Szerelmem napjai (25)

- Mmmm, most Kálmán és Anna boldogságára kéne gondolom, de nem megy. Hétfő van. Valami nincs rendben - morfondírozok magamban. Nem érzem jól magam....
Jó pár nap telt el így. Valahogy megfakult az arcom, nem ismerek magamra. A következő kedden délelőtt nagyon fájni kezdett a hasam. Gábor éppen valami továbbképzőre ment el, tudtam, nem zavarhatom. Sürgősségi alapon ultrahangra jelentkeztem be. Az arcizmok elmozdulásából, láttam a doktornőn, valami tényleg nincs rendben.
-- Sára, ismerjük egymást egy ideje, ezért nem fogok hazudni neked. Várandós vagy, de a magzat körül tele van vérrel a méhed. Adok kezelést, de kérlek, a HCG-tesztet újítsd meg! - mondta.
Mintha csupa fátyol választana el a világtól, olyan érzés kerített hatalmába. Mit tettem rosszul, mit rontottam el annyira, hogy mindez megtörténik?
Négy nap kezelés után elmentem a tesztre. Majdnem kiment a föld a lábam alól az eredmény kézbesítésekor. Az értékek zuhantak. A magzat nem él már, be fog indulni a vetélés. Hirtelen én maradtam az egyetlen ember a földön, aki él. Egyedül. A szívemmel és a meg nem születendő gyermekem sorsával. Ez a nap volt az, amikor teljesen kifordult a világom önmagából. Hirtelen megszűnt Gábor, a fotózás, a tanítás, Evelyn, minden. Egyedül. Meg se tudtam fogalmazni, mi az ami legbelül annyira, de annyira sajog.
Elvetéltem. Két napra rá. Valami akkor meghalt belőlem a babámmal együtt. Semmi nem lesz már olyan, amilyen volt.
December elején még ünnepeltem az adventet, mindent megpróbáltam, hogy talpraálljak, de valahogy legbelül, megmagyarázhatatlanul tudtam és tudtam, hogy utolsó adventem. Ekkor készítettem ki a levelet Gábornak, hogyha bekövetkezik az elkerülhetetlen, méltón elköszönjek tőle. A régi Sára-módján.

....................
Nem tudok többet írni, a buborék szétpattant, életem leggazdagabb, legeslegszebb szakasza végéhez ért. Minduntalan Fodor Sanyi bácsi szavai járnak a fejemben: "S egészen megőrízlek magamban, csillag szemeddel, kópé mosolyoddal!" És hogy a kicsi pók is egyszer abbahagyja a hálószövést.


(vége)

Szerelmem napjai

Talán kívülállónak (é. olvasónak) nincs abban semmi különös, ha azt mondom, folytatnám (és talán még be is fejezném), amit elkezdtem anno... Számomra sem különös - mert nem is ez lenne a megfelelő szó rá -, de kihívás. Mert közbelépett az idő (azóta). Mert szinte elfelejtettem. Nem is annyira a mesét, hanem, hogy építkeztem belőle/általa, hogy építkezett, alakult általam. 
Előveszem. Mert része (annak) a múltnak, ami nélkül nem ez a jelen lenne.
Folytatom, ha megengedi még, hogy folytassam. A szöveg tudniillik. 
Befejezem (?). (Ígéret nélkül!)

Szerelmem napjai... (mégis?)

Kedves barátosném aminap rákérdezett, és mi van ezzel a bloggal? Mi mást mondhatnék: ha nincs mondanivalóm, nincs mit írjak, DE szóba jött a Szerelmem napjai.... Hogy talán olvasná a folytatást...
Bevallom, gondolkodom rajta...
Szóval, csak azt akarom mondani, hogy amennyiben tényleg igény lenne Gábor történetének folytatására, lehet tapsolni / bólogatni / nógatni / igenelni / nemelni / mittudoménmitcsinálni....

PS. Garanciát / ígéretet nem vállalok (a teljesítésért), és amennyiben valami nem világos, kéretik megbeszélni a háziorvossal (vagy kinek milyen orvosa van :)) )

"Az nyájas olvasóhoz az Szerelmem napjairól"

Igen tisztelt olvasó(m)!

Bátorkodom tudtul adni, hogy amaz íromány, melynek címként Szerelmem napjai adatott,  ezennel, itt, a végére ért. Midőn elkezdém, magam sem tudván, hogy mi lészen belőle, valamiféle erőnek engedelmeskedék. Immáron, kedves olvasó, a befejezést rád bízom!


Maradok jó reménnyel,
a "szerző"

Szerelmem napjai (24)

Nem lehet nem boldognak lenni, amikor úgy érzed, hogy minden perccel mind jobban és jobban vagy szeretve, mint egy nappal korábban (mondjuk). Furcsa. Olyan, mintha tündérkertben élnél, ahol minden pillanatban azon fáradoznának a szépséges mesebeli hercegkisasszonyok, hogy elhalmozzanak jóságukkal. Mesebeli. Igen, pontosan ez a megfelelő szó most erre az állapotra. Kistündér van a pocimban, és ennek a kistündérnek az életet adója nem szűnik meg hozzá beszélni. Csak halkan. Csak suttogva, hogy biztosan eljusson hozzá az üzenet.

És így telt el a kiszabott időm. Vasárnap este Kálmán Annával látogattak meg. Palacsintát hoztak és görög salátát. Én a salátának estem neki. Aztán kártyáztunk késő estig. Senkit nem izgatott, hogy hétfő a másnap. Mind ott voltunk, akik a legközelebb állunk egymáshoz. És... és.. igen, ezen az estén kezdődött igazából el... Senki nem észlelt semmit, mert huncutul mindig elütöttem a dolgot azzal, hogy ne nevettesenk olyan nagyon, mert még a végén megfájdul a szívem. Persze, ezen mind mulattunk megint (én is), de ez nekem sok volt. Váratlanuk éleset nyilalott a mellkasomban. Látni vélték a mozdulatot, de csupán néhány pillanat volt az egész, így nem is tűnt fel valójában.  Tovább kártyáztunk, de ez után még kétszer torzította el pillanatokig arcvonásaimat az éles hasítás a baloldalamon. Fogalmam sem volt mi ez.
Azt hiszem, ezen az estén bújtam úgy oda Gáborhoz, mintha először, mintha utoljára tenném. Kezeim önkéntelenül a hasamra tévedtek, mintha védelmezni akarnám a pici lényt odabenn. Védelmezni. Magam se tudtam, mitől, miért.

Hétfőn Bereczki doktornőnél prezentáltam. Immár biztos, hogy anya leszek. Mielőtt indultam volna az iskolába, mintegy mellékesen megemlítettem az előző esti "rohamokat" neki. Arca nem igazán maradt derűs. Sokkal komolyabban érdekelte az egész, mint engem. Kardiológushoz küldött. Hangneme olyan volt, mint ami nem tűr ellentmondást. Persze, elmondta, hogy csak bordaközi idegről lehet szó, de biztos, ami biztos. Most már ketten vagyunk, két életért felelek. Éreztem, hogy a föld megy ki a lábam alól. Ahogy kiléptem a rendelőből, már hívtam is a háziorvosomat, hogy azonnal küldőcédulát kérnék. Délután, suli után érte megyek, és még elkapom a klinikán a "szakértőmet". Mióta Gábor a kórháznál praktizál, szinte minden szakorvos rendelési, vizsgálati idejét tudni vélem.

Valahogy így értem el az iskolába. Kissé szédelegve a váratlanul kapott komoly aggódásától orvosnőmnek, gondolataim állandó vitáitól: ezt mondjam-e el Gábornak, vagy ne mondjam el... Sehol semmi nyilalás azóta sem, de mégis a tudatom dolgozott. Meg akartam őrizni a mesebeli órisábuborékot úgy, ahogy belekerültünk: egy férfi és egy nő, aki életet adott egy pici lénynek, és most úgy várják ezt a csodát, mintha soha senkivel korábban ilyesmi nem történt volna meg....

folyt. köv.

Szerelmem napjai (23)

A napok, a boldog várakozásban, nesztelenül suhantak el. Egyik a másik után.
Gábor egy nappal korábban, már szombaton este prezentált. Talán túl szorosan ölelt, talán túl mohón, mert váratlanul finoman el kellett tolnom magamtól, aztán szót se szólva  megmutattam a tükörfotóimat. Nem értett semmit, szemét hol rám, hol a fotókra meresztette. Így akarta megfejteni az újabb turpisságomat, gondolom.
- Élőben jobban szeretlek nézni így! - mondta. - Mit titkolsz, kis huncut?
- Tudom én, de ez most más. Szándékosan nem szóltam eddig róla, kedves! - két tenyerembe fogtam fejét, és megcsókoltam. - Hétfőhöz egy hét biztosra fogom tudni, akarom mondani, fogjuk tudni, hogy arra a bizonyos decemberi kirándulásra szinte egyforma súlyú batyuval megyünk majd: te a hátizsákkal, én meg a kamerámmal és pocakomban egy tündérkével.

Egy szó, nem sok, ennyit nem volt képes mondani. De feltűrte pulóveremet a hasamon, előbb megsimogatta, megpuszikálgatta, majd mintha ott se lennék, suttogva beszélt hozzá: - Azt hittem, már sose jön el ez a nap. Tudnod kell, nagyon vártalak már. És mindvégig mind jobban és jobban foglak várni! Együtt, anyával!

Nem hittem a szememnek, fülemnek. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna, hogyan fogadja ezt a csöppet se hagyományos módon tudtára adott igen fontos hírt.
- Tudom,  te sem szereted, ha magyarázkodnak neked - mondtam -, de gondolom, rájöttél, miért toltalak el magamtól az imént. Őszintén szólva, kicsit nyomta a melleimet a túl szorosra sikerült ölelésed. Az orvosnő szerint több mint bizonnyal, kisbabánk lesz.
- Kicsim, életem egyik legfontosabb, és egyben legfelemelőbb momentuma ez! Tudnod kell, hogy ugyan a baba a te pocidban nő, de nem kevésbé nagyszerű dolog tudomásul venni, hogy apa leszek. Hogy ez a pici lény valamiképpen az én részem is. Belőlem és belőled lesz. - azt hittem, majd kiugrik a bőréből. Annyira örült ennek az egésznek.

Kettőnk helyett, gyorsan eldöntötte, hogy ezen az estén étteremben vacsorázunk, és felkér majd táncolni (mint a filmekben).  Nem volt miért ellenkeznem. Nem is akartam. Gábor így akarta a világ tudtára adni némiképp, hogy ő apa lesz, és hogy ez számára életének (talán) legnagyobb csodája. Boldog volt.

folyt. köv.

Szerelmem napjai (22)

   Két hete változtattak az órarendemen a történelem szakos kollega kérésére. Neki a péntek volt szabad, nekem a hétfő. Kiköltözött Fenesre nemrég, és arra kért, ha lehet, cseréljünk. Őszintén szólva, még örültem is neki, mert így a péntekem felszabadul, és hát milyen jó, amikor már péntek kora reggeltől lehet kiruccani valamerre. Persze, drágaságom órarendjét is szem előtt tartva. Nos, kilenctől egyig, csekély négy óra.
Beharangoztam már szombaton, meglehet, késni fogok az elsőről, mivel óhatatlanul meg kell látogatnom kedves Berecki doktornőmet. Tisztában voltam azzal, persze, még korai, hogy ő is biztosat mondjon, de mégiscsak szakember, ami meg engem illet, nem bízom a tesztekben. Mondanom sem kell, milyen izgatottan parkoltam le a rendelő előtt. Nem szálltam ki azonnal a kocsiból. Azt hiszem legalább két percet úgy maradtam, mint aki gyorsan átgondolja még egyszer az (eddigi) életét. Ha valóban babám lesz, akkor ez fordulópont az életemben. A Gáboréban is azért, no.
   Már várt. Szombaton, az igazgatóval való beszélgetés után azonnal őt hívtam. Mindig hozzá jártam/járok. Egyrészt mert nő, magyar, másrészt meg, mert megbízom benne. Mindent el kellett mondanom: hány napja késik a menstuációm, milyen jeleket veszek észre magamon, amik korábban nem voltak...
- Még nem tudok semmi biztosat mondani, de mintha egy egészen picike kis dudorszerűséget tapintanék - mosolyogva közli. - Kérlek, ha lehet, pontosan két hét múlva gyere vissza egy újabb vizsgálatra, és akkor már, amennyiben várandós vagy, meg tudom mondani. Addigra már belépsz a második hónapba, és a tünetek is változni fognak. Persze, ha valami rendellenességet, furcsát észlelnél, azonnal hívj fel! - mindig ilyen kedves velem. (Szerintem másokkal is).
-  Azt mondod dudor? Van ott picike valami? - hitetlenkedtem, de csak mókából, mert igazából még egyszer hallani akartam, amit már elmondott. Amolyan visszajátszást akartam. (Igen, tegező viszonyban vagyunk, egyszer megelégelte a sok önözést, és pertut ittunk egy szilveszteri buliban. Végül is, kb. öt-hat évvel idősebb nálam.)
Még csevegtünk pár percet, míg kezet mosott, én meg felöltöztem. Igyekeznem kellett az iskolába. Nagyon örvendtem, hogy nem késtem. Vagyis három percecskét, de tudtam, tudom, hogy ennyi nem a világ vége.

Az igazgató már messziről mosolygott, s csak kézmozdulattal - mint egy titkos jellel - kérdezte, hogy igen vagy nem? Jeleztem neki, hogy később...
Úgy mentem be órára, mint aki tudja, van ott egy kis dudorszerűség a pocijában. Ami, ha minden igaz, idővel nőni fog, és vele együtt az én pocakom is. Szó, ami szó, az első órám, a tizenkettedikesekkel kicsit osziórába csapott át. Hirtelen annyi órán kívüli kérdésük lett a fiataloknak, hogy a fél magyaróra beszélgetés lett. Nem bántam. Egy évben kétszer, maximum háromszor, ha megengedek ilyesmit. Láttam Evelyn arcán, hogy derűsebb, mint utoljára beszélgettünk. Hogy ne menjek a részletekben, és ne hozzam kínos helyzetben, csak annyit kérdeztem tőle, szokott-e még sétálni. Értette, hogy mit akarok ezzel megtudni. Azt válaszolta, a séták feltöltik. Aztán rövid szünet után, hozzátette: mintha melegebb lenne otthon is. A társai csak néztek ki a fejükből, semmit se értettek, de én tudtam, ez csak egyet jelenthet: az anyukája nem rákos. Jobban van. Azt hiszem, nem igazán lehet megfogalmazni, mi minden gondolat, érzés sűrűsödött hirtelen belém ez alatt a két óra alatt (orvos, magyaróra). Ezt érezték a diákok is, úgy hiszem. Úgy gondolom, minden, ami bennünk van, az látszik kívül (is). És szerintem ez így jól is van.

Tanítás után, már pakoltam magam hazafele, amikor kezem önkéntelenül a pocakomra tévedt. Megsimogattam. Szerencsére senkinek nem tűnt fel semmi. Egy pillanat volt az egész.
Két hét, és biztosra tudni fogom, hogy mi leszek, ha "megnövök". Anya. Egy nagyon boldog, kiegyensúlyozott kismama leszek.

folyt. köv. 

Szerelmem napjai (21)

Hihetetlenül jól aludtam. Nem is keltem ki az ágyból reggel, mint más vasárnapokon szoktam. Tizenegyig lustálkodtam. Megengedtem magamnak. Szinte biztos, magunknak. Az eső is elállt, de nyirkos illata volt a levegőnek odakint. Vagy inkább, csípős.
Felhívtam Gábort. Egy hét múlva jön is. Megint számolgattam. Pont hetet kell még aludni, s itt is van. Nem hiányzik, szeretek olykor egyedül lenni, de ez most más. Most szétfeszít. Valami. Nincs fizikai meghatározója. Csak jó. Több mint jó. Nem mondtam neki semmit arról, hogy kedvese, én, újfent sárgadinnyére is vadászna, mert annyira kívánja. Tudja, hogy imádom, de azt is tudja, hogy én tudom ám, hogy ilyenkor nem csak úgy potyognak a sárgadinnyék. Nem szóltam neki. Majd, ha biztos lesz.

Valahogy kikecmeregtem az ágyból. Nem ágyaztam be. Minek azt? Most a szoba is így van rendben, ahogy van. Pizsamában kávét tettem oda, addig meg a kameráért mentem. Ilyet se csináltam még. Tükörrel szemben, tükörfotó rólam. Magamról. Nem is tudom miért. Csak. Mert vasárnap van. Mert fő a kávé, és a világ összes boldogsághormona megrohamozott.
Míg kávéztam, kiagyaltam, hogy este elmegyek színházba. Anyát magammal csalom. Ismét telefonálgatás. Még jó. Meghívott ebédre. :)

[Kálmán Annával is ott volt. Egész délután kártyáztunk. A fiúnak már le van véve a kötés a fejéről, és már látszik, hogy valamennyire kinőtt a haja is. Nem áll rosszul neki. Jól vannak. Én is. Mi is.] 

Az előadás-szünetben láttam meg a büfében. Ott voltak ők is. Gábor egyik nagyon jó barátja és felesége. Hogy mennyire tud ingerelni az a nőszemély! Érzem, tudom, hogy én is őt. Emlékszem, amikor náluk jártunk (én csak akkor egyszer), már-már szinte vibrált a levegő a feszültségtől. A kényszermosolyok záporozása közepette szinte elvislehetetlen volt az egész ottlét nekem. Alig vártam, hogy vége legyen. És most. Ott voltak az előadáson. Újabb kényszermosoly-küldés, mint de jó barátnak, aztán rohantam a mosdóba. Hányingerem volt. Anya nem szólt, persze, a fejbiccentésemből rájött, hogy menekülhetnékem van, látta a tekintetem irányát. Nem tudta, mi miért, de látta, és nyugtázta (magában, gondolom). Már jelezték, hogy kezdődik a második felvonás, én még mindig a fürdőben. Anya elkapott, ahogy erőlködöm, mint aki már a szülésre is készen áll (akár). Annyit kérdezett: - Reggel is? Mondtam neki, hogy még nem volt eddig, csak enyhe szédülés, és mintha fájnának, mintha nyomnám a melleimet, amikor hason fekszem. Azt hittem, már soha nem érünk vissza a terembe. Most anya miatt. Seperc alatt kisimultak a finom ráncai a szeme alatt. Boldog volt és telisteli kérdésekkel. Megígértettem vele, ha már így lelepleződtem, ne merészeljen Gábornak egy szót se szólni. Én akarom. Én szeretném! És így is van rendjén.

(folyt. köv. - valamikor)

Szerelmem napjai (20)

A november hideget ígért. És esőt. Mintha, csak öntenék és öntenék az angyalok odafentről egy kiapadhatatlan dézsából. Csendes esők, amik nyirkossá teszik a levegőt és kimossák a megfakult faleveleket. Ilyenkor inkább bent szeretek lenni. Melegben. Zenével, jegyzetekkel körülvéve.
Katalin napján, november huszonötödikén zuhogott. Havat üzent a szentestére. A város szemlátomást kezdett ünnepi ruhába öltözni, adventi koszorúkat árultak a Mátyás-ház körül. És persze, csecsebecséket is. Én a könyves standokat figyeltem. A muránói üvegfúvó-t vadásztam, hátha valamelyiken megkaphatom.
Egyedül voltam. Nem magányosan, csak egyedül. Gábor két hétre Vásárhelyre költözött. Valami szakmai dolog. Értek én ezekhez? Persze, kétszer is elmagyarázta, hogy mi lesz ott, de kétszer is csak két percig voltam képes rögzíteni az egészet. A sebészet különféle kifejezéseire nem találtam magamban számomra érthető (magyar) megfelelőket. Szóval ennyit a szinkronról. És arról, hogy nincs. Nincs meg a keresett könyv(em).

Hazafele betértem a piacra. Aztán licsit kerestem. (Kívántam a gyümölcssalátát. Jobban, mint bármikor.) A föld fenekéből is licsit kell kerítenem. Ahogy betértem az üzletbe, egy ismerősbe botlottam. Éppen távozóban volt. Két percre álltunk meg csevegni, de éreztem, hogy már nem csak a licsi kell nekem, hanem abból a friss kenyérből is, aminek az illata ismerősöm szatyrából áradt felém. Hamar el is köszöntem, friss kenyérhez kell jutnom. Aztán licsi. (Pedig nem vagyok nagy kenyeres).

Huuh, mindent kaptam, amit akartam. Alig vártam, hogy hazaérjek. Az utcán nem mertem megtörni a kenyeret. De volt bátorságom magamban számolgatni. Egy, kettő, három... Hoppá, az ötödik napja. Ennyi ideje, késik. Már nem volt kérdéses, hogy mi ez az erős érzékenység az illatokra, ízekre. Elővettem a mobilt, és felhívtam az iskolaigazgatót. Illedelmes elnézéskérések közepette, finoman jeleztem neki, hogy hétfőn valószínű negyedórát késni fogok, mert halaszthatatlanul orvoshoz kell mennem.
Hallom a hangján, hogy kissé megijedt, hogy nagy baj van (?), mert akkor megkér valakit, hogy menjen be az órámra. Megnyugtattam, semmi komoly, ez nem betegség, hanem állapot. :)
- Remélem, örömhírrel érkezik majd! - hallom még már nyugodtra olvadt hangjában a drukkot, aztán elköszöntünk.

Úgy faltam a kenyeret, mint aki már jó ideje nem is látott ilyesmit, nemhogy egyen is. Ültem, és ettem. Aztán levetkőztem és beálltam a nagytükör elé. Elkezdtem figyelni a saját testem. Most másként. A hasam, a melleim...Nem, Gábornak még nem szólok, majd, ha valami biztosat tudok. Hirtelen valami eszméletlen jó érzés kerített hatalmába. Kezdtem felfogni, hogy szívem alatt, szinte biztos, van egy kicsi lény. Ami az enyém. A mienk. Minden más gondolat, tennivaló eltörpült a felfedezésemre. Kitágult a világ. Semmi másra nem voltam hajlandó többet, csak süppedni a hintaszékben és olvasni (legalábbis úgy tenni). A melegben. 

Derengeni kezdett, hogy amikor ruhák nélkül készültünk arra a bizonyos november elsejére, szerdára, valójában - anélkül, hogy tudnánk róla - sokkal többre készültünk. Ez lenyűgözött. (Nagyon szép baba lesz! Ez jutott eszembe. Lehetetlen, hogy ennyi szeretetben, ne egy kis tündér fogant volna meg. Tündérbaba. Násztáncok szentté avatása.)

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (19)

Nem tudom, meddig lapulhattam a csöndben. Derekamon fehér szalaggal. Kinyújtózva a paplan alatt.

De már hallom. Fordul a kulcs a zárban. Gábor botorkál a sötétben. Nem újdonság. Szólít, de nem reagálok. Arra várok, hogy megtaláljon. Hogy kitalálja, valami megint más. Játék. Persze, a konyhában leesik a teteje a teáskannának. Ez se új. Közben mormog magában a bögréknek. Érzem, hogy most észreveszi. A cetlit. Juuuj! Ebben a pillanatban felkapcsolom az olvasólámpát. Jelzem neki a résnyire hagyott ajtón kiszűrődő fénynyalábbal, hogy odabent, ahol én vagyok, egy karnyújtásnyi a forró. Valami sanzont dúdolva egyre közeledik. Nem kell már se tea, se étel.
Abbahagyja a dúdorászást. A világért se szólunk egymáshoz. Tekintetemmel követem mozdulatait. Mellém bújik, és ujjbegyeivel végigcikázza tarkómon a bőrömet. Aztán szembefordít magával és látom, keresi a szavakat. Persze, hol kapni ilyenkor illő szavakat?! A masnit leoldja derekamról, és a paplant lerúgja a földre. Látni akar. Így. Látni akarom. Úgy.
- Hazajöttem - és ezt mondja a szavak  minden árnyalatával.

Mozdulataink összemosódnak szobánk, ágyneműnk színeivel, minden egyes lélegzetvételünkkel. Egymásban fürösztjük arcunkat. Most másképp. És mégis ugyanúgy. Ezek azok a percek, amikor megszűnni látszik az idő. Amikor nem érnek utol a korlátok (korlátaink). Amikor az elfogadás annyi mint hazatérés.
Kibomlik két meztelen test lélegzetelállító táncának nászéjszakája. Akár egy virág. Minél kedvezőbbek a feltételek, annál látványosabb, érzékletesebb a virágbaborulás. Ilyen ez a násztánc is. A törődés minden mozzanatára egy újabb szirom, újabb nesz és egy újabb vonaglás... Szép. Bódító. Legfőképpen, valós. (Már amennyire tudni lehet ilyenkor ki a lány és ki a fiú. Ezért annyira lenyűgöző, mert megszűnni látszik a nemek közti "határsáv". Egy a kettő, pontosabban, kettő annyi mint egy. Valós.)


Este tíz óra van. Kedd. Október harmincegyedike. A távolban, valahol, mentőautó szirenája sivít bele az estébe, és ebben a pillanatban egymásra nézve, elmormoljuk egymásnak hálánkat, hogy Ő itt van és egészséges. Csak halkan. Szent ez a perc. Az imént avattuk ünneppé. Ki tudja hányadszorra avattunk már szürke kis perceket ünneppé?

Nem öltözünk fel. Kézenfogva a konyhába megyünk. Újra előveszi a teáskannát, melegedni teszi. Mézet kever bele és csipetnyi C-vitamint. Nekem csak szimplán kitölti az óriásbögrémbe. Mindenkinek van kedvenc bögréje. Ehhez a másik nem nyúl. A tea közös, a csésze nem. Talán ettől van egyensúly. :)
- Sára! A napok változnak, és be kell látnom, a napokkal mi is. Valahogy minden nap kapok valami többet, amit az előtte lévőn nem kaptam meg. Nem csak rólad van szó, az életről, az emberekről, a világról. Persze, nem csak szuper "ajándékok" ezek a napoktól, de mindig valami több bújocskázik minden egyes új napban/napon. - ugyanazzal a mozdulattal, mint korábban, bal kezével tarkomon cikázza végig ujjbegyeivel a bőröm. - Szeretek élni, Sára! Ezt még soha nem mondtam ki. - csipőmig ereszkedik keze, és ott megáll pihenni. - Teljes az életem, mert teljes vagyok én. Nagyon szeretlek! - megfogja a kezem, és magával szembe leültet.

Egy óra hosszat megint csak mondta, mondta, mondta....Azt, hogy az élet úgy szép, ahogy van. Azt, hogy tudni kell, a teáskanna közös, a bögrék nem. Hogy az ágy is közös, mert így van egyensúly. És végül azt, hogy érintések nélkül szegényebb lenne a világ.

Kiitta a teáját, zuhanyozni indult. Én a jegyzeteimhez. Ruhák és konvenciók nélkül. Csak úgy mintha valami mellékes lenne mindez. Tíz perc múlva mellettem körmölte -ruhák nélkül - a másnapi teendőit. Első alkalom volt, hogy ezt így meg mertük csinálni. És mégcsak egyikünk se lázadt ez ellen.
Készültünk a szerdára. (Ruhák nélkül.)

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (18)

Két puszit kapsz a két okos szemedre, leheletnyi érintést a fülecskéidre, ujjbegynyi finom ingereket az arcod egészére. Aztán meleg érintést a nyakadra. Óvatosan levetem a felsőd. Nem teszek semmit,csak testem melegével érintem ezt. Puszikák végeérhetetlen sorával követem tested vonalait, és a bokádtól a szíved irányába cirogatom bőröd a bőrömmel.

Finom illatom van. Neked is.

Aztán nyelvemmel és lennebb, mellbimbóimmal pásztázom végig férfitested, nőiességem minden jelével irányt mutatok neked, hogy befogadlak melegembe. Otthonom meleg és az illat, a hangok amik körbeölelnek több, mint karácsonyi ígéret.

Az előtér meleg, mert ott a bejárat,de ha merszed van belépni otthonomba, egészen meleg egész lakásom.

Csípőmön fehér szalag, végén masni, köldököm és deréktájon köröskörül pihepuha selyemszálacskákhoz hasonlító aprócska kis szőrszálak borzonganak. Hangjuk nincs, de tapintható minden nőiségemhez tartozó aprócska mozdulatuk.

Tested formájához igazodom, otthonomban vagy, hajlékony finoman követem a ritmust.

Az illatom finom, ahogy a tied is az. Aztán lélegzetvételnyi szisszenés és véget nem érő tánccá válik az egész.

Két meztelen test lélegzetelállító tánca ez.

Legszívesebben elhárító varázsszavakat mormolnál, mert képtelen vagy elhinni, hogy mindez veled történik. A csodákban nem hiszel, mégis nincs az az értelem, ami most segítségedre sietne. Ritmikus mozdulataid felolvadnak és nagyon lassan áramként vonaglanak végig a zsigereidben. Minden megszűnik. Ott vagy, de mégse vagy ott. Látsz engem, de tündének vélsz, valami parányi puhaságnak.

Minden megszűnik.

Nem érdekel, hogy ki vagy, és honnan jössz, hogy mik az elveid. Az se számít hova tartasz.

Kibontod a masnit, leoldod a szalagot. Némán, huncutul tekinteteddel próbálod követni testem mozdulataid, de ez lehetetlen. Bennem vagy, és én benned vagyok. Olyan ez, mit a hazatérés. Édes.

Kinyújtanád az időt, ha lehetne. Már nem a nagy csoda ez, hanem sok kicsi, ahogy egymásutánba kavarodnak.

Ellágyulsz.

Finoman, nagyon óvatosan eltolsz egyik kezeddel, mert látni akarod, ami a csoda része.

Másik kezeddel hajamat simogatod, és EBBEN a pillanatban azt kívánod, minden létező mesét csoda váltsa fel, mert újra és újra szeretnéd megélni.

Szeretnéd megmagyarázni, de nem tudod, így átadod magad ennek a felbecsülhetetlen érzésnek. Minden idegszálad bizsereg. Meghaladja mindazt, amit értelemnek hívunk.

Úgy érzed, elég ebből! Aztán megcsap egy illat, valami ismerős kép, hangfoszlány, és fellázadnak zsigereid. Újra szeretnéd élni a csodát. Táncolnál legszívesebben.

Még mindig nem érted mi ez, pedig annyira kínlódsz, hogy megtaláld a magyarázatot, és mindig reménykedsz, hogy "na, most". Aztán az újabb csoda erősebb és egyre erősebb nálad. Mindig eltolsz óvatosan egyik kezeddel, mert már pusztán a finom nőiesség(em) meztelen látványa elkápráztat. Mintha mindig először látnád. Magaddal vinnéd, vagy legszívesebben selyembe tennéd, hogy bántódása ne essen. És mindannyiszor átkötnéd ezzel a bájos fehér szalaggal, hogy mindannyiszor TE oldhasd le róla(m)

Minden mozdulatom már benned van. Azt hiszed, ismered, de valahányszor megérinted sima, finom, hibátlan bőrömet, annyiszor érzed, hogy még mindig van valami, amit nem tudsz erről. Ismerni véled egész lényemet, aztán az érintéseim kiakasztanak, és végül hozzádsimulok, felveszem tested formáját.

Pirkadatkor szembefordulsz velem, és jobb kezeddel akarsz megbizonyosodni, hogy még ott vagyok. A legelső dolgod, hogy puszit adj...Bizonytalanul…Nem tudod, mivel kezdd, mert egyszerre szeretnéd a szemem, mellem, csípőm. Aztán megérted, elhiszed, hogy ott vagyok, és ezzel együtt azt is, hogy mind a tied. Álmosan bújsz hozzám, mert már biztosan tudod, hogy egy óra múlva is folytathatod.

Elkezdesz hinni a csodákban. Végtelen nyugalom ömlik végig az ereidbe. Nem sietsz sehova, csak élsz.

Hiába na, az embernek lánya ha tele van szenvedéllyel, mindenféle szerelmes szavak, gondolatok akarnak kitörni belőle. Így is körbeszőni a kedvest. Megérinteni. Mindig másként, ha lehet így mondani. 

Anya története a temetőben, Evelyné Tamásával kapcsolatban egy újabb történetet indított el bennem. Rólunk. Rólam és Gáborról. Mert ez is egy történet. A mienk. Pontosabban, az enyém. Aztán a mienk. 

Hát ezek jártak a fejemben, míg anyától hazavezettem. Másra se tudtam gondolni, csak hogy szavaimmal, finom mozdulataimmal újra és újra megsimogassam szeretett férfim. 

Gábor nem volt még otthon, így sikerült gyorsan leírnom ezeket a gondolatokat, és mint aki fél, hogy rajtakapják valami csínytevésen, kinthagytam a cetlit az asztalon (a konyhában), és gyorsan ágyba bújtam. Nem, szó se lehet arról, hogy álmos lettem volna. Csupán vártam. Gáborra. És... a folytatásra. 

folyt. köv.

Szerelmem napjai (17)

A Házsongárdi ilyenkor olyan, mint egy királyi palota bejárata. Telisteli fényekkel, virágokkal és beszélgető, találkozó emberekkel, akik rokonai, ismerősei egymásnak.
Dsidához indultam, de ismerős asszony körvonalait véltem megismerni a gyertyák fényében. Háttal volt nekem, éppen sárga babakrizántémokat igazgatott a kripta sírkövénél. A nevet megvilágítják a gyertyák: Zolnay László. A fiúk édesapja. Az asszony,aki a virágokat rendezi, Zolnay Lászlóné Ungvári Márta. Anya. Nekem is már. Mert így szólítom.
- Csókolom. Bejöhetek? - persze, hülye kérdés, de indításnak, a mai napom után, gondolom, nem is annyira rossz.
- Szervusz, Sára! Sőt! - invitál a kripta-kerítésen belülre.
A kripta még Laci bácsi halála előtt megvolt, a Zolnay-ágon ide vannak temetve a fiúk nagyszülei. Anya annyit módosíttatott rajta, hogy kis kerítésszerűséggel körülvetette és egy fapadot állíttatott ide. Van, amikor ki szokott jönni, és csak úgy leülve ide, figyeli a csendet. Nem beszél a férjéhez, nem úgy veszi, hogy ő ott lenne. Csupán egy hely, ami emlékezteti arra, hogy volt egy ember, akihez neki nagyon sok köze volt, akit szeretett. Az emlék az, ami miatt kijön ide.
- Azonnal, csak visszaszaladok a kocsihoz.
Gyorsan lementem, kivettem a pokrócot, ami állandóan ott van, és siettem vissza anyához.
- Gyere, üljünk le! Kitünő ötlet volt a pokróc - mondja, és betakarjuk vele a lábunkat. Sokáig nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk a fényekbe, virágok sárga fejeibe.
- A fiúknak sose beszéltem erről, de valahányszor kijövök ide, valahogy mindig eszembe jut az egész. Tudod, amikor udvarolt nekem (Laci bácsi), mindig hozott vmi kis apróságot, figyelmességet. Mintha ő maga nem lett volna elég. Aztán egyszer elmaradt a figyelmesség, és nem sokra rá, ő maga is. Nem értettem, mi történik. Levelet írtam, amiben megkértem, mondja el, mi történt. Jött is válasz, de felületes. Az volt az érzésem,hogy olyan,mintha valaki más által feltett kérdésére válaszolna. Mindenfélét írt, de átlátszó volt az egész. Többet nem írtam neki. Úgy tűnt, mindennek vége. Se szó, se beszéd, volt, nincs. Egy évig. Ekkor, kora nyár volt, emlékszem, előadára mentem be a városba. Ő is ott volt. Egyedül. Elhívott egy képkiállításra utána. Nem firtatott semmit, nem emlegetett semmit. Szóval az egész olyan volt, mint egy film, aminek az előző kockái, a múlt -esetünkben - ki lennének vágva. Volt annyi eszem, hogy így is hagyjam. Igen, mielőtt megkérdeznéd, elfogadtam a meghívást. Magamban az esztétikai élménnyel érveltem, vagyis ezért csinálom az egészet. Persze, tudtam, ez csak buta érvelés, mert igazából arra vagyok kíváncsi, mi folyik itt. Az egyik képnél, megfogta a kezeim, és szembefordított magával. "Márta, én városi fiú vagyok. látom, láttam, ahogyan éltek, és nem vonzótt,amit láttam. Kivetítettem lényedet egy olyan környezetre, amit nem akartam. Jobban mondva, azonosítottalak vele. Eszembe se jutott, hogy aki te vagy, aki te lennél, az nem egyenlő azzal, amiben laksz. Nem a szobád berendezéséről beszélek, hanem az életvitelről. Eszembe se jutott, hogy neked ez most megoldás, ott élni. Pedig nem egyszer mondtad, hogy te nem akarsz ott maradni. Igen, jött egy másik lány. Finom városi leányzó. De tudod, egy év alatt, kiderült, hogy ez a városi lány közel se olyan, mint te vagy. Ő szebb, te viszont gazdagabb. Belül. És ettől vagy te igazán szép. Meg tudnál bocsátani, és esetleg el tudod képzelni, hogy adsz második esélyt nekem?" - ezeket hadarta gyorsan, de suttogva. Elég kusza volt. Mintha rég készült volna az egésszel, de a helyzet valóságosságában, minden előregyártott mondat felszívódott volna.

Hallgat. És mosolyog. Huncutul. Látom az arcán, ahogy árad belőle a nőiesség, az erő. Tudatában volt ennek. Nem csak most, itt, velem, de ott, a képkiállításon is. Ezért győzött. És ezért nem folytatja a történetet, hiszen a végét tudom. Két fiút szült megtért kedvesének. Jól döntött, ez a lényeg.

- Nem bánta meg, hogy adott még egy lehetőséget, azok után, hogy se szó, se beszéd, Laci bácsi eltűnt a főszerepből? - nem bírtam hallgatni.
- Nem. Nem bántam meg semmit. Az alatt az egy év alatt, semmi jelt nem adtam magamról többet neki. Tudtam, hogy nője van, a világ kicsi, Sára. De tisztában voltam azzal, hogy én ki vagyok. Nem neki, magamnak. És ez elég volt. Nagyon jól tudtam, hogy erős fából faragtak engem, de azt is tudtam, hogy Laci milyen nővel szeretné berendezni majd a világát. Akkor nem tudtam, hogy visszajön, nem vártam rá. Az élet megy tovább, akkor se volt másként ez. De nem hiszek a véletlen találkozásokban. Hogy pont akkor volt Az az előadás, Az a képkiállítás, és mindketten ott legyünk egy év elteltével, hiszen addig Kolozsváron nem is jártam nagyon (az egy év alatt), inkább elmentem Tordára s más városokba, csak elkerüljek  minden olyan lehetőséget, hogy vele találkozhassak.
- Vajon minden ember megérdemel második esélyt? - kérdeztem tovább, mert kíváncsi voltam, hogy egy ilyen karakán nőnek mi lehet erről a véleménye.
- Mindenképp! Tudod, ez olyan, mintha első találkozás után azt mondanád valakinek, hogy nem akarod többet látni. Mert első benyomás, ugye?! Marhaság. Előítélet, hiszen aki mondja ezt az egészet, nincs honnan tudja, hogy ez az első találkozás miért is lett ilyen, miért sikerült "ilyennek" meglátnia a másikat. Mert nem is tud róla semmi. Aztán, abból, amit látott, levonja magának a következtetést. És persze, csak olyan következtetést vonhat le, és olyan szavakkal, amik a saját, privát szótárában megvannak, illetve ami illeszkedik világnézetébe. Igen, Sára, második esély (több nem) szerintem Mindenkinek jár. - nagyon komolyan mondja mindezt, és szembefordulva immár velem.
 - De most már kezdünk vacogni, menjünk haza. - folytatja -, de hozzám. Gyere, igyunk meg egy forrócsokit, aztán meglátjuk a többit.
- Köszönöm! - magam se tudtam, mit, de megköszöntem. Azazhogy tudtam, a bölcsességét. Valahogy jólesett ezt most megtudnom, hallanom.

A gyertyákat úgy hagytuk égni. Dsidához már nem értem el. A pokrócot összefogtuk, aztán karonfogva, mint két rég nem látott jóbarátnő, leballagtunk a kocsihoz.
Cikáztak a gondolataim. Egész úton.

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (16)

Tizenegytől tizenkettőig a tizenkettedikesekkel van órám. Ezután még egy lesz a kilencedikesekkel. Úgy terveztem, hogy órák után elmegyek a Házsongárdiba sétálni egyet. Ilyenkor már készülnek a Mindeszentekre az emberek, és gyönyörű a temető. A kamera majdnem mindig nálam van. Ma különösen tudatos döntés volt magammal hozni, pontosan az órák utáni tervem miatt.

Amikor kicsengettek, tizenkettő előtt tíz perccel, Evelyn hangját hallottam a tanári előtt, amint engem kéret. Még jóformán le se pakoltam a tizenkettedikesek anyagát az asztalomra és máris keresnek.Nem vagyok osztályfőnöke egyik osztálynak sem, így csak az jutott eszembe, hogy biztosan amiatt kereshet, ami az iskolára tartozik.
   Evelyn majdnem olyan magas mint én. Rövid, barna haja van. Csinos lány, és ezzel ő is tisztában van. Az osztályban ő az egyik leghangosabb diák. Majdnem mindig vitatkozik, nem csak velem, de a társaival is. Nem jeles tanuló. Ki nem állhatja, ha megmondják neki, mit tegyen, hogy jobban tanuljon. Önfejű lány. Az utóbbi házidolgozata miatt kereshet, gondoltam. Szabadon választott vers volt a téma, erről kértem tőlük értelmezést. Győrffy Ákos egyikével jelentkezett, ami meglepett kissé, mert nem túl sokan ismerik a nevét, tizennyolcévesek - gondoltam én - pláné nem. A dolgozata nagyon jól sikerült, mintha lényének legmélyebbjét is belevetítette volna.
- A dolgozatod miatt jöttél ? - kérdeztem. - Visszakapja mindenki, nem fogom megtartani, csak szeretném mégegyszer alaposabban is átnézni. -toldottam meg a kérdést még egy mondattal.
- Nem, nem a dolgozat miatt jöttem. Szeretnék beszélni a tanárnővel. Akarom mondani, ha lenne ideje a tanárnőnek, szeretném, ha elbeszélgetne velem. Személyes dolog.
- Az osziddal már beszéltél?
- Nem. Olyan ciki ez most... - észrevettem, hogy a vitatkozó Evelyn eltűnt belőle, és ott áll velem szemben egy kamaszlány, aki Velem akar beszélni. A "ciki" szóból arra következtettem, hogy ezt nem tudja, és nem is akarja Pali kollegámmal, az osztályfőnökével megbeszélni.
(Pali közel a hatvanhoz, viszont kitűnően ért a diákok nyelvén. Az a fajta tanár, aki nem a megsárgult lapjaihoz ragaszkodik, de nagyon is képben van a változó tanügyi rendszerrel, a kamaszvilággal...)
- Értem, azt szeretnéd, hogy velem beszélgess. Rendben. Neked kettőig órád van, én már egykor végzek. Ha nem várhat, akkor meghívlak egy teára az Atmosphérába kettő után. - ez jutott eszembe hirtelen.
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm! Ott leszek órák után! -rohant vissza az osztályba, mert ezzel be is csengettek.

Oda a szünetem, és oda a Házsongárdi tervem. Elindultam órára. Ma az utolsóra.
Amint végeztem, gyorsan hazarohantam. Előkészítettem Gábor ebédjét. Fél kettőkor haza is érkezett.
- Te nem ebédelsz, kicsim? -kérdezte.
- Nem. Most nem érek rá. Egyik lány az iskolából, a tizenkettedikből szeretne beszélgetni velem. Azt mondtam neki, hogy meghívom egy teára.
- Mért nem beszél az oszijával? - kíváncsiskodott tovább a kedvesem.
- Azt nem tudom, annyit mondott, hogy ciki ez neki. Én ebből annyit értettem, hogy egy nővel szeretne beszélni.
- Jó, de nincs ott más kolleganőd?
- A legfiatalabb én vagyok a csapatban. Azt hiszem ez a nyitja a dolognak. - kacsintok felé. - Most mennem kell, megkérlek szépen, ha lehetséges, kb négyig ne hívj!
- Hehe, négytől úszni megyek, és minden szép lánynak megmutatom micsoda egy alfahím vagyok. - persze, ezt már ő maga is elröhögte.
- Jó, majd ha ott végeztél, légyszíves nekem is mutass meg valamit mindebből! - fejezem be a szólomat. - Puszika, kedves. Mentem.


Puszit adtam neki, indulnom kellett. Nem szeretem a pontatlanságot. Egy diákkal szemben pláné nem. Bízik bennem, ahogy a többiek is, és nagyon csúnya lenne ezzel visszaélni. Nem is szoktam.
A kávézóban elég pangás volt. Kora délután. Arra gondoltam, hogy jó ötlet is volt ide hívnom Evelynt beszélgetni. Meleg van bent, nincsenek sokan, nyugodtam beszélgethetünk.
Meg is érkezett. Két óra öt perc volt. A kávézó szemben van a sulival, így hamar át is érhetett. Míg vártam rá, eldöntöttem mgamban, hogy nem kérdőjelezem meg, miért nem az édesanyjához fordult, vagy máshoz éppen. Ha úgy gondolja majd, úgyis elmondja.
- Köszönöm szépen a lehetőséget, tanárnő! - ezzel kezdi.
Neki teát kértem, magamnak kávét.
- Nem tudom, mit tud rólam a tanárnő, azonkívül amit az iskolában lát belőlem. - értelmes leányzó, nyugodt vagyok, és ezt érzi, mert tovább beszél.
- Édesanyám nagyon beteg. Azt mondják nekem, hogy cisztája van, amit műteni kell. Érzem és tudom, hogy ennél sokkal többről van szó, de így akarnak megvédeni. Rengeteget beszélgettem vele. A nőiségről amit tudok, tőle tudom. Azt is, hogy nem számít ki mit gondol rólam, az a lényeg, hogy én bízzak magamban, és soha ne adjam fel az álmaimat.
- Remek anyukád van akkor, meg kell mondanom. Sokan nem tudják ezt elmondani az édesanyjukkal való kapcsolatukról! - nyugtáztam mondandóját.
- Azt hiszem rákos, és eljön a nap, amikor nem tudok már vele úgy beszélgetni, hogy közben meg is érinthetném. Ezért szerettem volna, ezért akartam a tanárnővel beszélni. Minden látszat ellenére, az egyik legtalpraesettebb embernek látom a suliban, pedig még nagyon fiatal.
- Köszönöm! - ennyi, amit mondani tudtam erre. Meglepett, amit mondott.
- Nem, nem sulival kapcsolatos, amiről beszélni szeretnék. Három hete, egy szülinapi bulin megismerkedtem egy helyes sráccal. Már egyetemista. másodéves, építészmérnőkin. Tamásnak hívják, marosvásárhelyi srác. Lényegtelen most, hogy került ő is abba a buliba. Egyet táncoltam vele, de még ezelőtt történt valami. A megjelenésével, olyan volt, mintha betöltötte volna az gész helyiséget. Hülyén hangzik, de valahogy valami kisugárzott belőle. elég jóképű, de mégse erről van szó. Még csak nem is a formás hátsójáról..., bocsánat.
- Ugyan, mondd csak nyugodtan, ahogy neked jön. - kíváncsi lettem, mi lesz ebből.
- Csak azt akarom tudni, hogy létezhet ilyesmi? Hogy valaki, akit azelőtt soha életedben nem láttál, egy csapásra egyik legfontosabb emberré váljon számodra? - izgatottan várta, mit mondok erre.
- Én hiszek ebben! - mondtam neki. Ha jól sejtem, szerelmes vagy, de nem azt akarod tudni, hogy mi a szerelem, hanem, hogy létezik-e olyasmi, amit te kisugárzásnak nevezel. Nos, elmondom. szerintem nagyon is létezik. Nézd meg az igazán nagy embereket. Nem azokról beszélek, akik már rég meghaltak, hanem, akik most is élnek, és alkotnak, és mozognak. Megfigyelted már, hogy ezek az emberek mennyire egyszerűek? Nem kérkednek azzal, hogy mit tudnak, mit értek el, csak egyszerűen teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint. Tisztelik ezeket az embereket. Hát ez a kisugárzás. Nem lehet megmagyarázni, csak tudod,hogy némelyik embernek a társaságából soha nem akarnál elmenni, mert annyira jó aközelében lenni. Nem számít a kora, csak ez az érzés. Nem tudom, értesz engem? - mindezt mondom egy tizennyolc éves lánynak, aki lármás az osztályban, és aki arra készül, hogy talán elveszti az édesanyját.
- Igen, értem. Édesanyám is valahogy ilyesmiket mondott, csak más szavakkal. Érettebben. - mosolyogja el magát, ma először.
- Hát persze, hogy érettebben, Evelyn, hiszen, szinte kétszer annyi élettapasztalata van, mint nekünk kettőnknek.
- Azt éreztem akkor este, hogy Tamás "tud valamit", amit sokan nem. És igaz rá, sokáig jó a közelében lenni. Azóta kétszer találkoztunk még, a parkban sétáltunk két óra hosszat is, és csak beszélgettünk. - most elpirult. - Furcsa megmagyaráznom, de mióta ismerem, jobban érdekel, amit csinálok. A suli, a házidolgozatok. - egészíti ki magát, szinte mentegetőzik.
- Igen, mert olyan, mintha nem is magadért tanulnál, holott tudod, hogy ez nem igaz. De ott van, és mivel annyira jól érzed magad a társaságában, szinte motivál. Nem akaratlagosan. Csak a lényével. Ahogy viszonyul hozzád. És ettől nálad helyreállt az egyensúly, kívül-belül összhang van, emiatt pedig nem terhes megoldanod a házi feladatokat, vagy akár olyasmit, ami korábban nehezedre esett. - nem tudom, mit akart hallani tőlem, de csak azt mondhattam neki, amit őszintén hiszek, vagy gondolok minderről.
- Valóban másként állok a feladataimhoz. Eddig nem is mertem bevallani magamnak, hogy mindehhez köze lenne Tamásnak. - mondja, kicsit szégyenlősen. De mi van, ha másként alakulnak majd a dolgok? - nyögi ki.
- Szóval erről van hát szó. Hogy elveszítheted szem elöl. Nem fogod, csak ha nem úgy akarod te magad (is). Hallgass ide. Ha magadat adod, azt aki TE vagy, akkor nincs ahogy. Csak abban az esetben, ha olyasmit akarsz vele kapcsolatban, ami nem ő lenne, vagy ha megjátszod saját magad. Ha csak élvezed a jelenlétét, akkor tedd azt, és ne erőlködj, hogy még jobb legyen. Az jön majd magától. A lényeg, szerintem, hogy légy őszinte, és maradj nyugodt. - ennyit fűztem még kiegészítésül monadnivalómhoz.
- Vagyis, ha félek, akkor ezt megérzi, és eltávolódhat tőlem? - kérdezte.
- Pontosan. Nincs mitől félned. Ha bízol magadban, ismétlem. És benne. Ez is számít.

Innen a beszélgetésünk áttért más vágányra. Mesélt az édesanyjáról, magáról. Nem firtatta többet, amit mondtam neki, csak megköszönte. Azt kérdezte, hogy ha nem esik nehezemre, még megkereshet-e idővel.
Kifizettem a teát meg a kávét és elköszöntünk egymástól.

A kocsiba ülve úgy éreztem, hogy ettől a beszélgetéstől fogva, újabb felelősséget zúdítottam magamra. Olyasmit, amire figyelnem kell. Ez a lány erős, de kamasz. Talán túl érett mégis a korához képest. Őszintén szólva, büszke voltam magamra, hogy lehetőséget adtam erre a beszélgetésre!

Hoppá, Gábor éppen arra készül, hogy megmutogassa magát a szép lányoknak.- mosolygom el magam az órámra nézve. Négy lett volna pár perccel.
Elmegyek a Házsongárdiba, hatig mégis belefér az időmbe, aztán majd kiderül, este mit csinálunk.
József Attila Csöndes estéli zsoltár-lemezt tettem be. Nem volt nagy kedvem a tomboláshoz. Csak úgy, verseket hallgatni, amíg Dsidához érek és leróvom ismét tiszteletemet a költészet előtt.

Igen, a nagy emberek egyszerűek, nem feltűnösködnek - ezzel bekapcsoltam a lejátszót és elindultam a temető felé. 


(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (15)

Október utolsó hétfője ebből az esztendőből. Erre gondolok, amíg kibámulok a kocsira szakadó esőre. A törlők sebesen mozognak, jobbra-balra, jobbra-balra. Fel se tűnik, annyira ismerős, annyira megszoktam már. Csak az esőt látom, és ahogy egyre elhomályulni látszanak a nappal ismerős vonásai.
A határnál váltunk, innen én vezetek. Gábor nem ül hátra, mint ahogy ezt szoktam meg tőle ilyen utaink során. Csak átül, az anyósülésre, mellém.
- Azt hiszem, az előttünk vezető sofőr néni lehet - állapítja meg, de tovább folytatja. - Nagyon jól vezet, ahogy te is, kicsim. Szerintem, néha át kéne gondolni, khmkhm, gondolnunk (a férfi társaimra gondolok),hogy bizony a nők igenis nagyon sok mindent irtó jól tudnak csinálni. Igen, van kivétel. De miben nincs?
- Hova akarsz ezzel kilyukadni kedves? Miért mondod el most ezt?
- Nem is tudom. De sokszor figyelem, ahogy éled az életed. Ahogy el tudod különíteni azt, ami csak a te világod, azt ami csak az enyém, és mindezek mellett, nagyon is ott vagy, amikor rólunk van szó. Nem igazán tudom megfogalmazni, amit mondani akarok, de tudom, hogy én, férfiként, a sokat emlegetett, híres teremtés koronája, nem tudnék ennyi mindenre figyelni. Úgy biztos nem, hogy jól is csináljam. Azt hiszem, ez a nők kiváltsága. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy nagyon erős nő vagy, szerintem, és ez messzemenően nem arról az erőről szól, amit esetleg (úgymond mi, férfiak) képviselünk. - váratalnul ért mindez, de határozottan hízelgett a lelkemnek.
- Szerintem meg, mindannyian erősek vagyunk valamiben. Ezt vagy tudjuk magunkról, vagy nem. Talán csak az van, hogy én tudom magamról, hogy így van. És, most mondom, nem miattad. Persze, az életem része vagy, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincs közöd hozzá. Van, nem is kevés. Magamért vagyok erős, Gábor! - csak olyankor szólítom a nevén, amikor nagyon komolyan gondolok valamit, és ezt el is mondom neki. - Azért, hogy meg tudjam élni mindazt, ami van. A munkámat imádom, téged szeretlek, a fotózás már az életem része. Ha csak ezek közül valamelyikért lennék erős, akkor nem tudnám jól csinálni, amit csinálok. Akkor lennék gyenge, mert részekre osztanám magam. Amit, akit, amiket szeretek és fontosak az életemben, mind-mind egész embert igényelnek, és innen az erőm. Igen, tudom, most jönne a kérdésed, hogy nem-e érzem úgy, hogy belefáradok vagy ilyesmi. Nem. Pont azért, mert amit csinálok, szeretem csinálni, szóval nem nyűg egyik sem. Téged bolondul szeretlek, ez pláné nem nyűg, sőt a legtöbb erő innen jön, mert pontosan tudom, hogy kölcsönös. Szó, ami szó, egyik a másikat segíti elő. Szeretet, erő, és állandóan átjárhatóság van a kettő között.
- Azt hiszem, érteni vélem, amit mondasz. Eddig csak találgattam, vajon miért is ilyen tartós az egész közöttünk? Azt hiszem, most mondtad el. Mert állandóan feltöltődsz -legalábbis így látszik -, és emiatt, olyan mintha frissen hódított hercegnőm lennél. - még a füle töve is belevörösödött ebbe, ahogy kimondta visszavonhatatlan gondolatait.
-  Ne felejts el azért egy nagyon fontos tényezőt, kedves! A feltöltődésem a határtalan kíváncsíságom következménye, ha mondhatom így. Érdekel, ami VAN. Ha nem így lenne, tényleg belefáradnék. De az, hogy mindig van valami újdonság, mozgásban tart, és olyan mint a narkó, még, még, még. Ha meg élvezem, akkor nem lehet unatkozni, és megkeseredni. Szerintem nincs ahogy  :) . Ezt én látom így. Ezzel csak azt mondom, korántsem biztos, hogy így is van. Nálam van így, ez minden.
- Okos nő vagy, mondták már neked? - kérdezi kajánul.
- Ha nem lennék az, akkor most nem te lennél itt a kocsiban :)! Most pedig vezetnem kell, elvarázsolt lovagom. Tegyél valami zenét, énekeljünk hazáig :)! - ez már ismerősebb számára.


Sehol nem álltunk meg, kivéve a határnál, ahol váltottunk.
Kálmánék még nálunk voltak, de egy zuhanyozás után semmi mese nélkül, mi ágyba bújtunk. Másnap, kedden, nekem iskola,Gábor pedig elvan a kórházzal.

Hajnalban keltünk, jóformán csak a kávét szűrcsöltük együtt, Gábor rohant is. Nekem kilenctől van órám egyig. Nyugisan beágyazok, kivasalom a búzakék ruhámat, hozzá a megfelelő kiegészítőkkel és csizmával. A bélelt farmer kabátommal megyek, úgy döntöttem. Van kapucnija, és nagyon szeretem. Negyed kilenc van, mire mindennel végzek. Anna jelenik meg borzosan a konyhában, kenyeret tesz a pirítóba.
- Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem! Hogy itt lehettünk - mondja határozottan.  Amióta megtörtént a baleset, ezen a hétvégén éreztem magam végre nyugodtnak. Kálmán jól van, és ennek nagyon örülök.
- Anna, mi köszönjük, hogy elfogadtátok az ajánlatunkat, és itt voltatok. Ami a nyugodtságodat illeti... hsználhatnád azt a szót is,hogy biztonságban? - óvatosan bánni a szavakkal, nem mindig egyszerű, de azért ezt megkockáztattam.
- Azt hiszem, simán használhatnám ezt a szót, igen. Innen a nyugalom. Hogy tudod, hogy jól van, akit szeretsz... - nem fejezte be, Kálmán éppen kidugta bekötött fejét. Nem szólt semmit, csak hozzám jött, és megölelt. Aztán egy "köszönöm szépen!"-t mondott a szemembe nézve.

Otthagytam őket a konyhában, nekem lassan indulnom kellett. Tudtam, mire hazajövök, már anyánál ebédelnek mindketten. 
Amíg a kocsihoz értem, egyből Kálmán szavai jutottak eszembe. Azok, amiket akkor mondott, amikor kiengedték a kórházból: "Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan!"
Betettem a jó öreg Bob Marley-t, s már ki is hajtottam a kapun.
Vártak már a tizedikesek :)

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (14)

A meztelen ébredés mindig tartogat valamit. Nekem, neki, nekünk. Mámort, gyönyört? Egyiket sem, csak a levetközött, megszokott, agyonhajszolt mindenapjaink darabjait? Az érintések, érintkezések valami észbontó hatással vannak az érzékekre, annyi bizonyos. Nem mindig a szeretkezés utáni vágy, hanem pont az,hogy a levetközött "korlátok" nincsenek ott, csak a test és ami belül van. Ez nem biztos, hogy mindenkinek megszokott. Nem biztos, hogy mindenki pír nélkül tudna erről beszélni. Megkockáztatom, tabutéma sok helyen még. Akárhogy is van, nem az én dolgom mérlegelni, ki hogy teszi a dolgát, és ki mennyit bír felvállalni, abból ami ő lenne, netalán ketten lennének...
Mi így ébredtünk. És nem érzem, hogy pirulnom kéne miatta. Egyszerűen bizsergető, hogy megcsodálhatom közelről azt, amit úgy hívunk: az emberi test. A férfié és a nőé. A maga teljes valóságában. Szerintem tökéletes, úgy ahogy van.
Szóval érintések és a lélegzetvételek neszének összefonódása. A világ hálószobájának ablakaiból is fények szürődtek ki, és elképzeltem, vajon hányan ébrednek így? Vajon hányan elégedettek kedvesük testével, azzal, amit látnak, és nem akarják egy csöppet se izmosabbnak, feszesebbnek, kerekebbnek, vagy mittudom én milyennek? Vajon...?
- Bolondul szép tested van! - felkapcsolja a lámpát és picit eltol magától, hogy már nem tudom hányadszorra szemügyre vegye arányaimat, aztán észbe kap, hogy a sötétítőt azért nem ártana teljesen elhúzni.
- Te pedig egy kicsit se vagy szép, ha lehet ilyet mondani férfire, viszont úgy tetszel nekem, ahogy vagy! Nem megszokás kérdése ez sem, hiszen, amikor megismertek se voltál egy Dávid :) Nem, akkor is nagyon jól láttam, hogy nem a külsőd a megnyerő, hanem ami belőled áradt felém, az szépített, szépít meg. Hogy más hogy látja, ez engem távolról sem izgat. Ez a véleményem - no, ezt már megint megmondtam. Nem bánom egy csöppet se. Van annyira kiegyensúlyozott, és ismeri önmagát annyira (meg engem), hogy tisztában legyen azzal, igazam van.
- Te! Te kis TE! Ezt aztán megint hozzámvágtad :)... Elmondok neked egy titkot, de igérd meg, senkinek egy szót se róla! - látom, hogy valami marhaság jár már megint a fejében. - Szóval, a titok az, hogy előző életemben én voltam a világ legszebb hercege, aztán összeszűrtem a levet egy libapásztorlánnyal, és apám azt mondta, ám legyen, de a jövő életemben -azt kívánja nekem - ne adasson meg ez a szépség nekem. Viszont legyek annál szebb belül... - kb úgy pislog saját mondatai után, mint szamár szokott a Shreck-ben :)
- Á, tudtam én, hogy te valójában egy gáláns lovag vagy, ehhez kétség nem fér, de hogy nem én voltam Csipkerózsika előző életemben, az egyszer százas.

Hatalmasat kacagtunk. A bakancslistában ki lehetne már húzni ezt a tételt, viszont elveszítené a varázsát. Nem, nem, ezt betettük "újraír"-módba :). Jól van ez így.

- Most tegyük félre a viccet kicsit, és mozduljunk végre meg, elvégre pakolni kéne valami kaját az útra. Ahogy ismerlek, egyszercsak félrehúzol, mert megéheztél. Szóval ismerem a céget. Ha meg te eszel, akkor nyilván én is. Ez már ilyen. Mint valami két rozzant fogaskerék, olyanok vagyunk. Ha egyik mellé újat tennének, a másik csak nyikorogna.
- Okok. De nem öltözünk fel :D! - ez aztán nem bír magával, gondolom én, de hozzáteszem, kifogásom egy szál se ellene.
- Nem bánom, gyere csak!
  Azt hiszem egy királyi házaspár a teljes pmpájával nem vonul úgy, mint mi ahogy kivonultunk a konyhába. Volt benne valami őrültség, valami kamaszos, örökös kíváncsiság, rácsodálkozás a másikra. Játék volt.

Valahogy így telt el a délelőtt, aztán szépen felöltöztünk. Rendbe tettük a szobát, és ebédhez ültünk. Érdeklődés hiányában a leves elmaradt. A még délelőtt odakészített csirke meg párolt borsó volt az ebédünk. A gyümölcs adagunkat már jóval korábban megettük. A kávé ezúttal ebéd utánra maradt.

Csöngetnek. Megjöttek Zsuzsáék. Éppen jókor. Az asztal még terítve volt, de azt mondták, nemrég voltak megállva, és nem éhesek. Akkor legalább a kávét együtt isszuk meg. Fáradtak voltak kicsit az utazás miatt, így túl sokat nem kérdezősködtünk. Persze, nagy vonalakban elmesélték, milyen lakosztályuk volt, hogy érezték magukat stb. A meglepinkről, nyilván egy szót se szóltunk nekik. Éppen elmosogattam még, és készen álltunk mi is az útra. Nekik pihenni kell, nekünk haza érni, viszonylag időben. Reggel munka nekem is, Gábornak is.

Elköszöntünk, és elindultunk. Gábor vezetett.

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (13)

A szombat sétával telt el többnyire. A vacsorát otthon költöttük el. Remek napunk volt. Eszembe jutott egyik kedvenc filmemből egy idézet: "Észre se vesszük, mekkora kiváltság, ha van kivel megöregednünk!" Persze, nem tudhatjuk miféle változások történhetnek, de megértettem egy dolgot biztosra, amihez Gábornak is köze van. Megértettem, hogy a legfantasztikusabb dolog valaki olyan mellett lenni, aki őrülten szerelmes belém. Megértettem,hogy a változások kedvező vagy kedvezőtlen alakulását jómagam is igen nagy mértékben befolyásoli tudom. Megértettem, hogy csak úgy lehetek vén szatyor a vén szivarom oldalán, ha nem adom fel, mert nem igaz,hogy egy kapcsolat attól jó, hogy mindig minden rózsás, és rózsaszín. Attól működik, hogy van bátorságunk kitartani a másik mellett, akkor is, ha éppen azt mondja, "most egy kicsit hagyj magamra!" Sorolhatnám, de minek is? Ez élet, és attól szép, hogy benne én, és benne ő. :)
.............

   Vasárnap hajnalban a pirítós illatára ébredtem, a kávé minden zegzugot bepárolgó aromájára. Ágyba kaptam reggelit. Meztelen testek érintkezése a paplan alatt, miközben a kezek kimérik a cukoradagot és a tejet. Végeérhetetlen érintések. Bizsergető belső melegségek a baloldalon, hogy mindez felér a csodával, mert van, mert megadatott. Valahogy így kapott a délidő megint.

Igen, a Híd megint kitett magáért. Nagyot ebédeltünk, aztán ismét kis séta majd egy film a moziban. Szeretem a kezdés előtti suttogások foszlányait elkapni. Azt, hogy mennyire másak vagyunk és egy ég alatt mindahányan.
Film után haza. Nem terveztünk későig kimaradást. Pakolni akartunk, és kiélvezni a barátságos hálószoba vendégszeretetét.

- Mi lenne, ha valami meglepetés-ajándékot dugnánk el valahova Zsuzsinak? - kérdezte egyszercsak váratlanul Gábor.
- Mire gondolsz? Mondjuk egy posztmodern plakát, festmény, netalán egy korábbi fotó Zsuzsiról, amiről még nem is tud, mert nem mutattam még meg neki...? - hirtelen tolulnak az ötletek, mert nagyjából tudom, hogy mi az, aminek kedves barátnőm szívből örülni tudna.
- Igen, remek lenne a fotó szerintem. Huuh, akkor gyorsan, hagyjuk egy picit a pakolást, vissza a városba. Igaz, hogy vasárnap, de hátha, mégis akad valahol egy olyan hely, ahol ki tudnák nyomtatni a fotót. - sürgetni akar. Örül az ötletnek.
- Szerintem, ne menjünk sehova. A laptopjára tegyük ki háttérképnek. Így biztosan megkapja, és ez lesz az első, amit meglát, mikor a gép működésbe lép.
- Juhééé! Ez remek ötlet.

Zsuzsiról, még egyetemistaként lőttem néhány fotót, de sose mutattam meg neki. Utolsó évesek voltunk. Elváltak útjaink, aztán megfeledkeztem róluk. A stickemen tároltam őket, mert néhanapján, amikor sikerült felhívnunk egymást, arra gondoltam, hogy talán egyszer megemlítem neki, és tudtam, hogy akkor kíváncsi lenne rájuk. Erre sose került sor, de a stick mindig nálam volt, mindig nálam van. Itt van a nagy lehetőség.
Nekiálltunk kiválogatni a mindössze tizenhat darab fotóból azt, amelyik háttérképként fogadja majd Zsuzsit, a többinek pedig külön mappát készítettünk azzal a címmel, hogy "Tőlünk".

Nagyon feldobott ez az akció. A pakolás is sokkal gyorsabban ment, mint előre elképzeltük. Hétfő délutánra tervezett hazautazásunk függvényében, úgy döntöttünk, hogy megint nem szükséges az ébrszetőóra. Nem volt szándékunkban lófrálni a városban többet, csak otthon ebédelni, aztán megvárni a szerelmeteseket Horvátországból :).

Éjfélre járt, mire mindennel kész lettünk. Az átvirrasztott előző éjszaka kiütött. Aludni, aludni. Ruhák és konvenciók nélkül. Meztelen egymás-érintésben várni, hogy milyen nappalt szül a hajnal.

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (12)

Nagyjából ennyit sikerült összehozni, a többi még ezután, ahogy jön...

 

















Papír és Gábor feje az ölemben. Elaludt. Én még kortyoltam kicsit a borból, aztán óvatosan megpróbáltam jelezni neki, hogy jobb lenne az ágyban.
- De akkor nem alszunk...! - jelent meg álmos fizimiskáján a jólismert huncut mosoly.
Alig lát ki a fejéből,de azért tudja mit beszél - töprengtem el kicsikét, de ahogy mondom, pillanatig tartott az egész eszmefuttatásom, két okból is: egyetértettem vele, másrészt meg, egyáltalán nem éreztem, hogy aludnom kéne. Már rég túl voltam azon a küszöbön, hogy álmosnak érezzem magam.
- Benne vagyok! - vágtam vissza. :)
Valahogy ugyan eljutott az ágyig, és jóformán még párnát sem ért a feje, aludt tovább. Szóval, "nem alszunk", kuncogtam magamban, és betakartam.
Kimentem a konyhába, odatettem egy kávét, aztán vörösbe játszó szivárványhártyáimmal igyekeztem szétnézni a boleki lakótelepen. A pokrócot összehajtogattam, a kisujjnyi bort még tartogató palackot kézrevettem, és elláttam Boleket. Ennyire voltam képes. A kávé lefőtt, de ezzel egyidőben, villámcsapásként az én energiám is.
Majóban, bugyiban odabújtam Gábor mellé.

- Mmm, a bőröd...! -suttogta fülembe, aztán összevissza puszikálgatta az arcomat.
Erre ébredtem. 
- Hozok kávét neked, kicsim, aztán még egy óráig engedd, hogy udvaroljak, hogy körbecirogassam minden kicsi porcikádat! Bolondul szép tested van, és bolondul körbeölelgetnélek mindenféleképpen :)... - a pimasz, kinyílnak a szemei, s máris eszébe jut, hogy bizony ivarérett. :)
    Nem tudom, mit pepecselt annyit a konyhában, de valahogy megjelent borzos üstökével végre. Kávét hozott, ahogy szeretem, és kekszet. Szinte dél is elmúlt, de csak sejtettem. Telefont, előre megbeszéltek alapján, egyikünk se kapcsol be indulás napjáig. Más óra a házban nem volt, csak a laptop, de az most nyugalmi állapotban.
Ugyan kit érdekelt a borzos fej, a fogmosás nélkül induló reggel, délelőtt?! Már annyiszor ébredtünk egymás mellett, hogy ezeken csak mulatni tudtunk, meg gyerekes megjegyéseket elejteni.

Megcsókolt. Zsigereink tánca elkezdődött. Semmi földönkívüli, semmi olyan, ami szokatlan lenne, mégis az egész  volt a földönkívüliség. Amikor nem vagy ott, amikor nincsen ott, de mindketten a jelen pillanat legteljesebb jelenében, ha van ilyen. Mintha egy ruhát öltöttünk volna, amolyan kezeslábast. Nem tudni ki a nő és ki a férfi, mert mindkettő férfi, és mindkettő nő. Ha van földi mennyország, akkor ez az (volt).
Viszonoztam a csókot, százszor,és ezerszer és sokezerszer, míg karjával csak tartani tudott. Aztán ölelni, aztán szemekkel becézni, mert a szó már megsemmisült félig kimondva a levegőben.

- :) Köszönöm, ismét, és újra és sokadszorra - levegő után kapkodok.
- Mit köszönsz már megint?! - pislog megint kajánul.
- Ezt a pókháló-részletet - ez minden, amit mondani tudtam, és ez minden, amiből teljesen megértette, amit mondani (is) akartam neki.
- Elmegyünk a REÖK-ben ma? Attól tartok, holnap zárva. - kérdeztem, nagyot nyújtózva.
- Igen, amint kész vagyunk, menjünk! Éhes vagyok, szóval érted :)? Előtte térjünk be a Híd-ba, reggelizzünk, ebédeljünk, és utána nézzünk farkasszemet Rembrabdt-tal végre :)! - férfimódra férfiválasz.
    A Híd étterem, nem messze van a lakástól, az utca neve is ezt a nevet viseli. Valószínű, az étterem erről (is) kapta a nevét. Arról nevezetes ez a vendéglő, hogy mediterrán konyhája van (de alkalmazkodnak szegedi specialitásokhoz is), és olcsó viszonylag. Amúgy Zsuzsi is ezt ajánlotta, minden délben itt ebédel, csak tudja. Nem bántuk meg. Halászlé volt az első fogás, aztán jött a csirkés-brassói, majd a desszert, isteni szilvás-rétes. Jól is laktunk rendesen. Természetesen, még egy kávé belefért az amúgy is lusta napunkba, legalább felébreszt kicsit a kaja utáni punnyadtságból. Nem sokat beszéltünk az asztalnál. Ettünk, és közben mindketten figyeltünk ki az ablakon. Kicsit irreáils volt az egész. A kávé visszahozott ismét az asztalhoz.

A REÖK (Regionális Összművészeti Központ) a Tisza Lajos körúton van, de nem messze ez sem a Híd-től. Még időben érkeztünk, nyitva volt még. Megvettük a belépőnket a tárlatra, és síri csendben, ketten kétfelől közelítettük meg a képeket. Rézkarckiállítás volt ez valójában, semmi egyéb Rembandt műveiből. Meglepődve vettük mindketten tudomásul, hogy milyen picikék ezek a képek. A keret, amiben elhelyzve voltak, átlagfestmény-rámájának feleltek meg. Mindössze centiméterek paraméterei voltak. Azt hiszem, a legkisebb lehetett 5ször5 -s, míg a legnagyobb, nem több 13szor 15cm (becsléseink szerint).
Elég sok képen a hajléktalanság (szegény-sors) motívuma derengett, a művész édesanyjáról egy-két portré, róla és mások. Engem a leginkább a Vak hegedűs tartott sokáig egy helyben, amit titokban gyorsan le is kaptunk.

 








A vak hegedűs (16..)




Három szobányi helyiségben függtek ezek a képek, hamar kivégeztük.
Maradt az utca, nem lévén konkrét tervünk a továbbiakra nézve. Elsétáltunk a Tisza partján, jó hosszan. Nem kommenteltük a látottakat (ezt megtettük még odabenn), csak fogtuk egymás kezét.
Függőág(y)on ringatták magukat a napsugarak, szelíden őszült az esztendő itt is.

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (11)

Továbbolvasom, tovább...

Bolek éjszakai tündér. Nappal látni se lehet jóformán, de az éjszakák leple alatt kitudja miféle kalandokra vetemedik kuckójában. Élvezet nézni, ahogy felmászik házikója tetejére, aztán lepottyan, mert képtelen megtalálni a visszavezető utat.
Szóval, Bolek társaságában boroztunk. Ez egy kis szobácska, amiben csupán egy kis szekrény fér el, egy íróasztal, két kényelmes ülőalkalmatossággal. És növények mindenhol. Imádom ezt a kis helyiséget. A fűtés megy, hideg van odakinn.

Zsuzsi barátnőm jóvoltából, a laptopját használhattuk. Bevittem hát a bor mellé. Csak két francia gyertya égett, illetve még annyi fény szűrödött be, amennyit az ablak a éjszakai kinti fényekből beengedett. Dido-t hallgatunk. Nem volt már szükség a fotelülésekre, a földre terített horgolt takaróra ereszkedtünk. Szembe egymással. Térdünk összeért. tekintetünk is. Amikor már kimeríteni véltük közös életünk minden sztoriját, Gábor elkezdte levetni a zokniit. Aztán lehúzta az enyémeket is. Szó nem hangzott el, csak a háttérben Dido.
- Mezitlábas szerelem. Emlékszel? Egyike volt azon filmeknek, amiket még közös életünk elején együtt néztünk meg. A zenei aláfestés idézte fel bennem megint. - két tenyerébe veszi a lábfejeimet, megsimogatja meleg kezeivel, aztán leengedi, de saját lábaival betakarja őket.
- Nem. Nem tudom, milyen volt előtted az élet! Nem hiszem, hogy (csak) szokás kérdése lenne ez! Kedvesem! Nem én vagyok a pók! Együtt szőjük ezt a hálót, és azt hiszem, ezért ilyen tartós! - közelhajolva mondom ezt neki, és balkezem ujjbegyeivel a feje búbjától az álláig megcirogatom az arcát. Imádja, mikor ezt csinálom, mert arcának minden részecskéjét egyszerre éri a finom inger.
- Tudod, Sára, volt egy barátom, aki nem hisz abban, hogy két ember hosszútávon is örülhet egymásnak. Aztán, amikor elmeséltem neki, hogy majd vén szivarként akarok sétálni a patikáig úgy, hogy közben fogom a kezét egy vén szatyornak, kiröhögött. Nem replikáztam erre, de te és én nagyon jól tudjuk, hogy nem vagyunk "normálisak", mert mit is jelent amúgy ez a szó...?! Ehh, vén szatyor leszel kedves, én meg a vén szivar, aztán majd a dugi pénzeden jól bevásárolunk majd ananászból, meg mindenféle hülyeségből, és utána kacagunk majd egymáson, hogy ott kell maradnunk a poggyásszal egy helyben, mert meg se bírjuk már emelni...

Nagyot mulattunk ezen. Olyannak tűnt ez a hajnal, mintha először és utoljára találkoztunk volna egymással, és mindketten attól tartanánk, hogyha ezt most nem éljük meg, akkor soha nem fogjuk megtudni, mit adhat két, időtlen idők óta ismeretlen ismerőse egymásnak!

Bolek lepottyant megint, aztán elvonult aludni. Tudtuk, virrad. Nem volt semmi előre tervezett programunk erre a szegedi szombatra, egy kivétellel. A Rembrandt rézkarc-kiállításra mindketten kíváncsiak voltunk, ami éppen most van a REÖK-ben. Na de addig...(?)

- Ha már mezitlábas szivar vagy, kedvesem, és a javából, megkérhetnélek, hogy hozzál egy üres fehérlapot meg egy tollat?
- Minek az? Kártyázni fogunk, így hajnalban? - nem értett semmit, de kitéblábolt a hálóig, és papírt hozott.
- Úgy. Köszönöm! Most ne velem szembe ülj, kérlek, gyere mellém! - csimpaszkodtam bele nadrágszárába.
- Arra gondoltam, ha már ilyen ihletett :) állapotban vagyunk, és úgysem sietünk sehova, mi lenne, ha most szépen megírnánk a közös bakancslistánkat? -indítványoztam, és tudtam, hogy telitalálat...
- Úúú, jóóóóó, szóval máris mondom az elsőt - nem bírt magával - Szeretlek :) - kuncog - Vagy ez nem talál?
- :) Találni talál, csak nem a bakancslistára. Olyan kell kedves, amit együtt akarunk megcsinálni, mielőtt feldobjuk a talpunk. - puszival nyugtázom huncutságát, és persze az örökös replikám kíséretében mindezt :)
- Tudom, kicsim. És azt is, hogy a film megérintett...Rendben. Akkor most komolyan. Legyen az első: meglesz a saját fekete macink, az újfullandik. Nálunk nő majd fel.
- Ez remek! Erre gondoltam én is elsőnek, mert nem is annyira merész...Beírva. Tovább. Még kettőt legalább most, aztán mindig nálunk lesz ez a lista, és ha valamit kitalálunk még, azt is felírjuk.
- Benne vagyok. Igyunk erre még egy kortyot! - koccintunk már nem tudom hányadszorra ezen az éjszakán. És agyalunk. Komoly játékot akarunk, és együtt.
- No, akkor, a borban az ihlet-alapon, férfi légy most, az ész! Hallám, mivel rukkolsz elő? - most én csípkelődöm vele.

Reggel nyolc óra lett, mire valahogy megszületett remekelésünk eredménye...

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (10)

-Nem bírom tovább olvasni! Képtelen vagyok rá, Sára! Képtelen!!!

Szeged. Hol van már az?! Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Két éve múlt a múlt hónapban. 
"Egy éve és négy hónapja meg, hogy nem vagy itt..."


Szegedi kirándulásunk, az áldott október,november és december...ennyi, ami rögzítve van. A rákövetkező év júliusának utolsó napjai egyikén temettük. Temettem. Azt, aki a világon a legdrágább nekem. 
Temetés után, úgy novemberig, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Az űrtől, ami maradt. Nem kívül, de belül! Ködös november volt tavaly ilyenkor. Sára halála után, minden úgy maradt (tárgyak), ahogy volt. Semmihez se nyúltam. Legtöbb időt a kórházban töltöttem, anyánál ettem, és legtöbbször végigsétáltam az éjszakákat, csakhogy ne kelljen a ruhák-őrzött illata megcsapjon. És minden egyéb, ami a házban volt. 
Ezen a ködös novemberi napon szántam rá magam végre, hogy valamit megmozdítsak. Első a féltett kamera...El akartam pakolni, dobozolni, dobozolni...Aztán arra gondoltam, előbb szétszedem. Objektív, miegymás. Sára, kicsi pókom, mindig feltöltötte még fotózás napján a képeit, szeretett velük pepecselni. Külön élete volt a fotóival. 
Nem tudom, miért, honnan az ötlet, de szétszerelés előtt, két hónappal a temetés után, bekapcsoltam. Egyetlen fotó volt rajta. Egyetlen egy. Igazából nem is fotó, hanem kézirat. Az ővé.

Megdöbbentem! Még egyszer megnéztem, hogy biztos legyek benne, nem hülyültem meg egészen. Feltettem a gépre is. Ott volt, nincs mese. Az összes illat, összes íz, hang, érzés...minden, mintha összeesküdött volna ellenem, egyszerre támadt rám mindamennyi. Nem bírtam mozdulni. Sokáig nem. Csak ültem, és ültem, és ültem. Így kapott a hajnal. Szerencs, hogy vasárnapra...Délutánra gyűjtöttem annyi erőt, hogy megkeressem azt a bizonyos méregzöld dobozt. 
Ott volt, pontosan úgy, ahogy írta. Egy spirál füzet benne, néhány közös fotó, meg egy kendő, amivel ő szokott túrázni, és soha nem akarta nekem adni, pont azért, mert tudta, mennyire vásik a fogam rá. 
A füzeten nem volt se borító, se rajz, semmi. Csak: "Szerelmem napjai". Belül, az első oldalon: "Ezt muszáj volt megörökítenem, és sose kérdezd, miért nem többet, miért nem más időszakból...a választ, mire ezt olvasod, már tudni fogod" 
És elkeződik a történet...


Sára, szerelmem, miután megünnepeltük a hatodik évünket a Radnai-havasokban, jópárszor említette, ne nevettesem olyan erősen meg, nem bírja a szíve. Elkuncogtuk. Ő is, pedig komolyan mondta. Csak nem akart jelet adni nekem. Nem akart semmire sem felkészíteni. Azt akarta, hogy úgy szeressem továbbra is, ahogy addig.
Ő tudta már...Az orvosa mesélte el, még aznap, amikor a Szamos-hídján összeesett, és bevitték, de már nem volt kit. Megigértette az orvosával, hogy csak akkor mondd el mindent, amikor "elérkezett az idő". Infartus. Nem bírta hát ki a szíve...


Nem tudom, mikor írta le ezt a két és fél hónapot az életünkből. Nem tudom, mikor volt erre ideje, de azt tudom, hogy ezzel csak azt akarja, azt akarta üzenni, hogy az élet megy tovább. Hogy szeret, őrizzem meg ezt a szeretet, de tegyem boldoggá azzal, hogy másnak is helyet adok, ha megér(-l)tem rá.
 (...)

Már nem tudom, hányadszorra olvasom ezt. Amit tudok, hogy még el fogom...még nem ér(-l)tem meg egyébre. Még mindig nem.

Szerelmem napjai (9)

Miközben a kávét szürcsölöm, ez a titkokzatos szerelem jár át. Ez, ami két cetli sorai közt átjár mindkettőnket. Valami furcsa rend vagy nem is tudom, minek nevezzem. Helyesebb volna talán fonatnak nevezni. Mint a hajfonat, ami Anna buksiját ékesíti néha. Van úgy, hogy kilóg egy-egy hajszál, tincsecske, de a nagyrésze az élő hajzuhatagnak egymáshoz illeszkedik.
Megérkezett Gábor. Nem figyeltem a szatyorra, mert már belépésekor megütötte az orromat a szőlő illata. Mustillatú ősz. Ökörnyálas levegő és színpompás október.
Nekiugrok a szőlőnek. Meg se mosom az első gerezdet. Nem bírok betelni az ízekkel. Aztán a finomvegyes csókokkal. Mennyire szeretem...!

Kedd van. A program visszaállt a szokásos rendbe. Én tanítok, ha időm van fotózok, a kedves meg a kórháznál praktizál. Most negyedéves sebész-rezidens. Még egy év van hátra, és jöhet a szakvizsga. De büszke vagyok rá!


Nem avatkoztunk bele a Kálmán balesetét okozó fiú életébe...Anya és Kálmán foglalkoznak vele majd. Ha jól értettem pénzbírságot szabtak ki neki, illetve a műtét költségeit ő állta. Nem tudom a részleteket. Egyelőre nekem, nekünk az a legfontosabb, hogy a fiút itthon tudjuk, magunk mellett.
Az élet zajlik, és csütörtököt írunk a naptárba. Újra. Délelőtt tanítás, utána Kálmánért kell mennem. Ez a napi program váza.
- Anya nem jön most, valami meglepetést akar neked, mire hazaérsz - huncutkodom a fiúval. - Anna viszont, mint láthatod, szebb mint valaha, és érted jött velem - sandítok a lányra most.
Remekül néznek ki együtt. Kálmán fején még kötés, de jól van. Vidám mint ahogy ismerem. Szeret élni, és ez megnyugtató.
- Nem is Sára lennél, ha nem komiszkodnál egy kicsit olykor! - mosolyogva nyugtázza a becses megjegyzéseimet. Milyen jó tudni, hogy az ilyen mondatok kapcsulatunk fűszerei. Remek fiú, meg kell hagyni
Az orvos érkezik végre a kiutaló cédulával, és el is párolgunk onnan, amilyen gyorsan csak lehet.
Öt percet kér, mielőtt beülne az autóba. Felnéz az égre, aztán a földre, aztán körbe:
- Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan! - mint valami ima, tör ki belőle.
Anna is, én is csak álltunk és hallgattunk. Ilyent nem mondanak az emberek azért túl gyakran. Kálmán, ebben a pillanatban, maga az élet volt.
Útközben a hétvégi hozzánk való költözésről beszélünk. Anna is Kálmánnal tart. Ő főz majd neki, a fiú pedig körüllengi hódító igéivel. Jól ellesznek, ebben biztos vagyok. Megérdemlik.
Gyorsan megölelem minkettejüket, éppen beszólok anyának és már száguldok is hazafelé. Szeretnék időben becsomagolni, meg lefeküdni, ha lehet. Én vezetek, legalábbis egy darabig.
Mindent gondosan előkészítek, néhány szandwich csupán az útra. víz meg a kamera, ami kéznél kell legyen. A személyiről mindenki maga gondoskodik, bár nagyon jól tudom, hogy a kedvesnek nem árt, ha reggel, indulás előtt még egyszer megpedzem. Ismerem....
A sutyuputyu el is maradt. Épp, hogy hazaért, röviden elmeséltem az öccse kiutalását, hazacocokáztatást és ami még történt, aztán fürdés, és már villanykapcsolás is.

Hajnali hatkor keltünk. Az indulás csak nyolckor, de ki nem hagynánk a kávézást együtt, pizsamásan, kócosan. Mondom én, a konyha mesélni tudna.
- Személyid betéve kedves..? - simulok hozzá.
- Ó, hogy azt a....Azonnal, a másik nadrágom farzsebében van. Tegnap ki kellett vennem a pénztárcámból, fénymásolat kellett róla, aztán behívtak egy beteghez, és teljesen kiment az eszemből. Angyal vagy! - nyugtázza anyáskodásomat ebben a pillanatban.

Nagyvárad fele megyünk. Én vezetek. Nem is ül mellém, csak Bánffyhunyadon, addig a hátsó ülésen továbbalussza a befejezetlen éjszakai álmát. A terv szerint, csak Borson engedem át neki a vezetést, de félúton Várad és Élesd között, Pusztaújlakon megállunk. Vonzott ez a név. Puszta is meg újlak is. Ellentmondásosnak tűnt és titokzatosnak. Körbejártuk nagyjából, és ittunk még egy kávét itt. Nem sokat tudtunk meg a településről, de elhatározásaink egyike lett, hogy még utánanézünk.
Mielőtt beülnék az autóba, a kezébe csúsztatom a dobozkámat:
- Csak hogy ne felejtsd majd el, hogy Szegeden egy órával később kelünk... -  mosolygok rá bájosan.
- Mikor..?Hogyan...? Miért...? - nyögdécselt a drága, nem is tudta mit mondjon az ajándékának, hiszen semmiféle különleges alkalom nem volt mostanság. - Köszönöm szépen! Nagyon tetszik, és nagyon vigyázok majd rá! Felőlem akár két órával is később kelhetünk - kacsint a szokásos cinkosságával...
Ő vezet. Éppen még Békéscsabán állunk meg egy félórára, de délután kettő után kicsivel megérkeztünk Szegedre.
Ez az út nagyrészt az itt élő barátnőmnek köszönhetjük. Felajánlotta, hogy lakhatunk nála, mivel éppen Horvátországba készül a párjával. Késő délután indulnak, így még marad annyi időnk, hogy néhány szót váltsunk velük is.

Beköltöztünk hát négy napra a Hajnóczy utcába. Csendes utcácska, és nagyon tetszett a lakás. Nem nagy, de kényelmes. Tökéletes.
Megittunk egy-egy sört, néhány útmutatást még meg kellett jegyeznünk, mint például Bolekre vigyázni (egy japán táncoló kisegér), virágokat meglocsolni....Úgy hat és hét között mentek el. Autóval ők is. Nincs messze annyira a horvát határ, meg így nincsenek menetrendhez sem kötve. Elköszöntünk.
- A kulcsokat majd beadni a szomszédnéninek... :)

Péntek este Szegeden. Sör után már nem mentünk ki sehova. Bort nyitottunk vacsora után, és tudtuk, hogy ez most szinte hajnalig fog tartani. A hat évünket már ezredszer meséltük el egymásnak, különféle megjegyzésekkel fűszerezve, különféle  szálakat elkapva és tovább éltetve....Mámoros állapotban mi minden nem szépül meg az ember előtt?!

(folyt. köv.)