Volt valami kényszer, hogy csak nézzek kifele az autóból, hogy minden, minden más eltörpülhessen.
És észrevettem. Az őszi búza zöld takaróját, a csordában legelésző őzsutákat, a kapualjban beszélgető két férfit, a napos oldalon kacagó idős néniket. De a leginkább egy pásztorfiúcska - lehetett olyan 11-12 éves - a zsemleszínű terrier-keverék kutyája közti több mint barátság-látványa fogott meg. Sokáig néztem még a visszapillantóból kettejüket. Fenséges pillanat volt az. Alig öt méterre tőlük a juhok, kecskék kis csoportja békésen legelt az árok túloldalán. Akarva akaratlan eszembe jutott, hogy ezek az állatok mennyire ismerik ezt a legénykét. A hangját, amit követnek. Együtt vannak - gondolom - nap mint nap. A kutya is. Valami olyan mélységes kötődés áradt ebből a pillanatnyi látványból, amire - azt hiszem - sokan (sokunk) vágyódnak (vágyódik) legbelül.
És - ha csak arra a pillanatra is - de ott voltam velük gondolatban én is. Akkor és ott.
