes-bajos mindennapokhoz. Kiderült, ezzel nem csak én voltam (vagyok?) így. Mind azt hisszük: mi majd megcsináljuk! Mi majd jól megmondjuk! Csak az igaz, amit mi gondolunk! Mi majd.... És közben a végén - de csak amikor már semmi más nem marad - rájövünk, hogy messze nem a miénk kéne legyen az utolsó szó. Messze nem tudunk semmit (egyedül) tenni, és rég nem jó, ha Nélküle. Megengedi? Igen. De azt hiszem, hogy amibe Őt nem vontuk be, előbb-utóbb összedől. Pont mint egy kártyavár.
Nos, az enyém összedőlt. Úgy döntöttem, nem akarom többet kihagyni az életemből. Mert megértettem, Jézus (Isten Fia) az én drága kukás fickóm, aki minden szemetemet összeszedi és ahogy Ő mondja, a háta mögé veti és nem emlékezik meg róla többé. Annyira más így minden. Mert rájöttem, nem tehetek semmi, de semmi olyant, amin meglepődne. Végtelenül szeret. Pontosan úgy ahogy vagyok. Már nem számít, mit gondolnak vagy mit nem rólam az emberek. Ennek a kukás fickónak akarok a barátja lenni. Egy nap Előtte kell majd megállnom, és tudom, és tudom, hogy kizárólag én és az én életem fogja érdekelni, senki másé.
Azt hiszem, nincs klasszabb dolog a világon, mint barátja lenni ennek a fickónak :)!
(Ha nem hiszed, járj utána!)
