Szerelmem napjai (5)

Arra ébredek, hogy valaki nagyon kitartóan csenget a kapunál. Kidugom a buksimat a paplan alól, Gábor sehol. Nem tudom, hány óra, per pillanat azt sem, éppen milyen nap. Felér egy másnapossággal ez a kábaság. Nem mozdulok, de nagyon fülelek.
Gábor hangját hallom a hallból. Valami ismeretlen női hangnak mutatkozik be éppen. Nyugi van...
- Mezei Anna. -hallom a hangot.
Nafene, ez meg ki? Muszáj megnéznem magamnak ezt az Annát...Hoppá, képben vagyok asszem. Kálmán, ezelőtt három hónapja, valamikor június végén, említett valami Annát. Azóta nem beszéltünk róla. Nem is tudtam, hogy még (meg)van. Kálmán ügye, szóval annyiba hagytam. Ha ez az az Anna, akkor gyerünk, Sára, fogadd méltóképpen!
Kisunnyogok a fürdőig, éppen megmosom az arcom, de pizsamában maradok.
- Helló. - mindig így köszönök, ha ismeretlennel állok szóba. Semmi szereplés, max egy halvány mosoly neki.

- Weiß Sára vagyok. - mutatkozok be neki.

Nekem is bemutatkozik. Gábor jobbnak látja nem téblábolni körülöttünk többet. A maga részéről megtette, amit kellett, elhúz onnan. A konyhába megy, asszem kávé...
Ott állunk szembe egymással, két nő. Vagy lány. Nem is tudom. Egyelőre nem szólok semmit Annához. Szokásomhoz híven, türelmes vagyok, míg valamit mond(ana) magáról ez az idegen, akiről tegnap jóformán még azt se tudtam, hogy valós egyáltalán, most meg itt van a házunk halljában.
Mielőtt Gábor lelépett volna mellőlünk, puszit adott és megölelt. Anna pedig, gondolom, hogy zavarát leplezze, belekezdett szemével feltérképezni lakásunk előterét. Ez nem nagy ugyan, éppen egy kis fogas van itt, a vonalas telefon, a napi postának fenntartott kis asztal, meg egy beépített gardrob. Cipőknek, ruháknak. Ide főként a vendégek felsőit akasztjuk be, illetve nekünk van még néhány felsőnk.
Mindez nem érdekli annyira a lányt, ahogy elnézem. A szeme megakad azon a szinte óriás fotón, amit két évvel ezelőtt készítettem a Radnai havasokról a Borsai-hágó felől. Lent a völgyben pedig a panoráma, Borsafüred. Nem bír betelni vele.
- Elnézést... - zavarban van, hogy nem vette észre magát.
- Nem tesz semmit. Gyere -gondolom tegezhetlek nyugodtan - kávézz velünk! 
- Papucsot adok neki, és bevezetem a konyhába.

A kedves már kitöltött három adagot. Tej, cukor (magának nádcukor) és néhány keksz mellé.
- Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ebben az órában, csak úgy megjelentem... - szabatkozik kissé, de persze, nincs honnan tudnia, hogy erre semmi szükség. Biztosan oka van, annak, hogy idejött. Egyelőre még nem tudjuk mi az.
- Kálmán miatt vagyo itt. Utolsó éves földrajszakos hallgató vagyok, és a tegnap este értem vissza terepgyakorlatról. Kálmánnal meg voltunk egyezve, hogy ma délelőtt találkozunk, de nem veszi fel a telefont. Tudtam, hogy ez nem szokása, de azt is, hogy kétségbeesni a semmi alapján, fölösleges, ezért jöttem ide. Egyszer ugyanis említette, hogy hétfő délelőttönként itt szokott kávézni. Remélem nem baj, hogy eljöttem..., de látom, itt nincs...

Kissé idegesnek látszik most. Hozzám képest magas lány. Hátközépig érő barna haja van és barna szemei. Az arcán, már halvány mosolyfélénél megjelenő finom kis gödröcskék, észbontóan bájossá teszik. Ezt a vak is látja. Huszonnégy éves, nálam öt évvel fiatalabb.
- Kálmán a kórházban van. - szinte szíven üt még engem is, ahogy ezt Gábor bevágja.
Nagyon ránézhettem, mert észrevette, hogy ez meredekre sikerült. Elvégre nem is tudjuk még, hogy tulajdonképpen mi van a fiatalok között...
- Bocsáss meg! -szóhoz juttatom magam én is valahogy.
- Nincs honnan tudnod, Kálmánt az este egy részeg fickó elgázolta, az éjszaka műtötték. Nemsokára bemegyünk hozzá. Ha gondolod, szívesen elviszünk.
A gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem sír, nem mond semmit. Nem fogta fel még...
- Szívesen veletek tartok akkor - néhány másodpercnyi szünet után, ez minden, amit mondani képes.
- Rendben, akkor ha nem haragszol meg, pár perc, míg elkészülünk, és indulhatunk is. Ugye nem baj, ha közben anyát is felvesszük...? - most Gábor van zavarban. (A drága)
Annának semmi kifogása ez ellen. Szinte örül, hogy megismerheti a Zolnai-fiúk édesanyját.
A kilincsen veszem észre, hogy remeg a keze.
- Semmi baj - jelzem neki, hogy értem én, hogy ilyen híreket nem lehet egyből csak úgy fogadni.
- Ott leszünk mi is. Ne izgulj, Kálmán remek fiú, és ha eddig magához tért, majd beszélgettek egy nagyot.

Ködös, párás levegő fogad, ahogy kilépünk. Időnk nincs rá -már megint-, hogy most ennek jelentőséget tulajdonítsunk. Késésben vagyunk. Tíz óráról volt szó. Most fél tizenkettő.Gábor gyorsan telefonál egyet. Az édesanyja már bent van. Puff neki...
Hál' istennek, annyira imerem ezt az asszonyt, hogy tudjam, kár rágódni a késés miatt. Nem haragszik meg ilyenek miatt.

(folyt.köv.)

[Házunk bejárata :) ]

Szerelmem napjai (4)

Mintha az egész eddigi életét akarná egyből elmesélni ezalatt a kávényi idő alatt odakint. Hatodik éve vagyunk együtt, harmadik, hogy egy fedél alatt (is). Most először érzem azt, hogy erősebb vagyok nála, józanabb.
Nem szólok közbe. A világért se tenném. Ő meg csak mondja, mondja véget nem érő bánatát, életét. Senki más nincs rajtam kívül, aki ezt hall(h)a(t)ná. Iszonyatosan büszke vagyok, hogy az élete része lehetek.
- Az a gazfickó meg...
Nem fejezheti be a megkezdett, utolsónak látszó gondolatát. Az anyja repül kifelé könnyesen, széles mosollyal már öregedő arcán.
- Most alszik. Az altató hatása...Állapota -azt mondják- stabil. Délelőtt, majd úgy tíz óra fele lehet vele beszélni. Kálmán rendbejön! Nincs mért tovább itt vacognotok, menjetek haza, pihenjetek!
Kimért, modorához híven adja elő a tényeket, pedig szinte felrobban. A kimerültségtől, a próbától, most meg az örömtől, ami a megkönyebüllés netovábbja.
Erősen megszorítja a kezem, mintha semmi más mód nem lenne arra, hogy szeretetét és háláját kifejezze, hogy ott vagyok.
- Anya, te is most jobb lesz, ha hazamész. Reggel érted megyünk.Jó éjszakát! - megölelik egymást.
Ettől mindig átfut a hideg a hátamon. Annyira szeretem ezeket a jeleneteket kettejük között!
- Menjünk kicsim..
Még mindig csak arcom izmainak játéka beszél. Képtelen vagyok bármit is szólni hangosan. Az igazság az, hogy nincs is mit mondanom. Ami most van (volt), annak élő résztvevője vagyok (voltam), és seperc alatt felmértem, hogy minden szó fölösleges volna.

Beülünk a kocsiba. Még mindig esik az eső, de már virrad. Hajnali öt óra is elmúlt már.
- Nagyon szeretlek! - ez az első ép mondatom, amit elválásunk óta mondtam neki.
Az autóban Chris Rea megy. Kezem a jobb combján pihen. Az arcát fűrkészem. Soha nem láttam a hat év alatt még ilyennek. A kórháznál, mint aki minden terhétől megszabadult volna, amikor sorra elmondott mindent. Amikor már rég nem a balesetről beszélt, sőt, nem is Kálmánról, hanem magáról...Szelíd az arca és végtelenül lágy.
- Sára! Köszönöm szépen, hogy kérés vagy hívás nélkül (is) ott voltál! Nem tudom, de azt hiszem, nincs még nő a földön, akit ennyire lehet(ne) szeretni!

Végre otthon újra. Ketten. Istenem, de szeretem, amikor nem üres ez a lakás! Persze, a gép ugyanott van, ahol hagytam, a konyhában. Teafűvek, minden. Senki nem veszi észre, hogy felborult a rend itt, és ez annyira jó! Most ő veszi a kamerát a kezébe. Nem az arcom érdekli, hanem a kezeim. A fáradtságtól kiduzzadt eres kézfejem az érdekes neki.
- Kicsim, már hétfő van, észrevetted?
Szinte teljesen kivirradt. Odakint zuhog az eső. Nincs szükség fényre már, a kintről bejövő hajnali szürkeség teljesen másként mutatja a bent ülők fáradt arcait. 
- Menjünk aludni, kedves! Délelőtt édesanyád után kell mennünk, megígérted neki....
- Igazad van. - kicseréli a cd-t a lejátszóban, beviszi a hálóba, majd értem jön a konyhába.
- Ssss, ne mondj semmit! - letesz és bekapcsolja a zenét.
http://www.youtube.com/watch?v=JtHgOjTW6Xk&feature=youtu.be
A kedvencem, és ő ezt nagyon jól tudja! A végét már nem bírtuk letáncolni...
- Akarok neked mondani valamit, kicsim.
- Ok. Amint felébredtünk. Várhat addig? - alig bírtam már ennyit is mondani.
- Igen, azt hiszem addig úgy sem szöknél meg tőlem. -kuncog magában egy pár másodpercig még, aztán sötét.

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (3)

Á, mégse. Nyugtalan vagyok, három órája semmi hír. Felveszem a kamerát, és lefotózom a hajnali teafőzéshez előkészített szárított bodzavirágot és citromfűt. Jó lenne, csipetnyi zöldet is beletenni...A világítás jól visszaadja a konyha hajnali álmosságát, csendjét. Csak a késpalló melleti kis lámpácska ég. Brrr, de fázom!
- A hajnali szél háztól házig szalad ...Na, végre! Telefon.
- Halló, kicsim...felébresztettelek?
- Nem, dehogy, még le se vetkőztem. Ébren vagyok, mint aki most kelt új napra. De mondj már valamit! Hol vagy, mi a ....
- Itt vagyok * kórházban, Kálmánt műtik. Nincs automatagép, és jól jönne egy kávé...Kb egy óra, és jövök. Szia.
Na, ez velős volt. Mért műtenék Kálmánt az éjszaka kellős közepén?! Előadás előtt találkoztunk vele, azt mondta, egyik barátjának szülinapi partijára megy. Mi folyik itt...?!
Tea megfőve, lefedem, amíg áll egy kicsit így, lefő a kávé is. Berobogok a hálóba. Átöltözöm, és kiveszek egy pulóvert neki is. Megcsap a kávéillat. Kész is. Három óra.
Tea nekem, kávé neki (nádcukorral, ahogy szereti, és tejszín). Taxit rendelek, mert biciklihez ebben az órában és időben semmi kedvem.
- A * kórházba, legyen szíves!

Kálmán, a kedves öccse, harmincéves, sármos fiatalember. Életvidám, energikus, humoros fickó. Mindenki kedveli a családban. Alpinista mellesleg. Most műtik! De hogyan, miért...?Kérdés, kérdés..
- Tíz lej lesz - szólal meg a taxisofőr.
Már robogok is. Azt se tudom, melyik részlegre, hova kell mennem. Ez csak valami sürgősségi ügy kell legyen, először tehát akkor oda, de hamar. Nem tévedtem. Gábor némán fogad, csak magához ölel, erősen. Észreveszem, az édesanyja is ott van, kisírt szemekkel. Semmi sem értek. Átadom a pulcsit, kávéval kínálom mindkettőjüket, és kilépünk a friss levegőre. Úgyis még várnunk kell még. Talán a csípős levegő hat az érzékeikre.Muszáj valakinek megőrizni a hidegvért...
- Ne haragudjatok, nem bírok egy helyben állni. Szörnyű ez a tehetetlenség! - anyósjelölt kiissza a maradék kávét, eldobja az egyszeri poharat a szemetesbe, és magunkra hagy.
Jobbnak látom, most nem utána menni. Valami történt a kicsi fiával, és nincs az a hatalmam, hogy most bármit tehetnék érte. Csak az, hogy ott vagyok. Ez elég is. Tudom, látom.
- Idehallgass kicsi pókom, Kálmánt a kakasos templom környékén elütötte egy részeg srác. Még jogosítványa sincs...Fel tudod fogni ezt ?!
Magán kívül van. Dühös. Egyelőre csak hallgatom, ahogy sorra kiadja magából az est, éj izgalmait, attól a perctől, hogy magamra hagyott a kávézóban.

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (2)

- Akkor...
 Tell Vilmos nyitány, megszólal a telefonja. Éppen vezénylésre lendül a karom, de látom, hogy arca eltorzul kissé, és nem tud megszólalni. Mintha nem is telefonálna. Annyit mond: - Máris indulok!
- Kicsim, most rohanok. Ne kérdezz, majd otthon elmondom.
- Veled megyek..
- Ne! Most ne, kérlek...otthon...nem tudom mikor...
Puszit ad a szememre és elillan. Az utolsó rendelésre jön a pincér, de a számlát kérem, aztán köszönés nélkül kilépek a szitáló esőbe. Egy lélek se jár az utcán. Először arra gondoltam, elsétálok az Insomniáig a legújabb fotókiállítást még megnézni, de meggondoltam magam.
Begomboltam a kabátomat és megindultam a Szamos partján hazafelé. Teli volt a fejem mindenféle gondolatokkal. Pók, pókfonál, lebegés, illúzió, valóság...
Még öt perc a házunkig, de már látom magam előtt, ahogy betoppanok az üres lakásba. Mellesleg háromszobás lakás. Amikor elterveztük, hogy beleköltözünk, sokpontos volt az udvar, kert, terasz megléte. Mindketten kutyabolondok vagyunk, szóval kell a tér... Egyszintű. Mindig is ilyenről álmodtunk. Kívül-belül virág mindenhol. Persze, ezeket már mi hoztuk magunkkal.
A nappalink tágas, és nagy ablakaival az udvarra néz. Nem zsúfolt, de igényinknek tökéletesen megfelel. A hálószoba a pásztorórák, sóhajaink, szeretkezéseink, összebújásaink, titkaink és nem utolsó sorban, álmaink színtere. Jobb nem is részletezni. A harmadik szoba viszont igazi kuriózum kívülállók számára. Valahogy ez a mi külön személyes szféránk egy térben. Egyik része az övé, a másik magától értetődően, az enyém. Külön laptoppal és könyvtárral :). Az én részlegemen semmi különös. Kortárs nőírók néhány írása, irodalmi szakkönyvek, pár Márai-kötet, jegyzeteim és persze fotós "életem". Néhány fotó, pár emléktárgy.
Hogy az ő részelege? Hát, nekem egyes része magas, de persze, ez csöppet se zavaró. Csak nem értek hozzá, ahogy nyilván, ő sem az én dolgaimhoz. Inkább orvosi szakkönyvek (rezidens a drágám) és néhány földrajzi atlasz. Ez utóbbiak, mondjuk a közös "vagyon", de nálam már nincs hely. Elvégre nőből vagyok.
Ez az a szoba, ahol a túrafelszereléseinket is tartjuk, meg a híres kamerámat. Mesélni tudna ez a külön világot élő szoba...
A konyha. Imádunk ott lenni! Szóval tökéletes otthonuk van.

Kinyitom a főbejárati ajtót. Nem vár senki. Hosszú éjszaka lesz ez. Egy ideig besüppedek az öreg hintaszékbe. Tíz percig bírtam így. Lerúgom a cipőt a lábamról, és bekapcsolom a lejátszót. Frank Sinatra.
Aludni nincs kedvem, álmos sem vagyok. Éjszaka 2 óra.
Belépek a különszobába, és leveszem a kamerát, néhány jegyzetet. Esik az eső odakint, elvégre október.
Telefonálni kéne...

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai

Álmodtam egy világot magamnak, és úgy döntöttem, berendezem!

A színpadon álltam, és görcsösen alkudoztam az Istennel, hogy ne hagyjon cserben. Tulajdonképpen ekkor tettem az első lépést felé, de persze azt nem tudtam, hogy Ő ezért, tízet tesz majd felém.
Taps és okos arcok mindenfelől. A végén, de csak amikor már a kávézóban ültem vele, csak akkor jöttem rá, hogy minél könnyebb az alku, annál büdősebb. Istennel alkudozni? Ugyan! Még vele (aki csak értem jött el) se, pedig szinte meg voltam győződve, hogy pont az alku miatt ül velem szembe a félhomályban. Kávéillat, cigarettafüst, néhány hangfoszlány a szomszéd asztaltól és Norah Jones-zene.
- Komolyan azt hitted, hogy a te Istennel való alkudozásod része vagyok? Hogy képtelenség téged szeretni, csak miattad itt lenni? Hmm...Isten, vagy ahogy te nevezed, Világügyelő, olykor Univerzum, nem alkudozós fajta. Ő ugyis figyel rád, kedves, ha éppen perelni lenne vele kedved. Elhiszed nekem?
- Igen, azt hiszem igazad van. Akkor csak azt mondd el nekem, miért jöttél el ma ide? Miért fontos neked az, hogy egy csöppnyi teremtés világáról hallgass meséket?
- Nos, először is, ami a csöppnyi teoriádat illeti, elmondom neked,hogy az igazán jó dolgokat kis adagokban mérik. Másodszor, a te világod veszettül kaotikus, józan ésszel nehéz követni, pont emiatt érdekes, harmadszor pedig, minden mese vhonnan indul, és épp az a szép benne, hogy tovább lehet szőni...Olyan egy kicsit, mint egy pókfonál, és te vagy az én kis pókom. Meggyőztelek?

A pincér lépett közbe, vizet is hozott a kávé mellé, pedig nem is kértünk. Azt mondja, ingyen van. Kedvem lett volna megkérdezni tőle: "ugyan mi van ingyen a mai világban?", de aztán jobbnak láttam nem belezavarni csöppet se kiegyensúlyozott  életébe. Örömmel tette, és kész. Minek ide hülye kérdések?
Széles mosoly, és már el is tűnt.

- Póóóók? Ezt mondtad? Az csúnya! Mért nem tudsz egyszer az életben hazudni?
- Lehet, hogy csúnya, de emberi kéz nem tud olyan hálót szőni...Hát nem érted? Nem a pók a lényeg, hanem, hogy mit tesz ő, miközben senki, de senki az égadta világon nem figyel rá! Erre sose gondoltál?!

(folytatás következik)

A mondat folytatása

"Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.


Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.


Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.


Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...


Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon...."
(Hervay Gizella)

Szeretett kezek...

[Miközben újra elmondja, hogy teát csak akkor iszik, mikor velem van, én a kezét nézem, amellyel a bögrét fogja és amely ölel. Valaki mást. Nehéz valakivel  úgy beszélgetni, hogy teljes odaadással szereted, s mégcsak nem is tud róla.]                    


Mindig megfigyelem ilyenkor az arcát. Nagyon szeretem, ahogy vezet. Nem sokat beszél, mintha mindig csak arra várna, hogy én szólaljak meg először. De már mosolyog. Ezt is szeretem. Nagyon. Megérkeztünk.

  – Én csak akkor iszom teát, amikor veled vagyok, és amikor meg vagyok hülve. 
Nevetünk mindketten, mert épp elmondom neki, hogy ezt már kívülről tudom, mert mindig elmondja, ugyanígy. Aztán más vizekre evezünk, anélkül, hogy észrevennénk.

-         Még mindig szép a hajad. Ahogy a szemeid is..

Mindig, mintha dilemmában lenne. Folytassa, ne folytassa a megkezdett gondolatot? Érzem, hogy egész lényemet magába zárná, ha lehetne.

-         Tudod, azóta, mióta nem találkoztunk, más nem aludt ott nálam...

Mi a csudát kezdjek ezzel a mondattal?! Tudom, tudtam, az ő szíve választottja itt és most nem én vagyok, akkor mért mondja el mindezt nekem? Mert fontos neki. Tudom. A hajam illatát szívja magába, én meg a kezét nézem, amellyel a bögrét fogja, és amely ölel. Valaki mást. Nehéz valakivel úgy beszélgetni, hogy teljes odaadással szereted, s mégcsak nem is tud róla. Mert nem akar tudni róla. Mert mintha túl sok lenne neki. S mégis...Még mindig, mintha egész lényemet magával  szeretné vinni. Most azonnal. Ha lehetne. Sokáig. Csak magának.

A bögrék szabálya

"Ha valaki mindig is pöttyös bögrét akart, erre vágyott, de nincsen a közelben egy bögre sem, az ember hajlamos inni a kristálypohárból is. Azután, ahogy telik az idő, egyre jobban zavarja, hogy kristálypohárból kell innia, így elkezdi rávenni a kristálypoharat, hogy legyen már bögre. Ha valaki bögrét szeretne, igyon abból, s hagyja, hogy más boldog legyen a kristálypohárral. Ez a bögrék szabálya."
Így találkoztam Paeli Suutarival, még tavaly nyáron. Ez volt az a rész a könyvből, ami megérintett. Azóta már kétszer olvastam el a könyvet, és abban a reményben, hogy a kedves is figyelemreméltónak találná, neki ajándékoztam. Sose láttam, hogy egy lapját is elolvasta volna, és mint tudjuk, egy könyv pedig csak akkor kezd élni, ha nyitottak vagyunk felé. Ha hajlandók vagyunk elkezdeni valahol, mondjuk kezdve azzal, hogy leemeljük a polcról...Öröm volt ez a találkozás. Ezzel a könyvvel. Két napja pedig újabb gondolatok részese lettem. A szeretet mint védjegy előadás gondolatainak részese. Nehéz lenne az Alkalmazásról (is) beszélni..., de egy dologban biztos vagyok:
"A boldogsághoz szükséged van arra, hogy a Párod hagyja, hogy úgy szeresd, ahogyan Te tudsz szeretni."
Tegnap este levelet kaptam az írótól:

Kedves Kata! :-)

Végre egy "boldogszívű" lány, aki szerelmes és intelligens magyar nyelven blogot ír az
életérzéseiről és a szeretetről! :-)Remek!! A főiskolai feeling jutott eszembe a blogodon,
amikor még nem késsel-villával ettünk...:-) Öndeterminizmus és könnyedség árad
a soraidból... öröm volt belekukkantani a világba, amely majd
szép lassan tovább bontakozik még a blogod lapjain.

Gratulálok, és kívánom, hogy élvezd minden percét az életnek! :-)

Baráti üdvözlettel,

Paeli

U.i.: azért remélem, hogy a szeretetről szóló részhez egyszer majd még Paeli Suutaritól
is idézel még... ;-)

Kell ennél több egy magamfajta lánynak? Köszönet érte, kedves Paeli!
[U.i. (is)teljesítve :D]

Megjegyzések: 
1. Az idézetek Paeli Suutari A Suutari-levelek c. könyvéből vannak
2. Az író honlapja: http://www.suutari.shp.hu/hpc/web.php?a=suutari

A kék szín(t) kedvelőknek, ahogy igértem :)







Ennyi.
Mostmár jöjjön aztán valami mese is :)

Színes ecsetvonás
tarka milliő


...és még(is)...

                         


                  Kinek piros, kinek kék...

                                 



                                 

Jut eszembe, jövő héten mesélek...Ízelítő addig is... :)



Kell a zaj, hogy csend legyen. 
Legyetek jók :)!

Ami van

derű
Napból fény
mindenképp
már megint
történetek
találkozások
kedves arcok
vidámparkok

tánc a kedvencem
és hegedű isteni
csipcsupp sztorik
különös helyzetek
bennem velem

élet egyébként

és folytatom...talán :)


máskülönben
egyébként
mindenképp