Rgadósan, mint a levelek

Mintha nagytakarítás lett volna a Napnál. Egyszerre és váratlanul kezdte ontani fényét, melegét. Persze, ha nem vigyáz az ember, a végén még becsapódik. Mégis valamiféle zöld hangulatot varázsol a lelkébe a fény. A lusta természet még ásítózik, de már hallani lehet a távoli kis neszeket, melyek még élőbbé teszik.
Milyen furcsa, sétám közben egy tavalyról maradt, ragadós kis levelet vettem a tenyerembe. Szinte kiáltott, hogy őt fektessem a kezemre, mintha üzenni, mondani szeretett volna valamit. És megtörtént. Finom erezetével, érdes, tapadós felületével az embert juttatta eszembe. Még őrzött valamit a tavalyi nyár színeiből, de már esélye sem lett volna, hogy tavalyi önmagára hasonlítson. Ezért is olyan mint az ember, gondoltam. Ilyenkor, a tavasz (leg)elején, hajlamosak vagyunk sajnálni önmagunk, mondjuk a tavalyit, miközben pontosan tudjuk, hogy az egyszeri és megismételhetetlen, akár a falevél. Szemgödrünk is mintha jobban beesett volna, fáradtabbnak érezzük magunk. Érdesebbek, kérgesebbek lettünk a lelkünk legmélyén. És ragadósabbak, mint bármelyik falevél ezen a földkerekségen. Ragadunk a gyökereinkhez, ragadunk mindahhoz, amit úgy hívunk, hogy élet. Minden télutón jobban és jobban.
A falevél – talán a langyos szellőre – felszisszen tenyeremen. Egy pillanatra odatéved szemem a mellettem éppen elhaladó párra, s mire felócsudok, már nincs az előbbi helyén. Keresem a szememmel, fürkészem mit akart hát üzenni nekem. Még egy másodpercig szállni látom, aztán megadja magát és elvegyül a többi között a földön. Mi volt ez? Üzenet.
Ekkor értettem meg, hogy előnyünk van – mindannyiunknak – ezekkel a kis levelekkel szemben. Mert újrakezdhetjük, s minél ragadósabbak vagyunk, annál inkább drágábbak a hajnali kis fények. Letörlöm a kezemről a nyálkás maradékot, s ezzel a mozdulattal mintha letöröltem volna önsajnálatomat is...
Kizöldültem –valahol ott belül -, felemeltem a fejem, és cask akkor vettem észre, hogy a kedves arc –amit annyira szeretek- már jó ideje ott lehet(ett) velem szemben.
- A mozdulataid.... Olyanok voltak, mint egy táncoló siváé – mondja.
Nem akartam megzavarni ünneplésed, de áruld el, mit értettél meg...?
Hallgatok. Pár pillanatig csak a szemébe bámulok. Úgy nézek rá, mint akit először és utoljára látok. Nem zavarja csöndem, csak látom az arcán, hogy meglepi. Aztán ujjbegyeimmel végigsimogatom arcát, s mosolyogva, mint aki most tért vissza valami hosszú útról, megszólalok.
- A szerelmet, a csöndet. Hogy nem az vagyok többé, ki tavaly voltam.
Több és kevesebb.Hogy itt lehetsz, hogy itt lehetek...
Csupa tőmondatok, de egyszerűek és zavarba ejtőek. Ezt onnan tudom, hogy megölelt...
Valahol madarak hangicsáltak, s ezt csak ünnepelni lehetett!

Megértem valamire?

Lassan négy éve halogatok valamit. Többször nekifutottam, mégis valahogy nem akaródzott kész lenni. Az istennek se! Hibáztattam magam. A velem egykorúakra gondoltam, akik így vagy úgy már végigcsinálták ugyanezt...Igyekeztem "felzárkózni", átvenni "környezetem lihegő törekvéseit". Nem ment, és kész.Azóta már megbocsájtottam magamnak. Azóta már szelíd évszakok körforgásának örültem. Az életnek s a szerelemnek.
Nem voltam kész. Nem elég érett, hogy jól csináljam.
Ma levelet írtam. Nem is egyet. Olyan embereknek, akikkel elhanyagoltam a kapcsolattartást, de akiktől a legtöbb bíztatást és elismerést kaptam szakmai területen. Mindössze egy mondatban!
Egyre tudatosabban kezdem figyelni az embereket, és főként magam.
Levélírás. Bíztatás. Hirtelen kitágult a lehetőségek tárháza!
Megértem valamire. Jó vagyok abban, amit csinálok!
Nincsenek fogadalmaim, sose voltak. Vannak azonban terveim és álmaim. Képek, amiket titkon őrizgetek a fejemben és megerősítések minden napra.
Tudom, ez a télutó is szelíd lesz megint. Mire a fák rügyezni kezdenek, befejezem, amire négy "érlelési" esztendő kellett. A szőlővirág illatát jutalomnak tekintem majd, hogy így legyen emberi. Mint mindig, rácsodálkozom megint a tavaszra...aztán a nyárra...(a körülöttem lévők legnagyobb döbbenetére).
Köszönöm szépen, jól vagyok!
Örüljetek nekem velem!
:)