Úgy érzem szétrobban a szívem! Mert nem tudtam, hogy engedély s külön idő kell egy érintésnek, egy csóknak. Mert nem tudtam, ahhoz, hogy életemben legelőször kimondjam valakinek „szeretlek”, ahhoz sokat kell gondolkodni. Mert nem tudtam, hogy a hozzám közel álló kedvesnek időpocsékolás a mellettem fekvés. Nem vagyok idő, s nem vagyok tér... Egy lány vagyok, aki semmi mást nem tesz, csak szeret. Függetlenül helytől és időtől.
Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy előadó vagyok. Nem tudtam kiknek, kikhez beszélek, ahogy arról sem, miről. Csak azt, hogy szeretettel fogadtak mindenhol és mindenkor. Én meg csak beszéltem, és beszéltem, és beszéltem....Azóta már sokszor kinevettek és megjegyezték „nem vagy a huszonegyedik századba való. Túl nyílt vagy és lelkes. Azt hiszed, csak mert te szereted az embereket, ők is szeretnek téged...”
Nos, az álom megmaradt, de az emberekről való gondolkodásmód mintha átlényegült volna. Be kellett látnom, meg kellett tanulnom, hogy az idő a szeretetnél is fontosabb. Fut, rohan és fontoskodik mindenki. Kerüli a perceket, amikből nem tud kovácsolni magának valami kézzelfoghatót. A szeretet nem ilyen. Nem megfogható, nem tapintható. Egyszerűen csak van, ha van merszünk elfogadni. Azt is mondták már, kiállhatatlan vagyok, mert sokszor felrúgom a szabályokat, nem tartom be az etikettet. Nos, az utóbbit magasról leszarom. Úgy gondolom, a leginkább az olyanok beszélnek etikettről, akik már átrágták magukat néhány „századon”, az életükön azzal, hogy elhitték, előbbre viszi ez őket. Sose értettem, miért beszél nekem valaki jólneveltségről, etikettről, amikor alattomosan, suttyomban összevissza csalja a férjét, feleségét, saját magát. Ja, merthogy ez az etikához tartozik...Nem hinném. A szeretet, mondom, nem ilyen. A szeretet nem tud jólnevelt lenni. Messzire eldobja az összes agyontervezett időt s vele együtt az összes logikát. A szeretet nem kér időbeosztást és nem várja meg a film végét sem mindig. Ha egyszer ott van, és ki akar törni, akkor nincs határ. Hanyatt dobja magát a friss hóban, hogy angyalt hagyjon benne az isteneknek. Ettől isteni. Azt sem értettem soha, hogy lehet, hogy valaki nekem arról papol, imádja az esőt, de esernyő nélkül sose indul el. Hogy lehet, hogy valaki azt mondja, szereti a Napot, de amikor az kisüt, ő inkább a fejéhez kap, és behúzza a sötétítőt, hogy tegye a dolgát, és véletlenül se fusson ki az időből.
Ismétlem, a szeretet nem ilyen! Egy pocsolyában megnézi magát, aztán belelép, hogy csobbanjon. Mért jó, ha minden egyenes? Mért jó, ha minden sima? Talán mert erre neveltek (lám, lám, jólneveltég...), talán mert így szoktuk meg. Szépen kényelmesen. Ez tetszik a szemnek. Slusszpassz.
Az álom megmaradt. Lehet, hogy valamikor nagyon régen, amikor még nem tudtam, hogy az idő nagyobb úr a szeretetnél, erről akartam beszélni az embereknek. Hogy a szeretet egyszerűen nem ilyen! Kinek jutott eszébe gyerekkorában –játék közben- hogy haza kell menni „időben”? Magától senkinek, vagy ha igen, akkor kibírta a szidást....Ott nem volt idő. Mért felejtik ezt el az emberek? Mi a csudának fontoskodnak annyit? Nem tudom, nem is kutatom. Csak azt tudom, a szeretet más. Neki mindig van ideje, és mindig alkalmas...
Nos, igen, erről akartam beszélni az embereknek. Hogy szeretem őket, és szeretlek téged! Gondolkodás nélkül is!
