A meztelen ébredés mindig tartogat valamit. Nekem, neki, nekünk. Mámort, gyönyört? Egyiket sem, csak a levetközött, megszokott, agyonhajszolt mindenapjaink darabjait? Az érintések, érintkezések valami észbontó hatással vannak az érzékekre, annyi bizonyos. Nem mindig a szeretkezés utáni vágy, hanem pont az,hogy a levetközött "korlátok" nincsenek ott, csak a test és ami belül van. Ez nem biztos, hogy mindenkinek megszokott. Nem biztos, hogy mindenki pír nélkül tudna erről beszélni. Megkockáztatom, tabutéma sok helyen még. Akárhogy is van, nem az én dolgom mérlegelni, ki hogy teszi a dolgát, és ki mennyit bír felvállalni, abból ami ő lenne, netalán ketten lennének...
Mi így ébredtünk. És nem érzem, hogy pirulnom kéne miatta. Egyszerűen bizsergető, hogy megcsodálhatom közelről azt, amit úgy hívunk: az emberi test. A férfié és a nőé. A maga teljes valóságában. Szerintem tökéletes, úgy ahogy van.
Szóval érintések és a lélegzetvételek neszének összefonódása. A világ hálószobájának ablakaiból is fények szürődtek ki, és elképzeltem, vajon hányan ébrednek így? Vajon hányan elégedettek kedvesük testével, azzal, amit látnak, és nem akarják egy csöppet se izmosabbnak, feszesebbnek, kerekebbnek, vagy mittudom én milyennek? Vajon...?
- Bolondul szép tested van! - felkapcsolja a lámpát és picit eltol magától, hogy már nem tudom hányadszorra szemügyre vegye arányaimat, aztán észbe kap, hogy a sötétítőt azért nem ártana teljesen elhúzni.
- Te pedig egy kicsit se vagy szép, ha lehet ilyet mondani férfire, viszont úgy tetszel nekem, ahogy vagy! Nem megszokás kérdése ez sem, hiszen, amikor megismertek se voltál egy Dávid :) Nem, akkor is nagyon jól láttam, hogy nem a külsőd a megnyerő, hanem ami belőled áradt felém, az szépített, szépít meg. Hogy más hogy látja, ez engem távolról sem izgat. Ez a véleményem - no, ezt már megint megmondtam. Nem bánom egy csöppet se. Van annyira kiegyensúlyozott, és ismeri önmagát annyira (meg engem), hogy tisztában legyen azzal, igazam van.
- Te! Te kis TE! Ezt aztán megint hozzámvágtad :)... Elmondok neked egy titkot, de igérd meg, senkinek egy szót se róla! - látom, hogy valami marhaság jár már megint a fejében. - Szóval, a titok az, hogy előző életemben én voltam a világ legszebb hercege, aztán összeszűrtem a levet egy libapásztorlánnyal, és apám azt mondta, ám legyen, de a jövő életemben -azt kívánja nekem - ne adasson meg ez a szépség nekem. Viszont legyek annál szebb belül... - kb úgy pislog saját mondatai után, mint szamár szokott a Shreck-ben :)
- Á, tudtam én, hogy te valójában egy gáláns lovag vagy, ehhez kétség nem fér, de hogy nem én voltam Csipkerózsika előző életemben, az egyszer százas.
Hatalmasat kacagtunk. A bakancslistában ki lehetne már húzni ezt a tételt, viszont elveszítené a varázsát. Nem, nem, ezt betettük "újraír"-módba :). Jól van ez így.
- Most tegyük félre a viccet kicsit, és mozduljunk végre meg, elvégre pakolni kéne valami kaját az útra. Ahogy ismerlek, egyszercsak félrehúzol, mert megéheztél. Szóval ismerem a céget. Ha meg te eszel, akkor nyilván én is. Ez már ilyen. Mint valami két rozzant fogaskerék, olyanok vagyunk. Ha egyik mellé újat tennének, a másik csak nyikorogna.
- Okok. De nem öltözünk fel :D! - ez aztán nem bír magával, gondolom én, de hozzáteszem, kifogásom egy szál se ellene.
- Nem bánom, gyere csak!
Azt hiszem egy királyi házaspár a teljes pmpájával nem vonul úgy, mint mi ahogy kivonultunk a konyhába. Volt benne valami őrültség, valami kamaszos, örökös kíváncsiság, rácsodálkozás a másikra. Játék volt.
Valahogy így telt el a délelőtt, aztán szépen felöltöztünk. Rendbe tettük a szobát, és ebédhez ültünk. Érdeklődés hiányában a leves elmaradt. A még délelőtt odakészített csirke meg párolt borsó volt az ebédünk. A gyümölcs adagunkat már jóval korábban megettük. A kávé ezúttal ebéd utánra maradt.
Csöngetnek. Megjöttek Zsuzsáék. Éppen jókor. Az asztal még terítve volt, de azt mondták, nemrég voltak megállva, és nem éhesek. Akkor legalább a kávét együtt isszuk meg. Fáradtak voltak kicsit az utazás miatt, így túl sokat nem kérdezősködtünk. Persze, nagy vonalakban elmesélték, milyen lakosztályuk volt, hogy érezték magukat stb. A meglepinkről, nyilván egy szót se szóltunk nekik. Éppen elmosogattam még, és készen álltunk mi is az útra. Nekik pihenni kell, nekünk haza érni, viszonylag időben. Reggel munka nekem is, Gábornak is.
Elköszöntünk, és elindultunk. Gábor vezetett.
(folyt. köv.)
2010. november 12., péntek
2010. november 11., csütörtök
Szerelmem napjai (13)
A szombat sétával telt el többnyire. A vacsorát otthon költöttük el. Remek napunk volt. Eszembe jutott egyik kedvenc filmemből egy idézet: "Észre se vesszük, mekkora kiváltság, ha van kivel megöregednünk!" Persze, nem tudhatjuk miféle változások történhetnek, de megértettem egy dolgot biztosra, amihez Gábornak is köze van. Megértettem, hogy a legfantasztikusabb dolog valaki olyan mellett lenni, aki őrülten szerelmes belém. Megértettem,hogy a változások kedvező vagy kedvezőtlen alakulását jómagam is igen nagy mértékben befolyásoli tudom. Megértettem, hogy csak úgy lehetek vén szatyor a vén szivarom oldalán, ha nem adom fel, mert nem igaz,hogy egy kapcsolat attól jó, hogy mindig minden rózsás, és rózsaszín. Attól működik, hogy van bátorságunk kitartani a másik mellett, akkor is, ha éppen azt mondja, "most egy kicsit hagyj magamra!" Sorolhatnám, de minek is? Ez élet, és attól szép, hogy benne én, és benne ő. :)
.............
Vasárnap hajnalban a pirítós illatára ébredtem, a kávé minden zegzugot bepárolgó aromájára. Ágyba kaptam reggelit. Meztelen testek érintkezése a paplan alatt, miközben a kezek kimérik a cukoradagot és a tejet. Végeérhetetlen érintések. Bizsergető belső melegségek a baloldalon, hogy mindez felér a csodával, mert van, mert megadatott. Valahogy így kapott a délidő megint.
Igen, a Híd megint kitett magáért. Nagyot ebédeltünk, aztán ismét kis séta majd egy film a moziban. Szeretem a kezdés előtti suttogások foszlányait elkapni. Azt, hogy mennyire másak vagyunk és egy ég alatt mindahányan.
Film után haza. Nem terveztünk későig kimaradást. Pakolni akartunk, és kiélvezni a barátságos hálószoba vendégszeretetét.
- Mi lenne, ha valami meglepetés-ajándékot dugnánk el valahova Zsuzsinak? - kérdezte egyszercsak váratlanul Gábor.
- Mire gondolsz? Mondjuk egy posztmodern plakát, festmény, netalán egy korábbi fotó Zsuzsiról, amiről még nem is tud, mert nem mutattam még meg neki...? - hirtelen tolulnak az ötletek, mert nagyjából tudom, hogy mi az, aminek kedves barátnőm szívből örülni tudna.
- Igen, remek lenne a fotó szerintem. Huuh, akkor gyorsan, hagyjuk egy picit a pakolást, vissza a városba. Igaz, hogy vasárnap, de hátha, mégis akad valahol egy olyan hely, ahol ki tudnák nyomtatni a fotót. - sürgetni akar. Örül az ötletnek.
- Szerintem, ne menjünk sehova. A laptopjára tegyük ki háttérképnek. Így biztosan megkapja, és ez lesz az első, amit meglát, mikor a gép működésbe lép.
- Juhééé! Ez remek ötlet.
Zsuzsiról, még egyetemistaként lőttem néhány fotót, de sose mutattam meg neki. Utolsó évesek voltunk. Elváltak útjaink, aztán megfeledkeztem róluk. A stickemen tároltam őket, mert néhanapján, amikor sikerült felhívnunk egymást, arra gondoltam, hogy talán egyszer megemlítem neki, és tudtam, hogy akkor kíváncsi lenne rájuk. Erre sose került sor, de a stick mindig nálam volt, mindig nálam van. Itt van a nagy lehetőség.
Nekiálltunk kiválogatni a mindössze tizenhat darab fotóból azt, amelyik háttérképként fogadja majd Zsuzsit, a többinek pedig külön mappát készítettünk azzal a címmel, hogy "Tőlünk".
Nagyon feldobott ez az akció. A pakolás is sokkal gyorsabban ment, mint előre elképzeltük. Hétfő délutánra tervezett hazautazásunk függvényében, úgy döntöttünk, hogy megint nem szükséges az ébrszetőóra. Nem volt szándékunkban lófrálni a városban többet, csak otthon ebédelni, aztán megvárni a szerelmeteseket Horvátországból :).
Éjfélre járt, mire mindennel kész lettünk. Az átvirrasztott előző éjszaka kiütött. Aludni, aludni. Ruhák és konvenciók nélkül. Meztelen egymás-érintésben várni, hogy milyen nappalt szül a hajnal.
(folyt. köv.)
.............
Vasárnap hajnalban a pirítós illatára ébredtem, a kávé minden zegzugot bepárolgó aromájára. Ágyba kaptam reggelit. Meztelen testek érintkezése a paplan alatt, miközben a kezek kimérik a cukoradagot és a tejet. Végeérhetetlen érintések. Bizsergető belső melegségek a baloldalon, hogy mindez felér a csodával, mert van, mert megadatott. Valahogy így kapott a délidő megint.
Igen, a Híd megint kitett magáért. Nagyot ebédeltünk, aztán ismét kis séta majd egy film a moziban. Szeretem a kezdés előtti suttogások foszlányait elkapni. Azt, hogy mennyire másak vagyunk és egy ég alatt mindahányan.
Film után haza. Nem terveztünk későig kimaradást. Pakolni akartunk, és kiélvezni a barátságos hálószoba vendégszeretetét.
- Mi lenne, ha valami meglepetés-ajándékot dugnánk el valahova Zsuzsinak? - kérdezte egyszercsak váratlanul Gábor.
- Mire gondolsz? Mondjuk egy posztmodern plakát, festmény, netalán egy korábbi fotó Zsuzsiról, amiről még nem is tud, mert nem mutattam még meg neki...? - hirtelen tolulnak az ötletek, mert nagyjából tudom, hogy mi az, aminek kedves barátnőm szívből örülni tudna.
- Igen, remek lenne a fotó szerintem. Huuh, akkor gyorsan, hagyjuk egy picit a pakolást, vissza a városba. Igaz, hogy vasárnap, de hátha, mégis akad valahol egy olyan hely, ahol ki tudnák nyomtatni a fotót. - sürgetni akar. Örül az ötletnek.
- Szerintem, ne menjünk sehova. A laptopjára tegyük ki háttérképnek. Így biztosan megkapja, és ez lesz az első, amit meglát, mikor a gép működésbe lép.
- Juhééé! Ez remek ötlet.
Zsuzsiról, még egyetemistaként lőttem néhány fotót, de sose mutattam meg neki. Utolsó évesek voltunk. Elváltak útjaink, aztán megfeledkeztem róluk. A stickemen tároltam őket, mert néhanapján, amikor sikerült felhívnunk egymást, arra gondoltam, hogy talán egyszer megemlítem neki, és tudtam, hogy akkor kíváncsi lenne rájuk. Erre sose került sor, de a stick mindig nálam volt, mindig nálam van. Itt van a nagy lehetőség.
Nekiálltunk kiválogatni a mindössze tizenhat darab fotóból azt, amelyik háttérképként fogadja majd Zsuzsit, a többinek pedig külön mappát készítettünk azzal a címmel, hogy "Tőlünk".
Nagyon feldobott ez az akció. A pakolás is sokkal gyorsabban ment, mint előre elképzeltük. Hétfő délutánra tervezett hazautazásunk függvényében, úgy döntöttünk, hogy megint nem szükséges az ébrszetőóra. Nem volt szándékunkban lófrálni a városban többet, csak otthon ebédelni, aztán megvárni a szerelmeteseket Horvátországból :).
Éjfélre járt, mire mindennel kész lettünk. Az átvirrasztott előző éjszaka kiütött. Aludni, aludni. Ruhák és konvenciók nélkül. Meztelen egymás-érintésben várni, hogy milyen nappalt szül a hajnal.
(folyt. köv.)
2010. október 24., vasárnap
Szerelmem napjai (12)
Nagyjából ennyit sikerült összehozni, a többi még ezután, ahogy jön...
Papír és Gábor feje az ölemben. Elaludt. Én még kortyoltam kicsit a borból, aztán óvatosan megpróbáltam jelezni neki, hogy jobb lenne az ágyban.
- De akkor nem alszunk...! - jelent meg álmos fizimiskáján a jólismert huncut mosoly.
Alig lát ki a fejéből,de azért tudja mit beszél - töprengtem el kicsikét, de ahogy mondom, pillanatig tartott az egész eszmefuttatásom, két okból is: egyetértettem vele, másrészt meg, egyáltalán nem éreztem, hogy aludnom kéne. Már rég túl voltam azon a küszöbön, hogy álmosnak érezzem magam.
- Benne vagyok! - vágtam vissza. :)
Valahogy ugyan eljutott az ágyig, és jóformán még párnát sem ért a feje, aludt tovább. Szóval, "nem alszunk", kuncogtam magamban, és betakartam.
Kimentem a konyhába, odatettem egy kávét, aztán vörösbe játszó szivárványhártyáimmal igyekeztem szétnézni a boleki lakótelepen. A pokrócot összehajtogattam, a kisujjnyi bort még tartogató palackot kézrevettem, és elláttam Boleket. Ennyire voltam képes. A kávé lefőtt, de ezzel egyidőben, villámcsapásként az én energiám is.
Majóban, bugyiban odabújtam Gábor mellé.
- Mmm, a bőröd...! -suttogta fülembe, aztán összevissza puszikálgatta az arcomat.
Erre ébredtem.
- Hozok kávét neked, kicsim, aztán még egy óráig engedd, hogy udvaroljak, hogy körbecirogassam minden kicsi porcikádat! Bolondul szép tested van, és bolondul körbeölelgetnélek mindenféleképpen :)... - a pimasz, kinyílnak a szemei, s máris eszébe jut, hogy bizony ivarérett. :)
Nem tudom, mit pepecselt annyit a konyhában, de valahogy megjelent borzos üstökével végre. Kávét hozott, ahogy szeretem, és kekszet. Szinte dél is elmúlt, de csak sejtettem. Telefont, előre megbeszéltek alapján, egyikünk se kapcsol be indulás napjáig. Más óra a házban nem volt, csak a laptop, de az most nyugalmi állapotban.
Ugyan kit érdekelt a borzos fej, a fogmosás nélkül induló reggel, délelőtt?! Már annyiszor ébredtünk egymás mellett, hogy ezeken csak mulatni tudtunk, meg gyerekes megjegyéseket elejteni.
Megcsókolt. Zsigereink tánca elkezdődött. Semmi földönkívüli, semmi olyan, ami szokatlan lenne, mégis az egész volt a földönkívüliség. Amikor nem vagy ott, amikor nincsen ott, de mindketten a jelen pillanat legteljesebb jelenében, ha van ilyen. Mintha egy ruhát öltöttünk volna, amolyan kezeslábast. Nem tudni ki a nő és ki a férfi, mert mindkettő férfi, és mindkettő nő. Ha van földi mennyország, akkor ez az (volt).
Viszonoztam a csókot, százszor,és ezerszer és sokezerszer, míg karjával csak tartani tudott. Aztán ölelni, aztán szemekkel becézni, mert a szó már megsemmisült félig kimondva a levegőben.
- :) Köszönöm, ismét, és újra és sokadszorra - levegő után kapkodok.
- Mit köszönsz már megint?! - pislog megint kajánul.
- Ezt a pókháló-részletet - ez minden, amit mondani tudtam, és ez minden, amiből teljesen megértette, amit mondani (is) akartam neki.
- Elmegyünk a REÖK-ben ma? Attól tartok, holnap zárva. - kérdeztem, nagyot nyújtózva.
- Igen, amint kész vagyunk, menjünk! Éhes vagyok, szóval érted :)? Előtte térjünk be a Híd-ba, reggelizzünk, ebédeljünk, és utána nézzünk farkasszemet Rembrabdt-tal végre :)! - férfimódra férfiválasz.
A Híd étterem, nem messze van a lakástól, az utca neve is ezt a nevet viseli. Valószínű, az étterem erről (is) kapta a nevét. Arról nevezetes ez a vendéglő, hogy mediterrán konyhája van (de alkalmazkodnak szegedi specialitásokhoz is), és olcsó viszonylag. Amúgy Zsuzsi is ezt ajánlotta, minden délben itt ebédel, csak tudja. Nem bántuk meg. Halászlé volt az első fogás, aztán jött a csirkés-brassói, majd a desszert, isteni szilvás-rétes. Jól is laktunk rendesen. Természetesen, még egy kávé belefért az amúgy is lusta napunkba, legalább felébreszt kicsit a kaja utáni punnyadtságból. Nem sokat beszéltünk az asztalnál. Ettünk, és közben mindketten figyeltünk ki az ablakon. Kicsit irreáils volt az egész. A kávé visszahozott ismét az asztalhoz.
A REÖK (Regionális Összművészeti Központ) a Tisza Lajos körúton van, de nem messze ez sem a Híd-től. Még időben érkeztünk, nyitva volt még. Megvettük a belépőnket a tárlatra, és síri csendben, ketten kétfelől közelítettük meg a képeket. Rézkarckiállítás volt ez valójában, semmi egyéb Rembandt műveiből. Meglepődve vettük mindketten tudomásul, hogy milyen picikék ezek a képek. A keret, amiben elhelyzve voltak, átlagfestmény-rámájának feleltek meg. Mindössze centiméterek paraméterei voltak. Azt hiszem, a legkisebb lehetett 5ször5 -s, míg a legnagyobb, nem több 13szor 15cm (becsléseink szerint).
Elég sok képen a hajléktalanság (szegény-sors) motívuma derengett, a művész édesanyjáról egy-két portré, róla és mások. Engem a leginkább a Vak hegedűs tartott sokáig egy helyben, amit titokban gyorsan le is kaptunk.
A vak hegedűs (16..)
Három szobányi helyiségben függtek ezek a képek, hamar kivégeztük.
Maradt az utca, nem lévén konkrét tervünk a továbbiakra nézve. Elsétáltunk a Tisza partján, jó hosszan. Nem kommenteltük a látottakat (ezt megtettük még odabenn), csak fogtuk egymás kezét.
Függőág(y)on ringatták magukat a napsugarak, szelíden őszült az esztendő itt is.
(folyt.köv.)
Papír és Gábor feje az ölemben. Elaludt. Én még kortyoltam kicsit a borból, aztán óvatosan megpróbáltam jelezni neki, hogy jobb lenne az ágyban.
- De akkor nem alszunk...! - jelent meg álmos fizimiskáján a jólismert huncut mosoly.
Alig lát ki a fejéből,de azért tudja mit beszél - töprengtem el kicsikét, de ahogy mondom, pillanatig tartott az egész eszmefuttatásom, két okból is: egyetértettem vele, másrészt meg, egyáltalán nem éreztem, hogy aludnom kéne. Már rég túl voltam azon a küszöbön, hogy álmosnak érezzem magam.
- Benne vagyok! - vágtam vissza. :)
Valahogy ugyan eljutott az ágyig, és jóformán még párnát sem ért a feje, aludt tovább. Szóval, "nem alszunk", kuncogtam magamban, és betakartam.
Kimentem a konyhába, odatettem egy kávét, aztán vörösbe játszó szivárványhártyáimmal igyekeztem szétnézni a boleki lakótelepen. A pokrócot összehajtogattam, a kisujjnyi bort még tartogató palackot kézrevettem, és elláttam Boleket. Ennyire voltam képes. A kávé lefőtt, de ezzel egyidőben, villámcsapásként az én energiám is.
Majóban, bugyiban odabújtam Gábor mellé.
- Mmm, a bőröd...! -suttogta fülembe, aztán összevissza puszikálgatta az arcomat.
Erre ébredtem.
- Hozok kávét neked, kicsim, aztán még egy óráig engedd, hogy udvaroljak, hogy körbecirogassam minden kicsi porcikádat! Bolondul szép tested van, és bolondul körbeölelgetnélek mindenféleképpen :)... - a pimasz, kinyílnak a szemei, s máris eszébe jut, hogy bizony ivarérett. :)
Nem tudom, mit pepecselt annyit a konyhában, de valahogy megjelent borzos üstökével végre. Kávét hozott, ahogy szeretem, és kekszet. Szinte dél is elmúlt, de csak sejtettem. Telefont, előre megbeszéltek alapján, egyikünk se kapcsol be indulás napjáig. Más óra a házban nem volt, csak a laptop, de az most nyugalmi állapotban.
Ugyan kit érdekelt a borzos fej, a fogmosás nélkül induló reggel, délelőtt?! Már annyiszor ébredtünk egymás mellett, hogy ezeken csak mulatni tudtunk, meg gyerekes megjegyéseket elejteni.
Megcsókolt. Zsigereink tánca elkezdődött. Semmi földönkívüli, semmi olyan, ami szokatlan lenne, mégis az egész volt a földönkívüliség. Amikor nem vagy ott, amikor nincsen ott, de mindketten a jelen pillanat legteljesebb jelenében, ha van ilyen. Mintha egy ruhát öltöttünk volna, amolyan kezeslábast. Nem tudni ki a nő és ki a férfi, mert mindkettő férfi, és mindkettő nő. Ha van földi mennyország, akkor ez az (volt).
Viszonoztam a csókot, százszor,és ezerszer és sokezerszer, míg karjával csak tartani tudott. Aztán ölelni, aztán szemekkel becézni, mert a szó már megsemmisült félig kimondva a levegőben.
- :) Köszönöm, ismét, és újra és sokadszorra - levegő után kapkodok.
- Mit köszönsz már megint?! - pislog megint kajánul.
- Ezt a pókháló-részletet - ez minden, amit mondani tudtam, és ez minden, amiből teljesen megértette, amit mondani (is) akartam neki.
- Elmegyünk a REÖK-ben ma? Attól tartok, holnap zárva. - kérdeztem, nagyot nyújtózva.
- Igen, amint kész vagyunk, menjünk! Éhes vagyok, szóval érted :)? Előtte térjünk be a Híd-ba, reggelizzünk, ebédeljünk, és utána nézzünk farkasszemet Rembrabdt-tal végre :)! - férfimódra férfiválasz.
A Híd étterem, nem messze van a lakástól, az utca neve is ezt a nevet viseli. Valószínű, az étterem erről (is) kapta a nevét. Arról nevezetes ez a vendéglő, hogy mediterrán konyhája van (de alkalmazkodnak szegedi specialitásokhoz is), és olcsó viszonylag. Amúgy Zsuzsi is ezt ajánlotta, minden délben itt ebédel, csak tudja. Nem bántuk meg. Halászlé volt az első fogás, aztán jött a csirkés-brassói, majd a desszert, isteni szilvás-rétes. Jól is laktunk rendesen. Természetesen, még egy kávé belefért az amúgy is lusta napunkba, legalább felébreszt kicsit a kaja utáni punnyadtságból. Nem sokat beszéltünk az asztalnál. Ettünk, és közben mindketten figyeltünk ki az ablakon. Kicsit irreáils volt az egész. A kávé visszahozott ismét az asztalhoz.
A REÖK (Regionális Összművészeti Központ) a Tisza Lajos körúton van, de nem messze ez sem a Híd-től. Még időben érkeztünk, nyitva volt még. Megvettük a belépőnket a tárlatra, és síri csendben, ketten kétfelől közelítettük meg a képeket. Rézkarckiállítás volt ez valójában, semmi egyéb Rembandt műveiből. Meglepődve vettük mindketten tudomásul, hogy milyen picikék ezek a képek. A keret, amiben elhelyzve voltak, átlagfestmény-rámájának feleltek meg. Mindössze centiméterek paraméterei voltak. Azt hiszem, a legkisebb lehetett 5ször5 -s, míg a legnagyobb, nem több 13szor 15cm (becsléseink szerint).
Elég sok képen a hajléktalanság (szegény-sors) motívuma derengett, a művész édesanyjáról egy-két portré, róla és mások. Engem a leginkább a Vak hegedűs tartott sokáig egy helyben, amit titokban gyorsan le is kaptunk.
A vak hegedűs (16..)
Három szobányi helyiségben függtek ezek a képek, hamar kivégeztük.
Maradt az utca, nem lévén konkrét tervünk a továbbiakra nézve. Elsétáltunk a Tisza partján, jó hosszan. Nem kommenteltük a látottakat (ezt megtettük még odabenn), csak fogtuk egymás kezét.
Függőág(y)on ringatták magukat a napsugarak, szelíden őszült az esztendő itt is.
(folyt.köv.)
2010. október 7., csütörtök
Szerelmem napjai (11)
Továbbolvasom, tovább...
Bolek éjszakai tündér. Nappal látni se lehet jóformán, de az éjszakák leple alatt kitudja miféle kalandokra vetemedik kuckójában. Élvezet nézni, ahogy felmászik házikója tetejére, aztán lepottyan, mert képtelen megtalálni a visszavezető utat.
Szóval, Bolek társaságában boroztunk. Ez egy kis szobácska, amiben csupán egy kis szekrény fér el, egy íróasztal, két kényelmes ülőalkalmatossággal. És növények mindenhol. Imádom ezt a kis helyiséget. A fűtés megy, hideg van odakinn.
Zsuzsi barátnőm jóvoltából, a laptopját használhattuk. Bevittem hát a bor mellé. Csak két francia gyertya égett, illetve még annyi fény szűrödött be, amennyit az ablak a éjszakai kinti fényekből beengedett. Dido-t hallgatunk. Nem volt már szükség a fotelülésekre, a földre terített horgolt takaróra ereszkedtünk. Szembe egymással. Térdünk összeért. tekintetünk is. Amikor már kimeríteni véltük közös életünk minden sztoriját, Gábor elkezdte levetni a zokniit. Aztán lehúzta az enyémeket is. Szó nem hangzott el, csak a háttérben Dido.
- Mezitlábas szerelem. Emlékszel? Egyike volt azon filmeknek, amiket még közös életünk elején együtt néztünk meg. A zenei aláfestés idézte fel bennem megint. - két tenyerébe veszi a lábfejeimet, megsimogatja meleg kezeivel, aztán leengedi, de saját lábaival betakarja őket.
- Nem. Nem tudom, milyen volt előtted az élet! Nem hiszem, hogy (csak) szokás kérdése lenne ez! Kedvesem! Nem én vagyok a pók! Együtt szőjük ezt a hálót, és azt hiszem, ezért ilyen tartós! - közelhajolva mondom ezt neki, és balkezem ujjbegyeivel a feje búbjától az álláig megcirogatom az arcát. Imádja, mikor ezt csinálom, mert arcának minden részecskéjét egyszerre éri a finom inger.
- Tudod, Sára, volt egy barátom, aki nem hisz abban, hogy két ember hosszútávon is örülhet egymásnak. Aztán, amikor elmeséltem neki, hogy majd vén szivarként akarok sétálni a patikáig úgy, hogy közben fogom a kezét egy vén szatyornak, kiröhögött. Nem replikáztam erre, de te és én nagyon jól tudjuk, hogy nem vagyunk "normálisak", mert mit is jelent amúgy ez a szó...?! Ehh, vén szatyor leszel kedves, én meg a vén szivar, aztán majd a dugi pénzeden jól bevásárolunk majd ananászból, meg mindenféle hülyeségből, és utána kacagunk majd egymáson, hogy ott kell maradnunk a poggyásszal egy helyben, mert meg se bírjuk már emelni...
Nagyot mulattunk ezen. Olyannak tűnt ez a hajnal, mintha először és utoljára találkoztunk volna egymással, és mindketten attól tartanánk, hogyha ezt most nem éljük meg, akkor soha nem fogjuk megtudni, mit adhat két, időtlen idők óta ismeretlen ismerőse egymásnak!
Bolek lepottyant megint, aztán elvonult aludni. Tudtuk, virrad. Nem volt semmi előre tervezett programunk erre a szegedi szombatra, egy kivétellel. A Rembrandt rézkarc-kiállításra mindketten kíváncsiak voltunk, ami éppen most van a REÖK-ben. Na de addig...(?)
- Ha már mezitlábas szivar vagy, kedvesem, és a javából, megkérhetnélek, hogy hozzál egy üres fehérlapot meg egy tollat?
- Minek az? Kártyázni fogunk, így hajnalban? - nem értett semmit, de kitéblábolt a hálóig, és papírt hozott.
- Úgy. Köszönöm! Most ne velem szembe ülj, kérlek, gyere mellém! - csimpaszkodtam bele nadrágszárába.
- Arra gondoltam, ha már ilyen ihletett :) állapotban vagyunk, és úgysem sietünk sehova, mi lenne, ha most szépen megírnánk a közös bakancslistánkat? -indítványoztam, és tudtam, hogy telitalálat...
- Úúú, jóóóóó, szóval máris mondom az elsőt - nem bírt magával - Szeretlek :) - kuncog - Vagy ez nem talál?
- :) Találni talál, csak nem a bakancslistára. Olyan kell kedves, amit együtt akarunk megcsinálni, mielőtt feldobjuk a talpunk. - puszival nyugtázom huncutságát, és persze az örökös replikám kíséretében mindezt :)
- Tudom, kicsim. És azt is, hogy a film megérintett...Rendben. Akkor most komolyan. Legyen az első: meglesz a saját fekete macink, az újfullandik. Nálunk nő majd fel.
- Ez remek! Erre gondoltam én is elsőnek, mert nem is annyira merész...Beírva. Tovább. Még kettőt legalább most, aztán mindig nálunk lesz ez a lista, és ha valamit kitalálunk még, azt is felírjuk.
- Benne vagyok. Igyunk erre még egy kortyot! - koccintunk már nem tudom hányadszorra ezen az éjszakán. És agyalunk. Komoly játékot akarunk, és együtt.
- No, akkor, a borban az ihlet-alapon, férfi légy most, az ész! Hallám, mivel rukkolsz elő? - most én csípkelődöm vele.
Reggel nyolc óra lett, mire valahogy megszületett remekelésünk eredménye...
(folyt. köv.)
Bolek éjszakai tündér. Nappal látni se lehet jóformán, de az éjszakák leple alatt kitudja miféle kalandokra vetemedik kuckójában. Élvezet nézni, ahogy felmászik házikója tetejére, aztán lepottyan, mert képtelen megtalálni a visszavezető utat.
Szóval, Bolek társaságában boroztunk. Ez egy kis szobácska, amiben csupán egy kis szekrény fér el, egy íróasztal, két kényelmes ülőalkalmatossággal. És növények mindenhol. Imádom ezt a kis helyiséget. A fűtés megy, hideg van odakinn.
Zsuzsi barátnőm jóvoltából, a laptopját használhattuk. Bevittem hát a bor mellé. Csak két francia gyertya égett, illetve még annyi fény szűrödött be, amennyit az ablak a éjszakai kinti fényekből beengedett. Dido-t hallgatunk. Nem volt már szükség a fotelülésekre, a földre terített horgolt takaróra ereszkedtünk. Szembe egymással. Térdünk összeért. tekintetünk is. Amikor már kimeríteni véltük közös életünk minden sztoriját, Gábor elkezdte levetni a zokniit. Aztán lehúzta az enyémeket is. Szó nem hangzott el, csak a háttérben Dido.
- Mezitlábas szerelem. Emlékszel? Egyike volt azon filmeknek, amiket még közös életünk elején együtt néztünk meg. A zenei aláfestés idézte fel bennem megint. - két tenyerébe veszi a lábfejeimet, megsimogatja meleg kezeivel, aztán leengedi, de saját lábaival betakarja őket.
- Nem. Nem tudom, milyen volt előtted az élet! Nem hiszem, hogy (csak) szokás kérdése lenne ez! Kedvesem! Nem én vagyok a pók! Együtt szőjük ezt a hálót, és azt hiszem, ezért ilyen tartós! - közelhajolva mondom ezt neki, és balkezem ujjbegyeivel a feje búbjától az álláig megcirogatom az arcát. Imádja, mikor ezt csinálom, mert arcának minden részecskéjét egyszerre éri a finom inger.
- Tudod, Sára, volt egy barátom, aki nem hisz abban, hogy két ember hosszútávon is örülhet egymásnak. Aztán, amikor elmeséltem neki, hogy majd vén szivarként akarok sétálni a patikáig úgy, hogy közben fogom a kezét egy vén szatyornak, kiröhögött. Nem replikáztam erre, de te és én nagyon jól tudjuk, hogy nem vagyunk "normálisak", mert mit is jelent amúgy ez a szó...?! Ehh, vén szatyor leszel kedves, én meg a vén szivar, aztán majd a dugi pénzeden jól bevásárolunk majd ananászból, meg mindenféle hülyeségből, és utána kacagunk majd egymáson, hogy ott kell maradnunk a poggyásszal egy helyben, mert meg se bírjuk már emelni...
Nagyot mulattunk ezen. Olyannak tűnt ez a hajnal, mintha először és utoljára találkoztunk volna egymással, és mindketten attól tartanánk, hogyha ezt most nem éljük meg, akkor soha nem fogjuk megtudni, mit adhat két, időtlen idők óta ismeretlen ismerőse egymásnak!
Bolek lepottyant megint, aztán elvonult aludni. Tudtuk, virrad. Nem volt semmi előre tervezett programunk erre a szegedi szombatra, egy kivétellel. A Rembrandt rézkarc-kiállításra mindketten kíváncsiak voltunk, ami éppen most van a REÖK-ben. Na de addig...(?)
- Ha már mezitlábas szivar vagy, kedvesem, és a javából, megkérhetnélek, hogy hozzál egy üres fehérlapot meg egy tollat?
- Minek az? Kártyázni fogunk, így hajnalban? - nem értett semmit, de kitéblábolt a hálóig, és papírt hozott.
- Úgy. Köszönöm! Most ne velem szembe ülj, kérlek, gyere mellém! - csimpaszkodtam bele nadrágszárába.
- Arra gondoltam, ha már ilyen ihletett :) állapotban vagyunk, és úgysem sietünk sehova, mi lenne, ha most szépen megírnánk a közös bakancslistánkat? -indítványoztam, és tudtam, hogy telitalálat...
- Úúú, jóóóóó, szóval máris mondom az elsőt - nem bírt magával - Szeretlek :) - kuncog - Vagy ez nem talál?
- :) Találni talál, csak nem a bakancslistára. Olyan kell kedves, amit együtt akarunk megcsinálni, mielőtt feldobjuk a talpunk. - puszival nyugtázom huncutságát, és persze az örökös replikám kíséretében mindezt :)
- Tudom, kicsim. És azt is, hogy a film megérintett...Rendben. Akkor most komolyan. Legyen az első: meglesz a saját fekete macink, az újfullandik. Nálunk nő majd fel.
- Ez remek! Erre gondoltam én is elsőnek, mert nem is annyira merész...Beírva. Tovább. Még kettőt legalább most, aztán mindig nálunk lesz ez a lista, és ha valamit kitalálunk még, azt is felírjuk.
- Benne vagyok. Igyunk erre még egy kortyot! - koccintunk már nem tudom hányadszorra ezen az éjszakán. És agyalunk. Komoly játékot akarunk, és együtt.
- No, akkor, a borban az ihlet-alapon, férfi légy most, az ész! Hallám, mivel rukkolsz elő? - most én csípkelődöm vele.
Reggel nyolc óra lett, mire valahogy megszületett remekelésünk eredménye...
(folyt. köv.)
2010. október 6., szerda
Szerelmem napjai (10)
-Nem bírom tovább olvasni! Képtelen vagyok rá, Sára! Képtelen!!!
Szeged. Hol van már az?! Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Két éve múlt a múlt hónapban.
"Egy éve és négy hónapja meg, hogy nem vagy itt..."
Szegedi kirándulásunk, az áldott október,november és december...ennyi, ami rögzítve van. A rákövetkező év júliusának utolsó napjai egyikén temettük. Temettem. Azt, aki a világon a legdrágább nekem.
Temetés után, úgy novemberig, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Az űrtől, ami maradt. Nem kívül, de belül! Ködös november volt tavaly ilyenkor. Sára halála után, minden úgy maradt (tárgyak), ahogy volt. Semmihez se nyúltam. Legtöbb időt a kórházban töltöttem, anyánál ettem, és legtöbbször végigsétáltam az éjszakákat, csakhogy ne kelljen a ruhák-őrzött illata megcsapjon. És minden egyéb, ami a házban volt.
Ezen a ködös novemberi napon szántam rá magam végre, hogy valamit megmozdítsak. Első a féltett kamera...El akartam pakolni, dobozolni, dobozolni...Aztán arra gondoltam, előbb szétszedem. Objektív, miegymás. Sára, kicsi pókom, mindig feltöltötte még fotózás napján a képeit, szeretett velük pepecselni. Külön élete volt a fotóival.
Nem tudom, miért, honnan az ötlet, de szétszerelés előtt, két hónappal a temetés után, bekapcsoltam. Egyetlen fotó volt rajta. Egyetlen egy. Igazából nem is fotó, hanem kézirat. Az ővé.
Megdöbbentem! Még egyszer megnéztem, hogy biztos legyek benne, nem hülyültem meg egészen. Feltettem a gépre is. Ott volt, nincs mese. Az összes illat, összes íz, hang, érzés...minden, mintha összeesküdött volna ellenem, egyszerre támadt rám mindamennyi. Nem bírtam mozdulni. Sokáig nem. Csak ültem, és ültem, és ültem. Így kapott a hajnal. Szerencs, hogy vasárnapra...Délutánra gyűjtöttem annyi erőt, hogy megkeressem azt a bizonyos méregzöld dobozt.
Ott volt, pontosan úgy, ahogy írta. Egy spirál füzet benne, néhány közös fotó, meg egy kendő, amivel ő szokott túrázni, és soha nem akarta nekem adni, pont azért, mert tudta, mennyire vásik a fogam rá.
A füzeten nem volt se borító, se rajz, semmi. Csak: "Szerelmem napjai". Belül, az első oldalon: "Ezt muszáj volt megörökítenem, és sose kérdezd, miért nem többet, miért nem más időszakból...a választ, mire ezt olvasod, már tudni fogod"
És elkeződik a történet...
Sára, szerelmem, miután megünnepeltük a hatodik évünket a Radnai-havasokban, jópárszor említette, ne nevettesem olyan erősen meg, nem bírja a szíve. Elkuncogtuk. Ő is, pedig komolyan mondta. Csak nem akart jelet adni nekem. Nem akart semmire sem felkészíteni. Azt akarta, hogy úgy szeressem továbbra is, ahogy addig.
Ő tudta már...Az orvosa mesélte el, még aznap, amikor a Szamos-hídján összeesett, és bevitték, de már nem volt kit. Megigértette az orvosával, hogy csak akkor mondd el mindent, amikor "elérkezett az idő". Infartus. Nem bírta hát ki a szíve...
Nem tudom, mikor írta le ezt a két és fél hónapot az életünkből. Nem tudom, mikor volt erre ideje, de azt tudom, hogy ezzel csak azt akarja, azt akarta üzenni, hogy az élet megy tovább. Hogy szeret, őrizzem meg ezt a szeretet, de tegyem boldoggá azzal, hogy másnak is helyet adok, ha megér(-l)tem rá.
(...)
Már nem tudom, hányadszorra olvasom ezt. Amit tudok, hogy még el fogom...még nem ér(-l)tem meg egyébre. Még mindig nem.
Szeged. Hol van már az?! Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Két éve múlt a múlt hónapban.
"Egy éve és négy hónapja meg, hogy nem vagy itt..."
Szegedi kirándulásunk, az áldott október,november és december...ennyi, ami rögzítve van. A rákövetkező év júliusának utolsó napjai egyikén temettük. Temettem. Azt, aki a világon a legdrágább nekem.
Temetés után, úgy novemberig, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Az űrtől, ami maradt. Nem kívül, de belül! Ködös november volt tavaly ilyenkor. Sára halála után, minden úgy maradt (tárgyak), ahogy volt. Semmihez se nyúltam. Legtöbb időt a kórházban töltöttem, anyánál ettem, és legtöbbször végigsétáltam az éjszakákat, csakhogy ne kelljen a ruhák-őrzött illata megcsapjon. És minden egyéb, ami a házban volt.
Ezen a ködös novemberi napon szántam rá magam végre, hogy valamit megmozdítsak. Első a féltett kamera...El akartam pakolni, dobozolni, dobozolni...Aztán arra gondoltam, előbb szétszedem. Objektív, miegymás. Sára, kicsi pókom, mindig feltöltötte még fotózás napján a képeit, szeretett velük pepecselni. Külön élete volt a fotóival.
Nem tudom, miért, honnan az ötlet, de szétszerelés előtt, két hónappal a temetés után, bekapcsoltam. Egyetlen fotó volt rajta. Egyetlen egy. Igazából nem is fotó, hanem kézirat. Az ővé.
Megdöbbentem! Még egyszer megnéztem, hogy biztos legyek benne, nem hülyültem meg egészen. Feltettem a gépre is. Ott volt, nincs mese. Az összes illat, összes íz, hang, érzés...minden, mintha összeesküdött volna ellenem, egyszerre támadt rám mindamennyi. Nem bírtam mozdulni. Sokáig nem. Csak ültem, és ültem, és ültem. Így kapott a hajnal. Szerencs, hogy vasárnapra...Délutánra gyűjtöttem annyi erőt, hogy megkeressem azt a bizonyos méregzöld dobozt.
Ott volt, pontosan úgy, ahogy írta. Egy spirál füzet benne, néhány közös fotó, meg egy kendő, amivel ő szokott túrázni, és soha nem akarta nekem adni, pont azért, mert tudta, mennyire vásik a fogam rá.
A füzeten nem volt se borító, se rajz, semmi. Csak: "Szerelmem napjai". Belül, az első oldalon: "Ezt muszáj volt megörökítenem, és sose kérdezd, miért nem többet, miért nem más időszakból...a választ, mire ezt olvasod, már tudni fogod"
És elkeződik a történet...
Sára, szerelmem, miután megünnepeltük a hatodik évünket a Radnai-havasokban, jópárszor említette, ne nevettesem olyan erősen meg, nem bírja a szíve. Elkuncogtuk. Ő is, pedig komolyan mondta. Csak nem akart jelet adni nekem. Nem akart semmire sem felkészíteni. Azt akarta, hogy úgy szeressem továbbra is, ahogy addig.
Ő tudta már...Az orvosa mesélte el, még aznap, amikor a Szamos-hídján összeesett, és bevitték, de már nem volt kit. Megigértette az orvosával, hogy csak akkor mondd el mindent, amikor "elérkezett az idő". Infartus. Nem bírta hát ki a szíve...
Nem tudom, mikor írta le ezt a két és fél hónapot az életünkből. Nem tudom, mikor volt erre ideje, de azt tudom, hogy ezzel csak azt akarja, azt akarta üzenni, hogy az élet megy tovább. Hogy szeret, őrizzem meg ezt a szeretet, de tegyem boldoggá azzal, hogy másnak is helyet adok, ha megér(-l)tem rá.
(...)
Már nem tudom, hányadszorra olvasom ezt. Amit tudok, hogy még el fogom...még nem ér(-l)tem meg egyébre. Még mindig nem.
2010. szeptember 8., szerda
Szerelmem napjai (9)
Miközben a kávét szürcsölöm, ez a titkokzatos szerelem jár át. Ez, ami két cetli sorai közt átjár mindkettőnket. Valami furcsa rend vagy nem is tudom, minek nevezzem. Helyesebb volna talán fonatnak nevezni. Mint a hajfonat, ami Anna buksiját ékesíti néha. Van úgy, hogy kilóg egy-egy hajszál, tincsecske, de a nagyrésze az élő hajzuhatagnak egymáshoz illeszkedik.
Megérkezett Gábor. Nem figyeltem a szatyorra, mert már belépésekor megütötte az orromat a szőlő illata. Mustillatú ősz. Ökörnyálas levegő és színpompás október.
Nekiugrok a szőlőnek. Meg se mosom az első gerezdet. Nem bírok betelni az ízekkel. Aztán a finomvegyes csókokkal. Mennyire szeretem...!
Kedd van. A program visszaállt a szokásos rendbe. Én tanítok, ha időm van fotózok, a kedves meg a kórháznál praktizál. Most negyedéves sebész-rezidens. Még egy év van hátra, és jöhet a szakvizsga. De büszke vagyok rá!
Nem avatkoztunk bele a Kálmán balesetét okozó fiú életébe...Anya és Kálmán foglalkoznak vele majd. Ha jól értettem pénzbírságot szabtak ki neki, illetve a műtét költségeit ő állta. Nem tudom a részleteket. Egyelőre nekem, nekünk az a legfontosabb, hogy a fiút itthon tudjuk, magunk mellett.
Az élet zajlik, és csütörtököt írunk a naptárba. Újra. Délelőtt tanítás, utána Kálmánért kell mennem. Ez a napi program váza.
- Anya nem jön most, valami meglepetést akar neked, mire hazaérsz - huncutkodom a fiúval. - Anna viszont, mint láthatod, szebb mint valaha, és érted jött velem - sandítok a lányra most.
Remekül néznek ki együtt. Kálmán fején még kötés, de jól van. Vidám mint ahogy ismerem. Szeret élni, és ez megnyugtató.
- Nem is Sára lennél, ha nem komiszkodnál egy kicsit olykor! - mosolyogva nyugtázza a becses megjegyzéseimet. Milyen jó tudni, hogy az ilyen mondatok kapcsulatunk fűszerei. Remek fiú, meg kell hagyni
Az orvos érkezik végre a kiutaló cédulával, és el is párolgunk onnan, amilyen gyorsan csak lehet.
Öt percet kér, mielőtt beülne az autóba. Felnéz az égre, aztán a földre, aztán körbe:
- Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan! - mint valami ima, tör ki belőle.
Anna is, én is csak álltunk és hallgattunk. Ilyent nem mondanak az emberek azért túl gyakran. Kálmán, ebben a pillanatban, maga az élet volt.
Útközben a hétvégi hozzánk való költözésről beszélünk. Anna is Kálmánnal tart. Ő főz majd neki, a fiú pedig körüllengi hódító igéivel. Jól ellesznek, ebben biztos vagyok. Megérdemlik.
Gyorsan megölelem minkettejüket, éppen beszólok anyának és már száguldok is hazafelé. Szeretnék időben becsomagolni, meg lefeküdni, ha lehet. Én vezetek, legalábbis egy darabig.
Mindent gondosan előkészítek, néhány szandwich csupán az útra. víz meg a kamera, ami kéznél kell legyen. A személyiről mindenki maga gondoskodik, bár nagyon jól tudom, hogy a kedvesnek nem árt, ha reggel, indulás előtt még egyszer megpedzem. Ismerem....
A sutyuputyu el is maradt. Épp, hogy hazaért, röviden elmeséltem az öccse kiutalását, hazacocokáztatást és ami még történt, aztán fürdés, és már villanykapcsolás is.
Hajnali hatkor keltünk. Az indulás csak nyolckor, de ki nem hagynánk a kávézást együtt, pizsamásan, kócosan. Mondom én, a konyha mesélni tudna.
- Személyid betéve kedves..? - simulok hozzá.
- Ó, hogy azt a....Azonnal, a másik nadrágom farzsebében van. Tegnap ki kellett vennem a pénztárcámból, fénymásolat kellett róla, aztán behívtak egy beteghez, és teljesen kiment az eszemből. Angyal vagy! - nyugtázza anyáskodásomat ebben a pillanatban.
Nagyvárad fele megyünk. Én vezetek. Nem is ül mellém, csak Bánffyhunyadon, addig a hátsó ülésen továbbalussza a befejezetlen éjszakai álmát. A terv szerint, csak Borson engedem át neki a vezetést, de félúton Várad és Élesd között, Pusztaújlakon megállunk. Vonzott ez a név. Puszta is meg újlak is. Ellentmondásosnak tűnt és titokzatosnak. Körbejártuk nagyjából, és ittunk még egy kávét itt. Nem sokat tudtunk meg a településről, de elhatározásaink egyike lett, hogy még utánanézünk.
Mielőtt beülnék az autóba, a kezébe csúsztatom a dobozkámat:
- Csak hogy ne felejtsd majd el, hogy Szegeden egy órával később kelünk... - mosolygok rá bájosan.
- Mikor..?Hogyan...? Miért...? - nyögdécselt a drága, nem is tudta mit mondjon az ajándékának, hiszen semmiféle különleges alkalom nem volt mostanság. - Köszönöm szépen! Nagyon tetszik, és nagyon vigyázok majd rá! Felőlem akár két órával is később kelhetünk - kacsint a szokásos cinkosságával...
Ő vezet. Éppen még Békéscsabán állunk meg egy félórára, de délután kettő után kicsivel megérkeztünk Szegedre.
Ez az út nagyrészt az itt élő barátnőmnek köszönhetjük. Felajánlotta, hogy lakhatunk nála, mivel éppen Horvátországba készül a párjával. Késő délután indulnak, így még marad annyi időnk, hogy néhány szót váltsunk velük is.
Beköltöztünk hát négy napra a Hajnóczy utcába. Csendes utcácska, és nagyon tetszett a lakás. Nem nagy, de kényelmes. Tökéletes.
Megittunk egy-egy sört, néhány útmutatást még meg kellett jegyeznünk, mint például Bolekre vigyázni (egy japán táncoló kisegér), virágokat meglocsolni....Úgy hat és hét között mentek el. Autóval ők is. Nincs messze annyira a horvát határ, meg így nincsenek menetrendhez sem kötve. Elköszöntünk.
- A kulcsokat majd beadni a szomszédnéninek... :)
Péntek este Szegeden. Sör után már nem mentünk ki sehova. Bort nyitottunk vacsora után, és tudtuk, hogy ez most szinte hajnalig fog tartani. A hat évünket már ezredszer meséltük el egymásnak, különféle megjegyzésekkel fűszerezve, különféle szálakat elkapva és tovább éltetve....Mámoros állapotban mi minden nem szépül meg az ember előtt?!
(folyt. köv.)
Megérkezett Gábor. Nem figyeltem a szatyorra, mert már belépésekor megütötte az orromat a szőlő illata. Mustillatú ősz. Ökörnyálas levegő és színpompás október.
Nekiugrok a szőlőnek. Meg se mosom az első gerezdet. Nem bírok betelni az ízekkel. Aztán a finomvegyes csókokkal. Mennyire szeretem...!
Kedd van. A program visszaállt a szokásos rendbe. Én tanítok, ha időm van fotózok, a kedves meg a kórháznál praktizál. Most negyedéves sebész-rezidens. Még egy év van hátra, és jöhet a szakvizsga. De büszke vagyok rá!
Nem avatkoztunk bele a Kálmán balesetét okozó fiú életébe...Anya és Kálmán foglalkoznak vele majd. Ha jól értettem pénzbírságot szabtak ki neki, illetve a műtét költségeit ő állta. Nem tudom a részleteket. Egyelőre nekem, nekünk az a legfontosabb, hogy a fiút itthon tudjuk, magunk mellett.
Az élet zajlik, és csütörtököt írunk a naptárba. Újra. Délelőtt tanítás, utána Kálmánért kell mennem. Ez a napi program váza.
- Anya nem jön most, valami meglepetést akar neked, mire hazaérsz - huncutkodom a fiúval. - Anna viszont, mint láthatod, szebb mint valaha, és érted jött velem - sandítok a lányra most.
Remekül néznek ki együtt. Kálmán fején még kötés, de jól van. Vidám mint ahogy ismerem. Szeret élni, és ez megnyugtató.
- Nem is Sára lennél, ha nem komiszkodnál egy kicsit olykor! - mosolyogva nyugtázza a becses megjegyzéseimet. Milyen jó tudni, hogy az ilyen mondatok kapcsulatunk fűszerei. Remek fiú, meg kell hagyni
Az orvos érkezik végre a kiutaló cédulával, és el is párolgunk onnan, amilyen gyorsan csak lehet.
Öt percet kér, mielőtt beülne az autóba. Felnéz az égre, aztán a földre, aztán körbe:
- Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan! - mint valami ima, tör ki belőle.
Anna is, én is csak álltunk és hallgattunk. Ilyent nem mondanak az emberek azért túl gyakran. Kálmán, ebben a pillanatban, maga az élet volt.
Útközben a hétvégi hozzánk való költözésről beszélünk. Anna is Kálmánnal tart. Ő főz majd neki, a fiú pedig körüllengi hódító igéivel. Jól ellesznek, ebben biztos vagyok. Megérdemlik.
Gyorsan megölelem minkettejüket, éppen beszólok anyának és már száguldok is hazafelé. Szeretnék időben becsomagolni, meg lefeküdni, ha lehet. Én vezetek, legalábbis egy darabig.
Mindent gondosan előkészítek, néhány szandwich csupán az útra. víz meg a kamera, ami kéznél kell legyen. A személyiről mindenki maga gondoskodik, bár nagyon jól tudom, hogy a kedvesnek nem árt, ha reggel, indulás előtt még egyszer megpedzem. Ismerem....
A sutyuputyu el is maradt. Épp, hogy hazaért, röviden elmeséltem az öccse kiutalását, hazacocokáztatást és ami még történt, aztán fürdés, és már villanykapcsolás is.
Hajnali hatkor keltünk. Az indulás csak nyolckor, de ki nem hagynánk a kávézást együtt, pizsamásan, kócosan. Mondom én, a konyha mesélni tudna.
- Személyid betéve kedves..? - simulok hozzá.
- Ó, hogy azt a....Azonnal, a másik nadrágom farzsebében van. Tegnap ki kellett vennem a pénztárcámból, fénymásolat kellett róla, aztán behívtak egy beteghez, és teljesen kiment az eszemből. Angyal vagy! - nyugtázza anyáskodásomat ebben a pillanatban.
Nagyvárad fele megyünk. Én vezetek. Nem is ül mellém, csak Bánffyhunyadon, addig a hátsó ülésen továbbalussza a befejezetlen éjszakai álmát. A terv szerint, csak Borson engedem át neki a vezetést, de félúton Várad és Élesd között, Pusztaújlakon megállunk. Vonzott ez a név. Puszta is meg újlak is. Ellentmondásosnak tűnt és titokzatosnak. Körbejártuk nagyjából, és ittunk még egy kávét itt. Nem sokat tudtunk meg a településről, de elhatározásaink egyike lett, hogy még utánanézünk.
Mielőtt beülnék az autóba, a kezébe csúsztatom a dobozkámat:
- Csak hogy ne felejtsd majd el, hogy Szegeden egy órával később kelünk... - mosolygok rá bájosan.
- Mikor..?Hogyan...? Miért...? - nyögdécselt a drága, nem is tudta mit mondjon az ajándékának, hiszen semmiféle különleges alkalom nem volt mostanság. - Köszönöm szépen! Nagyon tetszik, és nagyon vigyázok majd rá! Felőlem akár két órával is később kelhetünk - kacsint a szokásos cinkosságával...
Ő vezet. Éppen még Békéscsabán állunk meg egy félórára, de délután kettő után kicsivel megérkeztünk Szegedre.
Ez az út nagyrészt az itt élő barátnőmnek köszönhetjük. Felajánlotta, hogy lakhatunk nála, mivel éppen Horvátországba készül a párjával. Késő délután indulnak, így még marad annyi időnk, hogy néhány szót váltsunk velük is.
Beköltöztünk hát négy napra a Hajnóczy utcába. Csendes utcácska, és nagyon tetszett a lakás. Nem nagy, de kényelmes. Tökéletes.
Megittunk egy-egy sört, néhány útmutatást még meg kellett jegyeznünk, mint például Bolekre vigyázni (egy japán táncoló kisegér), virágokat meglocsolni....Úgy hat és hét között mentek el. Autóval ők is. Nincs messze annyira a horvát határ, meg így nincsenek menetrendhez sem kötve. Elköszöntünk.
- A kulcsokat majd beadni a szomszédnéninek... :)
Péntek este Szegeden. Sör után már nem mentünk ki sehova. Bort nyitottunk vacsora után, és tudtuk, hogy ez most szinte hajnalig fog tartani. A hat évünket már ezredszer meséltük el egymásnak, különféle megjegyzésekkel fűszerezve, különféle szálakat elkapva és tovább éltetve....Mámoros állapotban mi minden nem szépül meg az ember előtt?!
(folyt. köv.)
2010. szeptember 7., kedd
Szerelmem napjai (8)
Izgatott voltam egész este. Minduntalan az a kis papírdarab járt a fejemben. Miért volt az inge zsebében? Hat év telt el azóta szinte. Nem akartam magyarázatot találni rá magamnak, igyekeztem lefoglalni magam, hogy most az én zsebemben lapuló saját gondolataim ne rémisszenek meg...Nem akart telni az idő sehogyse. Már teregettem, vacsora kész, bor előkészítve, és még mindig van egy félóra, míg Gábor megjön. Felhívom anyát telefonon, hátha valami új van a kisebbik fiáról.
- Csütörtökön kiengedik. - hallom a hangján, hogy ellágyul. - Nálam alszik, aztán, miután elmentek, átmegy hozzátok. Azt hiszem, Anna is vele lesz. - szelíd a hangja most, mintha erre már régóta várt volna.
- Sejtettem, ezért is ajánlottam fel a lakást, míg távol leszünk. - aztán komolyabban kissé megkockáztatom: -Anya, minden rendben Kálmánnal? Nem tudom miért, de muszáj elmondanom, már másodszor történt ma délután, hogy kifele jövet a kórházból, valami rossz előérzetem volt...
- Kálmánnal kapcsolatban? - a hangja most remegni kezdett kicsit, de érezhetően nyugalmat erőltetett magára.
- Nem tudom, mivel kapcsoltaban, csak nagyon bizarr az egész. Lehet, nem is kellett volna elmondanom...
- Az orvos azt mondja, minden rendben van, a kötés még a fején marad, de nem látszik semmi gyanúsnak.
- Ez nagyon jó hír! Akkor felejtsük el az egészet! Éppen Gábort várom haza...
- Nagyon köszönöm, hogy felhívtál! Utána tudtok menni csütörtökön? Kálmánért?
- Igen, azt hiszem. Nekem délelőtt van órám, aztán szabad vagyok. Gábor dolgozik, de szerintem Anna is velem jönne szívesen.
- Remek lánynak tűnik. Úgy örülök, hogy nem hátrált meg a történtek után...,pedig még sose járt nálunk ezelőtt...
- Igen, én is úgy gondolom, hogy ragaszkodik Kálmánhoz, és aranyos. Akkor csütörtökön...úgy hallom, megérkezett a nagyobbik fia. - kuncogunk kicsit, aztán elköszönünk.
A gombóc a torkomban, először nem tudom legyőzni a gyomromat. Remeg az istenadta. Úgy teszek, mintha a világ legelfoglaltabb embere lennék ebben a pillanatban. És betoppan.
- Szia kicsim. - hallom a száját a hallból. Már le is dobta a cipőjét és egyenesen a szemembe néz.
De kínos ez az egész! Persze, csak nekem.
- Kálmánt csütörtökön kiengedik állítólag. Érte megyek délután. Most beszéltem édesanyáddal telefonon.-hadarom, miközben nem akarok szabadulni az öleléséből...
- Finomat főztem. Öltözz át, aztán, gyere mellém. Szeretem, amikor együtt vacsorázunk! - már tolom is a fürdő felé...
Gyertyát gyújt. Rég nem volt ilyen. Koccintunk. Gombás spagetti. Az asztalt úgy hagyom, ahogy van. Nem mozdulunk a konyhából.
- Gábor, kedvesem...az inged zsebében rátaláltam arra a kis levélkére, amit még én írtam neked nagyon-nagyon régen, és...
- Pfff, azt hittem visszatettem a helyére...Ne haragudj. Látom, hogy felkavart. Nem tudnám megmondani, miért vettem elő újra. A reggel, mikor Annával ismerkedősdit játszatok a hallban. Megrémített, ami Kálmánnal történt, és valamiért belémnyilalt a gondolat, hogy mi van, ha egyszer veled történik valami. Vagy elmész, nem is tudom...
- Kedvesem, a fiatalságom nem óv meg semmitől, ezt te is tudod. Igen, akár velem is történhetett volna....Ha elmennék valaha, annak meg biztosan oka lenne... A délután megbeszéltük ezt a házasságos dolgot, de ha az nem volt elég, vagy egyáltalán, hogy itt vagyok neked, akkor nem tudok mással bizonyítani neked. Miért akarod annyira, hogy lépten-nyomon megbizonyosodj affelől, hogy melletted a helyem?!
- Nem erről van szó, Sára! Te is látod, hogy tulajdonképpen a tegnap esti előadásod után kezdtem ezt a nem is tudom mit... - szomorú volt az arca, mert mintha maga sem tudná egészen pontosan, hogy mit akar mondani, vagy mit szeretne. - Tudom, biztos vagyok benne, hogy nekem is melletted a helyem, csak megijedtem a gondolattól....
- Holnap dolgozni megyek, van négy órám a tizenkettedikeseknek. - hirtelen váltottam.
- Kicsim, jól vagy? - az aggodó arcát látom. - Tudom, hogy órád van holnap, de hogy jön ez most ide?
- Figyelj, Gábor, hat éve lesz decemberben, hogy együtt vagyunk. Hat éve, hogy egymás életének része(se)i vagyunk, és szintén hat éve, hogy tudjuk egymásról, egyikünk se "normális". Nagyon jól érted, mire gondolok! Csak azt szeretném mondani, hogy az óvatosság nem mindig irányadó, vagy nem mindig véd meg....Élet van, kedves, és mozogni kell benne, ha élvezni is akarjuk! Szeretlek, nagyon is! És benne vagy az életemben, ahogy én is a tiedben. Nem áll szándékomba mozdulni mellőlled!
- Egészségedre! - emeli poharát. Egy szót se szól ahhoz, amit mondtam. Igazából nem is tudom, hogy szeretném-e most, hogy bármit is szóljon hozzá.
Későre járt lassan. Az óráról említést se tettem. Eljön majd az ideje. Most inkább zuhany, aztán bújjunk ágyba.
- Én annál is jobban.... -szorosan átkarol, mielőtt lekapcsolná a kis olvasólámpát.
- Tudom, kedves! - jó ez a meleg, amit egész testével nekem ad.
Nyolckor ébredtem meg reggel. Gábor sehol. Délutános. Biztosan a piacra ment, vagy valamit elintézni.
Kivánszorgok a konyhába odatenni a drága reggeli csodát, a kávét. Míg lefőne, elmegyek a kameráért, legyen előkészítve. Órák előtt a Szamos környékén akarok néhány fotót készíteni.
A kamera nem a helyén van, hanem az asztalomon a különszobában. Alátét egy cédula:
Szép vagyok, mert szép vagy. Látom szemedben önmagam, ennél tisztább tükröm sose volt, sose lesz. Élő mese.
Ps.: A piacra mentem, várj meg! Puszi, G.
Nem hagyta abba, mégis kellett még valami, ami több az egy szónál...Teljesen átkarolt az érzés, a tudat, hogy mindjárt ismét együtt kávézunk. Immár három éve...
(folyt.köv.)
- Csütörtökön kiengedik. - hallom a hangján, hogy ellágyul. - Nálam alszik, aztán, miután elmentek, átmegy hozzátok. Azt hiszem, Anna is vele lesz. - szelíd a hangja most, mintha erre már régóta várt volna.
- Sejtettem, ezért is ajánlottam fel a lakást, míg távol leszünk. - aztán komolyabban kissé megkockáztatom: -Anya, minden rendben Kálmánnal? Nem tudom miért, de muszáj elmondanom, már másodszor történt ma délután, hogy kifele jövet a kórházból, valami rossz előérzetem volt...
- Kálmánnal kapcsolatban? - a hangja most remegni kezdett kicsit, de érezhetően nyugalmat erőltetett magára.
- Nem tudom, mivel kapcsoltaban, csak nagyon bizarr az egész. Lehet, nem is kellett volna elmondanom...
- Az orvos azt mondja, minden rendben van, a kötés még a fején marad, de nem látszik semmi gyanúsnak.
- Ez nagyon jó hír! Akkor felejtsük el az egészet! Éppen Gábort várom haza...
- Nagyon köszönöm, hogy felhívtál! Utána tudtok menni csütörtökön? Kálmánért?
- Igen, azt hiszem. Nekem délelőtt van órám, aztán szabad vagyok. Gábor dolgozik, de szerintem Anna is velem jönne szívesen.
- Remek lánynak tűnik. Úgy örülök, hogy nem hátrált meg a történtek után...,pedig még sose járt nálunk ezelőtt...
- Igen, én is úgy gondolom, hogy ragaszkodik Kálmánhoz, és aranyos. Akkor csütörtökön...úgy hallom, megérkezett a nagyobbik fia. - kuncogunk kicsit, aztán elköszönünk.
A gombóc a torkomban, először nem tudom legyőzni a gyomromat. Remeg az istenadta. Úgy teszek, mintha a világ legelfoglaltabb embere lennék ebben a pillanatban. És betoppan.
- Szia kicsim. - hallom a száját a hallból. Már le is dobta a cipőjét és egyenesen a szemembe néz.
De kínos ez az egész! Persze, csak nekem.
- Kálmánt csütörtökön kiengedik állítólag. Érte megyek délután. Most beszéltem édesanyáddal telefonon.-hadarom, miközben nem akarok szabadulni az öleléséből...
- Finomat főztem. Öltözz át, aztán, gyere mellém. Szeretem, amikor együtt vacsorázunk! - már tolom is a fürdő felé...
Gyertyát gyújt. Rég nem volt ilyen. Koccintunk. Gombás spagetti. Az asztalt úgy hagyom, ahogy van. Nem mozdulunk a konyhából.
- Gábor, kedvesem...az inged zsebében rátaláltam arra a kis levélkére, amit még én írtam neked nagyon-nagyon régen, és...
- Pfff, azt hittem visszatettem a helyére...Ne haragudj. Látom, hogy felkavart. Nem tudnám megmondani, miért vettem elő újra. A reggel, mikor Annával ismerkedősdit játszatok a hallban. Megrémített, ami Kálmánnal történt, és valamiért belémnyilalt a gondolat, hogy mi van, ha egyszer veled történik valami. Vagy elmész, nem is tudom...
- Kedvesem, a fiatalságom nem óv meg semmitől, ezt te is tudod. Igen, akár velem is történhetett volna....Ha elmennék valaha, annak meg biztosan oka lenne... A délután megbeszéltük ezt a házasságos dolgot, de ha az nem volt elég, vagy egyáltalán, hogy itt vagyok neked, akkor nem tudok mással bizonyítani neked. Miért akarod annyira, hogy lépten-nyomon megbizonyosodj affelől, hogy melletted a helyem?!
- Nem erről van szó, Sára! Te is látod, hogy tulajdonképpen a tegnap esti előadásod után kezdtem ezt a nem is tudom mit... - szomorú volt az arca, mert mintha maga sem tudná egészen pontosan, hogy mit akar mondani, vagy mit szeretne. - Tudom, biztos vagyok benne, hogy nekem is melletted a helyem, csak megijedtem a gondolattól....
- Holnap dolgozni megyek, van négy órám a tizenkettedikeseknek. - hirtelen váltottam.
- Kicsim, jól vagy? - az aggodó arcát látom. - Tudom, hogy órád van holnap, de hogy jön ez most ide?
- Figyelj, Gábor, hat éve lesz decemberben, hogy együtt vagyunk. Hat éve, hogy egymás életének része(se)i vagyunk, és szintén hat éve, hogy tudjuk egymásról, egyikünk se "normális". Nagyon jól érted, mire gondolok! Csak azt szeretném mondani, hogy az óvatosság nem mindig irányadó, vagy nem mindig véd meg....Élet van, kedves, és mozogni kell benne, ha élvezni is akarjuk! Szeretlek, nagyon is! És benne vagy az életemben, ahogy én is a tiedben. Nem áll szándékomba mozdulni mellőlled!
- Egészségedre! - emeli poharát. Egy szót se szól ahhoz, amit mondtam. Igazából nem is tudom, hogy szeretném-e most, hogy bármit is szóljon hozzá.
Későre járt lassan. Az óráról említést se tettem. Eljön majd az ideje. Most inkább zuhany, aztán bújjunk ágyba.
- Én annál is jobban.... -szorosan átkarol, mielőtt lekapcsolná a kis olvasólámpát.
- Tudom, kedves! - jó ez a meleg, amit egész testével nekem ad.
Nyolckor ébredtem meg reggel. Gábor sehol. Délutános. Biztosan a piacra ment, vagy valamit elintézni.
Kivánszorgok a konyhába odatenni a drága reggeli csodát, a kávét. Míg lefőne, elmegyek a kameráért, legyen előkészítve. Órák előtt a Szamos környékén akarok néhány fotót készíteni.
A kamera nem a helyén van, hanem az asztalomon a különszobában. Alátét egy cédula:
Szép vagyok, mert szép vagy. Látom szemedben önmagam, ennél tisztább tükröm sose volt, sose lesz. Élő mese.
Ps.: A piacra mentem, várj meg! Puszi, G.
Nem hagyta abba, mégis kellett még valami, ami több az egy szónál...Teljesen átkarolt az érzés, a tudat, hogy mindjárt ismét együtt kávézunk. Immár három éve...
(folyt.köv.)
Szerelmem napjai (7)
Délután három óra volt, mire elindultam. Biciklivel akartam bemenni az egyetemre, de aztán eszembe jutott, hogy hazafele be kéne nézni a szervízbe is, hátha megvan végre a kocsim. Úgy volt, hogy az enyémmel megyünk hét végén Szegedre. Imádok vezetni.
Gyalog tehát. Az idő enyhült. Az utcán sok az ember. Nem szeretem ezt. Nagyon nem.
Egyenesen az egyetemre mentem. Félóra mindössze az egész, és december tizedikére megbeszéltünk egy jó kis túrát a Radnai havasokba. Egyelőre még ez a kedvenc valamiért.
Máris hazafele tartok. Valami jó kis órát kéne nézzek Gábornak. Elég rég vásik a foga ilyesmire, meglepném vele. Össze is jártam a boltokat, ahol gondoltam, hogy találok a kedvére valót. Egy helyen végre ott az igazi. Naná, hogy dobozkába tegyék meg minden! Vettem mellé egy üveg bort is. Éjfélig jó kis tereferét rendezünk majd. Néha szoktunk ilyent csinálni.
A kocsim kész van, kifizetem a költségeket, és már vezetek is. Isteni ez az érzés! Még nem megyek haza, úgy döntöttem, az órámra nézve, hogy benézek Kálmánhoz egyet. Még ágyhoz van kötve a drága, de már fel tud ülni. Anna mellette van.
- Nagyon hiányzott az édes-fanyar mosolyod már! - ezek Kálmán első szavai hozzám utolsó találkozásunk óta. - Anna mesélte a vendégséget nálatok. Remélem nem gond, hogy még valamikor megemlítettelek titeket neki. - ez csak amolyan mellébeszéd a fiú részéről, és ezt ő is tudja. Nagyon is tisztában van azzal, hogy szívesen láttuk Annát a házunkba.
- Mikor engednek ki? - kérdezem. - Hét végén elutazunk, úgyhogy tied a ház keddig, ha talpraállsz.
Ezt tulajdonképpen kettejüknek mondtam, de Annát nem ismerem annyira, így nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, ha többesszámba beszélek.
Anya lép be a terembe, ahol mi vagyunk. Ennek most különösen örvendek. Félrehívom, és neki is elmondtam, hogy ha Kálmánt kiengedik, keddig lakjon nálunk.
Megszorítom a fiú kezét, és elköszönök.
Megint az a rossz előérzet. Bárcsak tudnám, mit jelent, honnan jön és hova tart?!
Irány haza. Spagetti a vacsora, utána ajándékozás a kedvesnek. Borozás, huncutkodás. Legalábbis ez a terv. Mire minderre sor kerül, este hét óra van. Minden előkészítve, de még mindig van időm. Akkor beteszek egy rend mosnivalót még, amíg Gábor megjön. Természetesen a zsebek kiürítése elmaradhatatlan.
Ez az utolsó. Hoppá!! Ez mi?!
Egyik ingének zsebéből egy cédula zuhant ki. Kicsit gyűrötten, kicsit már koszosan. Ez áll benne:
Iszonyatos gyengeség fogott el. De megkönnyebülés is ugyanakkor. Ezt még én írtam neki, valamikor kapcsolatunk legelején. Miért van ez a zsebében?! Jómagam már rég megfeledkeztem róla.
Bekapcsolom a mosógépet, a papírt pedig magammal viszem. Erre kíváncsi leszek...
(folyt.köv.)
Gyalog tehát. Az idő enyhült. Az utcán sok az ember. Nem szeretem ezt. Nagyon nem.
Egyenesen az egyetemre mentem. Félóra mindössze az egész, és december tizedikére megbeszéltünk egy jó kis túrát a Radnai havasokba. Egyelőre még ez a kedvenc valamiért.
Máris hazafele tartok. Valami jó kis órát kéne nézzek Gábornak. Elég rég vásik a foga ilyesmire, meglepném vele. Össze is jártam a boltokat, ahol gondoltam, hogy találok a kedvére valót. Egy helyen végre ott az igazi. Naná, hogy dobozkába tegyék meg minden! Vettem mellé egy üveg bort is. Éjfélig jó kis tereferét rendezünk majd. Néha szoktunk ilyent csinálni.
A kocsim kész van, kifizetem a költségeket, és már vezetek is. Isteni ez az érzés! Még nem megyek haza, úgy döntöttem, az órámra nézve, hogy benézek Kálmánhoz egyet. Még ágyhoz van kötve a drága, de már fel tud ülni. Anna mellette van.
- Nagyon hiányzott az édes-fanyar mosolyod már! - ezek Kálmán első szavai hozzám utolsó találkozásunk óta. - Anna mesélte a vendégséget nálatok. Remélem nem gond, hogy még valamikor megemlítettelek titeket neki. - ez csak amolyan mellébeszéd a fiú részéről, és ezt ő is tudja. Nagyon is tisztában van azzal, hogy szívesen láttuk Annát a házunkba.
- Mikor engednek ki? - kérdezem. - Hét végén elutazunk, úgyhogy tied a ház keddig, ha talpraállsz.
Ezt tulajdonképpen kettejüknek mondtam, de Annát nem ismerem annyira, így nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, ha többesszámba beszélek.
Anya lép be a terembe, ahol mi vagyunk. Ennek most különösen örvendek. Félrehívom, és neki is elmondtam, hogy ha Kálmánt kiengedik, keddig lakjon nálunk.
Megszorítom a fiú kezét, és elköszönök.
Megint az a rossz előérzet. Bárcsak tudnám, mit jelent, honnan jön és hova tart?!
Irány haza. Spagetti a vacsora, utána ajándékozás a kedvesnek. Borozás, huncutkodás. Legalábbis ez a terv. Mire minderre sor kerül, este hét óra van. Minden előkészítve, de még mindig van időm. Akkor beteszek egy rend mosnivalót még, amíg Gábor megjön. Természetesen a zsebek kiürítése elmaradhatatlan.
Ez az utolsó. Hoppá!! Ez mi?!
Egyik ingének zsebéből egy cédula zuhant ki. Kicsit gyűrötten, kicsit már koszosan. Ez áll benne:
Elmémet elönti az iszonyat, mi van, ha szemed és értelmed csak testem körvonalait képes befogadni? Mi van, ha másképp emlékszem rád majd, mint édes tapintatra, ha fellázadnak sejtejeim és már nem lesznek képesek arra, hogy a szépség egy formájaként értelmezzenek?
Tegnap még ősz volt, mikor kiléptem az épületből – és csak, hogy tisztán lásd, mennyire nem biztos semmi sem -, ma tél van, mikor ugyanide visszatérek. Husszonnégy óra csak, s amit egyensúlynak, biztosnak hisz az ember, a szeszély pillanatok alatt felborítja, indokolatlanná teszi. Ne hidd, kedvesem, hogy a múltra ez nem érvényes. Történelem, valami, ami már nem éri soha utol a jelent, de – ha akarom – megvátoztathatom, átalakíthatom rettenetre, megsemmisíthetem, mert nem igaz, hogy ott voltál, ott voltam, hogy elég, ha emlékszel... Láthatod, az emlékezet már sokszor becsapta, kijátszotta az embert...
Érted már? Ha lefagyok, nincs az a Ctrl+Alt+Del, ami beindíthatna, mert lényegében nem arról lenne többé szó, hogy vagy... Lenne csak a szemed, esetleg a hangod, vagy kitudja, talán a mosolyod, de ez nem te lennél, csupán hozzád tartozó – mert ugye van ilyen az embernek, hogy hang, mosoly, illat. Az egész már soha többet nem formálható újra. Őrizni szeretnék belőled sokkal többet, mint hang, illat, mosoly. Azt akarom, hogy nevedre, hangodra – mindegy mire – megjelenj gondolatomban úgy, hogy szép az ölelésed, és úgy is, hogy esetlenül állsz előttem, és nem mersz felém fordulni, mert talán nem vagy elég erős ahhoz...Iszonyatos gyengeség fogott el. De megkönnyebülés is ugyanakkor. Ezt még én írtam neki, valamikor kapcsolatunk legelején. Miért van ez a zsebében?! Jómagam már rég megfeledkeztem róla.
Bekapcsolom a mosógépet, a papírt pedig magammal viszem. Erre kíváncsi leszek...
(folyt.köv.)
2010. szeptember 1., szerda
Szerelmem napjai (6)
Mire beérünk, tizenkettő. Valamelyik templom harangja most kondult meg éppen. Dél van. A levegő mintha nem lenne már olyan fátyolos, mint a délelőtt, de csípős.
Anya már vár ránk. Tudni kell, hogy így szólítom én is a fiúk édesanyját. Nincs ebben semmi játék vagy álszentség. Ő olyan anya. Az én szüleimet is pótolja egy kicsit, tudniilik még a kilencvenes évek közepe táján sikerült kijutniuk Németországba. Apa szász, ez meg egy kicsit enyhített a körülményeken. Tizenhárom éves voltam akkor és nyilván velük mentem én is. Aztán nyolc év múlva hazajöttem. A lakásunk még megvan, nagybátyámék viselték gondját, és hát most is, amíg én itt élek Kolozsváron. Elég gyakran járunk haza, és évente egyszer apáék is jönnek. Valahogy nem akarnak ott halni. Tudom, anya egyszer említette, hogy a jóból is megárt a sok. Teljesen felfogtam, mit akar ezzel mondani.
Gáborék édesanyja vidéki lány valójában. A fiúk édesapjával való házassága a városhoz kötötte, ami neki csak előny volt mindenféle szempontból. A szeretett ember mellett lehetett, ugyan nem sokáig (amikor Kálmán tizenegy éves volt, meghalt tüdőrákban), másrészt pedig a már amúgy is benne levő határozott nőies vonások itt finomodtak ki igazán.
Kálmán magához tért. Annán láttam, hogy legszívesebben mindenkit félrelökne az útjából, hogy láthassa, de nyilván nem tartotta ésszerűnek ebben a helyzetben ilyet csinálni. Bemutattuk a fiúk édesanyjának. Lenyűgözött, ahogy ez a két teremtés egymásba karolva bevonult a kicsi fiú ágya mellé. Mi csak beköszöntünk. Úgy tűnt, a fiúval minden rendben. Rossz előérzetem volt. Egy szót se szóltam senkinek.
Nem vártuk meg anyát, még egy csomó elintéznivalónk volt. Az élet zajlik, még ha szeretnénk is olykor megállítani az időt. Ez így is van rendjén, azt hiszem.
Bevásárlás, tankolás, haza...főzni is kéne valamit... Gábor szolgálatos. Késő estig nem látom.
Ebéd utáni kávét tesz oda, míg én elszedem az asztalt. A mosogatás várhat. Minden mozdulata bizonytalannak tűnik. Nem, nem az egyensúlyvesztés miatt, hanem olyan, mintha nagyon mondani akarna valamit, már jó ideje, s mintha még mindig nem lenne biztos abban, hogy most szólhat vagy sem. Segítek neki, megelőzöm..
- Jut eszembe, mikor hajnalban ágyba bújtunk, valami fontosat akartál nekem mondani. Még van egy órád indulásig, el akarod mondani most?
Arcizmai felengednek egy kicsit. Ezt leülve kell megbeszélni (vagy meghallgatni) az az érzésem. Ez meg azt jelenti, hogy amit mondani akar, az nagyon fontos a számára.
- Sára! Kicsim! Emlékszel, mit mondtam az este a kávézóban neked?
- Asszem igen. Azt, hogy gondolkodjak el azon, hogy mit csinál a pók, miközben senki nem figyel rá. Valami ilyesmi.
- Komolyan mondtam. Hálót sző, mesteri szinten, vagy még jobban. Hajszálpontos munka. Nekünk természetes, ha látunk egy ilyent, azt mondjuk rá, hogy "á, egy pókháló", és leütjük. Neki viszont az az élete. Érted mostmár mire gondoltam...?
- Értem, te drága! Az este is értettem már...
Egyre jobban nekibátorodik. Az ölébe ültet, mint aki olyasmit akar most mondani, hogy feltalált valamit, és ez bizalmas egyelőre.
- Kicsi pók, Sára! Gondolod, hogy le tudnád élni mellettem, velem az életed? Az este, ahogy az előadásodat hallgattam, figyeltem, folyton ez a kérdés motoszkált a fejemben.
- Meg akarod kérni a kezem? Ezt akarod mondani? Mert, tudod...
- Igen, pontosan tudom, hogy mi a véleményed a házasságról...
- Akkor mit szeretnél tulajdonképpen mondani nekem most? - kicsit szigorú voltam, észre is vettem magam hamar. - Nézd, Gábor. Nagyon szeretlek, és jól tudod, hogy nem vagyok a papír híve, amiről azt mondják, hogy összeköt két embert. Nem köti össze őket, legfeljebb a vagyonukat, ha van nekik. Nem azt mondom, hogy elvetem a házasság intézményét, csak azt, hogy le lehet élni az életet úgy is, hogy ezt a papírt, csak ennek a közös életnek a vége felé szerezzük meg. Érted? Mint valami oklevelet, bizonyítványt arról, hogy jól csináltuk. Szerintem nagy kiváltság valakivel megöregedni, nem gondolod?
Szívesen eltölteném melletted ezeket az éveket! És ezt nem gondolom -ahogy te fogalmaztál- , hanem tudom!
Kávéillat az egész konyhában. Ez megér egy pipát. Rá is gyújtunk egyre.
-Mivel nekem a hétfőm szabad, arra gondoltam, hogy amíg te megjössz, benézek az egyetemre. Jó lenne valami túrát megspékelni novemberben. Vagy december elején. Mit szólsz?
- Remek ötlet! December legyen, akkor ünnepelünk is, elvégre hat éve szeretlek. Ez nem gyanús egy kicsit?
Mindig így csinál, amikor célba ért. Piszkálni akar a kis pimasz. Szeretem ezt az arcát is.
Persze, hogy rohan. elvégre nem lennénk együtt, ha tökéletesek lennénk. Késésben van. Vajon miért nem lep meg még mindig? Konyhától fürdőig, onnan vissza. Mormolja: "kulcs, telefon...". Puszi, s már ott sincs.
A pipám már nem füstöl szegény. Senki nem törődött vele. Megtömöm újra, és rágyújtok. Még jó, hogy én legalább nem sietek sehova. Felkuporodok teljesen a székre. Kávé, pipa. Csend. Az jár a fejemben, hogy vajon nekem mért nem jut soha eszembe (na jó, most igen, mert szóba került), hogy ő le tudná-e élni mellettem az életet (?) Az az igazság, hogy nem tudom már, milyen volt nélküle. Hat év azért nem egy röpke pillanat valaki mellett. Aztán egy fedél alatt. Ez olyan házasságféle valami. Papír nélkül.
Persze, hogy ott leszünk a díjkiosztón (házassági szerződést hívom így) hatvanakárhány évesen. Az égvilágért sem akrom elmúlasztani. Ehhez pedig Gábor kell, és őt is szeretném társszerzőnek :)! Nélkülem meg szegényebb lenne a világ, szóval a válasz meg is van. Nincs mit ezen annyit tépelődni....
(folyt.köv.)
(Kolozsvár az éj fényeiben)
Anya már vár ránk. Tudni kell, hogy így szólítom én is a fiúk édesanyját. Nincs ebben semmi játék vagy álszentség. Ő olyan anya. Az én szüleimet is pótolja egy kicsit, tudniilik még a kilencvenes évek közepe táján sikerült kijutniuk Németországba. Apa szász, ez meg egy kicsit enyhített a körülményeken. Tizenhárom éves voltam akkor és nyilván velük mentem én is. Aztán nyolc év múlva hazajöttem. A lakásunk még megvan, nagybátyámék viselték gondját, és hát most is, amíg én itt élek Kolozsváron. Elég gyakran járunk haza, és évente egyszer apáék is jönnek. Valahogy nem akarnak ott halni. Tudom, anya egyszer említette, hogy a jóból is megárt a sok. Teljesen felfogtam, mit akar ezzel mondani.
Gáborék édesanyja vidéki lány valójában. A fiúk édesapjával való házassága a városhoz kötötte, ami neki csak előny volt mindenféle szempontból. A szeretett ember mellett lehetett, ugyan nem sokáig (amikor Kálmán tizenegy éves volt, meghalt tüdőrákban), másrészt pedig a már amúgy is benne levő határozott nőies vonások itt finomodtak ki igazán.
Kálmán magához tért. Annán láttam, hogy legszívesebben mindenkit félrelökne az útjából, hogy láthassa, de nyilván nem tartotta ésszerűnek ebben a helyzetben ilyet csinálni. Bemutattuk a fiúk édesanyjának. Lenyűgözött, ahogy ez a két teremtés egymásba karolva bevonult a kicsi fiú ágya mellé. Mi csak beköszöntünk. Úgy tűnt, a fiúval minden rendben. Rossz előérzetem volt. Egy szót se szóltam senkinek.
Nem vártuk meg anyát, még egy csomó elintéznivalónk volt. Az élet zajlik, még ha szeretnénk is olykor megállítani az időt. Ez így is van rendjén, azt hiszem.
Bevásárlás, tankolás, haza...főzni is kéne valamit... Gábor szolgálatos. Késő estig nem látom.
Ebéd utáni kávét tesz oda, míg én elszedem az asztalt. A mosogatás várhat. Minden mozdulata bizonytalannak tűnik. Nem, nem az egyensúlyvesztés miatt, hanem olyan, mintha nagyon mondani akarna valamit, már jó ideje, s mintha még mindig nem lenne biztos abban, hogy most szólhat vagy sem. Segítek neki, megelőzöm..
- Jut eszembe, mikor hajnalban ágyba bújtunk, valami fontosat akartál nekem mondani. Még van egy órád indulásig, el akarod mondani most?
Arcizmai felengednek egy kicsit. Ezt leülve kell megbeszélni (vagy meghallgatni) az az érzésem. Ez meg azt jelenti, hogy amit mondani akar, az nagyon fontos a számára.
- Sára! Kicsim! Emlékszel, mit mondtam az este a kávézóban neked?
- Asszem igen. Azt, hogy gondolkodjak el azon, hogy mit csinál a pók, miközben senki nem figyel rá. Valami ilyesmi.
- Komolyan mondtam. Hálót sző, mesteri szinten, vagy még jobban. Hajszálpontos munka. Nekünk természetes, ha látunk egy ilyent, azt mondjuk rá, hogy "á, egy pókháló", és leütjük. Neki viszont az az élete. Érted mostmár mire gondoltam...?
- Értem, te drága! Az este is értettem már...
Egyre jobban nekibátorodik. Az ölébe ültet, mint aki olyasmit akar most mondani, hogy feltalált valamit, és ez bizalmas egyelőre.
- Kicsi pók, Sára! Gondolod, hogy le tudnád élni mellettem, velem az életed? Az este, ahogy az előadásodat hallgattam, figyeltem, folyton ez a kérdés motoszkált a fejemben.
- Meg akarod kérni a kezem? Ezt akarod mondani? Mert, tudod...
- Igen, pontosan tudom, hogy mi a véleményed a házasságról...
- Akkor mit szeretnél tulajdonképpen mondani nekem most? - kicsit szigorú voltam, észre is vettem magam hamar. - Nézd, Gábor. Nagyon szeretlek, és jól tudod, hogy nem vagyok a papír híve, amiről azt mondják, hogy összeköt két embert. Nem köti össze őket, legfeljebb a vagyonukat, ha van nekik. Nem azt mondom, hogy elvetem a házasság intézményét, csak azt, hogy le lehet élni az életet úgy is, hogy ezt a papírt, csak ennek a közös életnek a vége felé szerezzük meg. Érted? Mint valami oklevelet, bizonyítványt arról, hogy jól csináltuk. Szerintem nagy kiváltság valakivel megöregedni, nem gondolod?
Szívesen eltölteném melletted ezeket az éveket! És ezt nem gondolom -ahogy te fogalmaztál- , hanem tudom!
Kávéillat az egész konyhában. Ez megér egy pipát. Rá is gyújtunk egyre.
-Mivel nekem a hétfőm szabad, arra gondoltam, hogy amíg te megjössz, benézek az egyetemre. Jó lenne valami túrát megspékelni novemberben. Vagy december elején. Mit szólsz?
- Remek ötlet! December legyen, akkor ünnepelünk is, elvégre hat éve szeretlek. Ez nem gyanús egy kicsit?
Mindig így csinál, amikor célba ért. Piszkálni akar a kis pimasz. Szeretem ezt az arcát is.
Persze, hogy rohan. elvégre nem lennénk együtt, ha tökéletesek lennénk. Késésben van. Vajon miért nem lep meg még mindig? Konyhától fürdőig, onnan vissza. Mormolja: "kulcs, telefon...". Puszi, s már ott sincs.
A pipám már nem füstöl szegény. Senki nem törődött vele. Megtömöm újra, és rágyújtok. Még jó, hogy én legalább nem sietek sehova. Felkuporodok teljesen a székre. Kávé, pipa. Csend. Az jár a fejemben, hogy vajon nekem mért nem jut soha eszembe (na jó, most igen, mert szóba került), hogy ő le tudná-e élni mellettem az életet (?) Az az igazság, hogy nem tudom már, milyen volt nélküle. Hat év azért nem egy röpke pillanat valaki mellett. Aztán egy fedél alatt. Ez olyan házasságféle valami. Papír nélkül.
Persze, hogy ott leszünk a díjkiosztón (házassági szerződést hívom így) hatvanakárhány évesen. Az égvilágért sem akrom elmúlasztani. Ehhez pedig Gábor kell, és őt is szeretném társszerzőnek :)! Nélkülem meg szegényebb lenne a világ, szóval a válasz meg is van. Nincs mit ezen annyit tépelődni....
(folyt.köv.)
(Kolozsvár az éj fényeiben)
2010. augusztus 31., kedd
Szerelmem napjai (5)
Arra ébredek, hogy valaki nagyon kitartóan csenget a kapunál. Kidugom a buksimat a paplan alól, Gábor sehol. Nem tudom, hány óra, per pillanat azt sem, éppen milyen nap. Felér egy másnapossággal ez a kábaság. Nem mozdulok, de nagyon fülelek.
Gábor hangját hallom a hallból. Valami ismeretlen női hangnak mutatkozik be éppen. Nyugi van...
- Mezei Anna. -hallom a hangot.
Nafene, ez meg ki? Muszáj megnéznem magamnak ezt az Annát...Hoppá, képben vagyok asszem. Kálmán, ezelőtt három hónapja, valamikor június végén, említett valami Annát. Azóta nem beszéltünk róla. Nem is tudtam, hogy még (meg)van. Kálmán ügye, szóval annyiba hagytam. Ha ez az az Anna, akkor gyerünk, Sára, fogadd méltóképpen!
Kisunnyogok a fürdőig, éppen megmosom az arcom, de pizsamában maradok.
- Helló. - mindig így köszönök, ha ismeretlennel állok szóba. Semmi szereplés, max egy halvány mosoly neki.
Ott állunk szembe egymással, két nő. Vagy lány. Nem is tudom. Egyelőre nem szólok semmit Annához. Szokásomhoz híven, türelmes vagyok, míg valamit mond(ana) magáról ez az idegen, akiről tegnap jóformán még azt se tudtam, hogy valós egyáltalán, most meg itt van a házunk halljában.
Mielőtt Gábor lelépett volna mellőlünk, puszit adott és megölelt. Anna pedig, gondolom, hogy zavarát leplezze, belekezdett szemével feltérképezni lakásunk előterét. Ez nem nagy ugyan, éppen egy kis fogas van itt, a vonalas telefon, a napi postának fenntartott kis asztal, meg egy beépített gardrob. Cipőknek, ruháknak. Ide főként a vendégek felsőit akasztjuk be, illetve nekünk van még néhány felsőnk.
Mindez nem érdekli annyira a lányt, ahogy elnézem. A szeme megakad azon a szinte óriás fotón, amit két évvel ezelőtt készítettem a Radnai havasokról a Borsai-hágó felől. Lent a völgyben pedig a panoráma, Borsafüred. Nem bír betelni vele.
- Elnézést... - zavarban van, hogy nem vette észre magát.
- Nem tesz semmit. Gyere -gondolom tegezhetlek nyugodtan - kávézz velünk!
- Papucsot adok neki, és bevezetem a konyhába.
A kedves már kitöltött három adagot. Tej, cukor (magának nádcukor) és néhány keksz mellé.
- Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ebben az órában, csak úgy megjelentem... - szabatkozik kissé, de persze, nincs honnan tudnia, hogy erre semmi szükség. Biztosan oka van, annak, hogy idejött. Egyelőre még nem tudjuk mi az.
- Kálmán miatt vagyo itt. Utolsó éves földrajszakos hallgató vagyok, és a tegnap este értem vissza terepgyakorlatról. Kálmánnal meg voltunk egyezve, hogy ma délelőtt találkozunk, de nem veszi fel a telefont. Tudtam, hogy ez nem szokása, de azt is, hogy kétségbeesni a semmi alapján, fölösleges, ezért jöttem ide. Egyszer ugyanis említette, hogy hétfő délelőttönként itt szokott kávézni. Remélem nem baj, hogy eljöttem..., de látom, itt nincs...
Kissé idegesnek látszik most. Hozzám képest magas lány. Hátközépig érő barna haja van és barna szemei. Az arcán, már halvány mosolyfélénél megjelenő finom kis gödröcskék, észbontóan bájossá teszik. Ezt a vak is látja. Huszonnégy éves, nálam öt évvel fiatalabb.
- Kálmán a kórházban van. - szinte szíven üt még engem is, ahogy ezt Gábor bevágja.
Nagyon ránézhettem, mert észrevette, hogy ez meredekre sikerült. Elvégre nem is tudjuk még, hogy tulajdonképpen mi van a fiatalok között...
- Bocsáss meg! -szóhoz juttatom magam én is valahogy.
- Nincs honnan tudnod, Kálmánt az este egy részeg fickó elgázolta, az éjszaka műtötték. Nemsokára bemegyünk hozzá. Ha gondolod, szívesen elviszünk.
A gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem sír, nem mond semmit. Nem fogta fel még...
- Szívesen veletek tartok akkor - néhány másodpercnyi szünet után, ez minden, amit mondani képes.
- Rendben, akkor ha nem haragszol meg, pár perc, míg elkészülünk, és indulhatunk is. Ugye nem baj, ha közben anyát is felvesszük...? - most Gábor van zavarban. (A drága)
Annának semmi kifogása ez ellen. Szinte örül, hogy megismerheti a Zolnai-fiúk édesanyját.
A kilincsen veszem észre, hogy remeg a keze.
- Semmi baj - jelzem neki, hogy értem én, hogy ilyen híreket nem lehet egyből csak úgy fogadni.
- Ott leszünk mi is. Ne izgulj, Kálmán remek fiú, és ha eddig magához tért, majd beszélgettek egy nagyot.
Ködös, párás levegő fogad, ahogy kilépünk. Időnk nincs rá -már megint-, hogy most ennek jelentőséget tulajdonítsunk. Késésben vagyunk. Tíz óráról volt szó. Most fél tizenkettő.Gábor gyorsan telefonál egyet. Az édesanyja már bent van. Puff neki...
Hál' istennek, annyira imerem ezt az asszonyt, hogy tudjam, kár rágódni a késés miatt. Nem haragszik meg ilyenek miatt.
(folyt.köv.)
[Házunk bejárata :) ]
Gábor hangját hallom a hallból. Valami ismeretlen női hangnak mutatkozik be éppen. Nyugi van...
- Mezei Anna. -hallom a hangot.
Nafene, ez meg ki? Muszáj megnéznem magamnak ezt az Annát...Hoppá, képben vagyok asszem. Kálmán, ezelőtt három hónapja, valamikor június végén, említett valami Annát. Azóta nem beszéltünk róla. Nem is tudtam, hogy még (meg)van. Kálmán ügye, szóval annyiba hagytam. Ha ez az az Anna, akkor gyerünk, Sára, fogadd méltóképpen!
Kisunnyogok a fürdőig, éppen megmosom az arcom, de pizsamában maradok.
- Helló. - mindig így köszönök, ha ismeretlennel állok szóba. Semmi szereplés, max egy halvány mosoly neki.
- Weiß Sára vagyok. - mutatkozok be neki.
Nekem is bemutatkozik. Gábor jobbnak látja nem téblábolni körülöttünk többet. A maga részéről megtette, amit kellett, elhúz onnan. A konyhába megy, asszem kávé...Ott állunk szembe egymással, két nő. Vagy lány. Nem is tudom. Egyelőre nem szólok semmit Annához. Szokásomhoz híven, türelmes vagyok, míg valamit mond(ana) magáról ez az idegen, akiről tegnap jóformán még azt se tudtam, hogy valós egyáltalán, most meg itt van a házunk halljában.
Mielőtt Gábor lelépett volna mellőlünk, puszit adott és megölelt. Anna pedig, gondolom, hogy zavarát leplezze, belekezdett szemével feltérképezni lakásunk előterét. Ez nem nagy ugyan, éppen egy kis fogas van itt, a vonalas telefon, a napi postának fenntartott kis asztal, meg egy beépített gardrob. Cipőknek, ruháknak. Ide főként a vendégek felsőit akasztjuk be, illetve nekünk van még néhány felsőnk.
Mindez nem érdekli annyira a lányt, ahogy elnézem. A szeme megakad azon a szinte óriás fotón, amit két évvel ezelőtt készítettem a Radnai havasokról a Borsai-hágó felől. Lent a völgyben pedig a panoráma, Borsafüred. Nem bír betelni vele.
- Elnézést... - zavarban van, hogy nem vette észre magát.
- Nem tesz semmit. Gyere -gondolom tegezhetlek nyugodtan - kávézz velünk!
- Papucsot adok neki, és bevezetem a konyhába.
A kedves már kitöltött három adagot. Tej, cukor (magának nádcukor) és néhány keksz mellé.
- Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ebben az órában, csak úgy megjelentem... - szabatkozik kissé, de persze, nincs honnan tudnia, hogy erre semmi szükség. Biztosan oka van, annak, hogy idejött. Egyelőre még nem tudjuk mi az.
- Kálmán miatt vagyo itt. Utolsó éves földrajszakos hallgató vagyok, és a tegnap este értem vissza terepgyakorlatról. Kálmánnal meg voltunk egyezve, hogy ma délelőtt találkozunk, de nem veszi fel a telefont. Tudtam, hogy ez nem szokása, de azt is, hogy kétségbeesni a semmi alapján, fölösleges, ezért jöttem ide. Egyszer ugyanis említette, hogy hétfő délelőttönként itt szokott kávézni. Remélem nem baj, hogy eljöttem..., de látom, itt nincs...
Kissé idegesnek látszik most. Hozzám képest magas lány. Hátközépig érő barna haja van és barna szemei. Az arcán, már halvány mosolyfélénél megjelenő finom kis gödröcskék, észbontóan bájossá teszik. Ezt a vak is látja. Huszonnégy éves, nálam öt évvel fiatalabb.
- Kálmán a kórházban van. - szinte szíven üt még engem is, ahogy ezt Gábor bevágja.
Nagyon ránézhettem, mert észrevette, hogy ez meredekre sikerült. Elvégre nem is tudjuk még, hogy tulajdonképpen mi van a fiatalok között...
- Bocsáss meg! -szóhoz juttatom magam én is valahogy.
- Nincs honnan tudnod, Kálmánt az este egy részeg fickó elgázolta, az éjszaka műtötték. Nemsokára bemegyünk hozzá. Ha gondolod, szívesen elviszünk.
A gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem sír, nem mond semmit. Nem fogta fel még...
- Szívesen veletek tartok akkor - néhány másodpercnyi szünet után, ez minden, amit mondani képes.
- Rendben, akkor ha nem haragszol meg, pár perc, míg elkészülünk, és indulhatunk is. Ugye nem baj, ha közben anyát is felvesszük...? - most Gábor van zavarban. (A drága)
Annának semmi kifogása ez ellen. Szinte örül, hogy megismerheti a Zolnai-fiúk édesanyját.
A kilincsen veszem észre, hogy remeg a keze.
- Semmi baj - jelzem neki, hogy értem én, hogy ilyen híreket nem lehet egyből csak úgy fogadni.
- Ott leszünk mi is. Ne izgulj, Kálmán remek fiú, és ha eddig magához tért, majd beszélgettek egy nagyot.
Ködös, párás levegő fogad, ahogy kilépünk. Időnk nincs rá -már megint-, hogy most ennek jelentőséget tulajdonítsunk. Késésben vagyunk. Tíz óráról volt szó. Most fél tizenkettő.Gábor gyorsan telefonál egyet. Az édesanyja már bent van. Puff neki...
Hál' istennek, annyira imerem ezt az asszonyt, hogy tudjam, kár rágódni a késés miatt. Nem haragszik meg ilyenek miatt.
(folyt.köv.)
[Házunk bejárata :) ]
Szerelmem napjai (4)
Mintha az egész eddigi életét akarná egyből elmesélni ezalatt a kávényi idő alatt odakint. Hatodik éve vagyunk együtt, harmadik, hogy egy fedél alatt (is). Most először érzem azt, hogy erősebb vagyok nála, józanabb.
Nem szólok közbe. A világért se tenném. Ő meg csak mondja, mondja véget nem érő bánatát, életét. Senki más nincs rajtam kívül, aki ezt hall(h)a(t)ná. Iszonyatosan büszke vagyok, hogy az élete része lehetek.
- Az a gazfickó meg...
Nem fejezheti be a megkezdett, utolsónak látszó gondolatát. Az anyja repül kifelé könnyesen, széles mosollyal már öregedő arcán.
- Most alszik. Az altató hatása...Állapota -azt mondják- stabil. Délelőtt, majd úgy tíz óra fele lehet vele beszélni. Kálmán rendbejön! Nincs mért tovább itt vacognotok, menjetek haza, pihenjetek!
Kimért, modorához híven adja elő a tényeket, pedig szinte felrobban. A kimerültségtől, a próbától, most meg az örömtől, ami a megkönyebüllés netovábbja.
Erősen megszorítja a kezem, mintha semmi más mód nem lenne arra, hogy szeretetét és háláját kifejezze, hogy ott vagyok.
- Anya, te is most jobb lesz, ha hazamész. Reggel érted megyünk.Jó éjszakát! - megölelik egymást.
Ettől mindig átfut a hideg a hátamon. Annyira szeretem ezeket a jeleneteket kettejük között!
- Menjünk kicsim..
Még mindig csak arcom izmainak játéka beszél. Képtelen vagyok bármit is szólni hangosan. Az igazság az, hogy nincs is mit mondanom. Ami most van (volt), annak élő résztvevője vagyok (voltam), és seperc alatt felmértem, hogy minden szó fölösleges volna.
Beülünk a kocsiba. Még mindig esik az eső, de már virrad. Hajnali öt óra is elmúlt már.
- Nagyon szeretlek! - ez az első ép mondatom, amit elválásunk óta mondtam neki.
Az autóban Chris Rea megy. Kezem a jobb combján pihen. Az arcát fűrkészem. Soha nem láttam a hat év alatt még ilyennek. A kórháznál, mint aki minden terhétől megszabadult volna, amikor sorra elmondott mindent. Amikor már rég nem a balesetről beszélt, sőt, nem is Kálmánról, hanem magáról...Szelíd az arca és végtelenül lágy.
- Sára! Köszönöm szépen, hogy kérés vagy hívás nélkül (is) ott voltál! Nem tudom, de azt hiszem, nincs még nő a földön, akit ennyire lehet(ne) szeretni!
Végre otthon újra. Ketten. Istenem, de szeretem, amikor nem üres ez a lakás! Persze, a gép ugyanott van, ahol hagytam, a konyhában. Teafűvek, minden. Senki nem veszi észre, hogy felborult a rend itt, és ez annyira jó! Most ő veszi a kamerát a kezébe. Nem az arcom érdekli, hanem a kezeim. A fáradtságtól kiduzzadt eres kézfejem az érdekes neki.
- Kicsim, már hétfő van, észrevetted?
Szinte teljesen kivirradt. Odakint zuhog az eső. Nincs szükség fényre már, a kintről bejövő hajnali szürkeség teljesen másként mutatja a bent ülők fáradt arcait.
- Menjünk aludni, kedves! Délelőtt édesanyád után kell mennünk, megígérted neki....
- Igazad van. - kicseréli a cd-t a lejátszóban, beviszi a hálóba, majd értem jön a konyhába.
- Ssss, ne mondj semmit! - letesz és bekapcsolja a zenét.
http://www.youtube.com/watch?v=JtHgOjTW6Xk&feature=youtu.be
A kedvencem, és ő ezt nagyon jól tudja! A végét már nem bírtuk letáncolni...
- Akarok neked mondani valamit, kicsim.
- Ok. Amint felébredtünk. Várhat addig? - alig bírtam már ennyit is mondani.
- Igen, azt hiszem addig úgy sem szöknél meg tőlem. -kuncog magában egy pár másodpercig még, aztán sötét.
(folyt.köv.)
Nem szólok közbe. A világért se tenném. Ő meg csak mondja, mondja véget nem érő bánatát, életét. Senki más nincs rajtam kívül, aki ezt hall(h)a(t)ná. Iszonyatosan büszke vagyok, hogy az élete része lehetek.
- Az a gazfickó meg...
Nem fejezheti be a megkezdett, utolsónak látszó gondolatát. Az anyja repül kifelé könnyesen, széles mosollyal már öregedő arcán.
- Most alszik. Az altató hatása...Állapota -azt mondják- stabil. Délelőtt, majd úgy tíz óra fele lehet vele beszélni. Kálmán rendbejön! Nincs mért tovább itt vacognotok, menjetek haza, pihenjetek!
Kimért, modorához híven adja elő a tényeket, pedig szinte felrobban. A kimerültségtől, a próbától, most meg az örömtől, ami a megkönyebüllés netovábbja.
Erősen megszorítja a kezem, mintha semmi más mód nem lenne arra, hogy szeretetét és háláját kifejezze, hogy ott vagyok.
- Anya, te is most jobb lesz, ha hazamész. Reggel érted megyünk.Jó éjszakát! - megölelik egymást.
Ettől mindig átfut a hideg a hátamon. Annyira szeretem ezeket a jeleneteket kettejük között!
- Menjünk kicsim..
Még mindig csak arcom izmainak játéka beszél. Képtelen vagyok bármit is szólni hangosan. Az igazság az, hogy nincs is mit mondanom. Ami most van (volt), annak élő résztvevője vagyok (voltam), és seperc alatt felmértem, hogy minden szó fölösleges volna.
Beülünk a kocsiba. Még mindig esik az eső, de már virrad. Hajnali öt óra is elmúlt már.
- Nagyon szeretlek! - ez az első ép mondatom, amit elválásunk óta mondtam neki.
Az autóban Chris Rea megy. Kezem a jobb combján pihen. Az arcát fűrkészem. Soha nem láttam a hat év alatt még ilyennek. A kórháznál, mint aki minden terhétől megszabadult volna, amikor sorra elmondott mindent. Amikor már rég nem a balesetről beszélt, sőt, nem is Kálmánról, hanem magáról...Szelíd az arca és végtelenül lágy.
- Sára! Köszönöm szépen, hogy kérés vagy hívás nélkül (is) ott voltál! Nem tudom, de azt hiszem, nincs még nő a földön, akit ennyire lehet(ne) szeretni!
Végre otthon újra. Ketten. Istenem, de szeretem, amikor nem üres ez a lakás! Persze, a gép ugyanott van, ahol hagytam, a konyhában. Teafűvek, minden. Senki nem veszi észre, hogy felborult a rend itt, és ez annyira jó! Most ő veszi a kamerát a kezébe. Nem az arcom érdekli, hanem a kezeim. A fáradtságtól kiduzzadt eres kézfejem az érdekes neki.
- Kicsim, már hétfő van, észrevetted?
Szinte teljesen kivirradt. Odakint zuhog az eső. Nincs szükség fényre már, a kintről bejövő hajnali szürkeség teljesen másként mutatja a bent ülők fáradt arcait.
- Menjünk aludni, kedves! Délelőtt édesanyád után kell mennünk, megígérted neki....
- Igazad van. - kicseréli a cd-t a lejátszóban, beviszi a hálóba, majd értem jön a konyhába.
- Ssss, ne mondj semmit! - letesz és bekapcsolja a zenét.
http://www.youtube.com/watch?v=JtHgOjTW6Xk&feature=youtu.be
A kedvencem, és ő ezt nagyon jól tudja! A végét már nem bírtuk letáncolni...
- Akarok neked mondani valamit, kicsim.
- Ok. Amint felébredtünk. Várhat addig? - alig bírtam már ennyit is mondani.
- Igen, azt hiszem addig úgy sem szöknél meg tőlem. -kuncog magában egy pár másodpercig még, aztán sötét.
(folyt.köv.)
2010. augusztus 30., hétfő
Szerelmem napjai (3)
Á, mégse. Nyugtalan vagyok, három órája semmi hír. Felveszem a kamerát, és lefotózom a hajnali teafőzéshez előkészített szárított bodzavirágot és citromfűt. Jó lenne, csipetnyi zöldet is beletenni...A világítás jól visszaadja a konyha hajnali álmosságát, csendjét. Csak a késpalló melleti kis lámpácska ég. Brrr, de fázom!
- A hajnali szél háztól házig szalad ...Na, végre! Telefon.
- Halló, kicsim...felébresztettelek?
- Nem, dehogy, még le se vetkőztem. Ébren vagyok, mint aki most kelt új napra. De mondj már valamit! Hol vagy, mi a ....
- Itt vagyok * kórházban, Kálmánt műtik. Nincs automatagép, és jól jönne egy kávé...Kb egy óra, és jövök. Szia.
Na, ez velős volt. Mért műtenék Kálmánt az éjszaka kellős közepén?! Előadás előtt találkoztunk vele, azt mondta, egyik barátjának szülinapi partijára megy. Mi folyik itt...?!
Tea megfőve, lefedem, amíg áll egy kicsit így, lefő a kávé is. Berobogok a hálóba. Átöltözöm, és kiveszek egy pulóvert neki is. Megcsap a kávéillat. Kész is. Három óra.
Tea nekem, kávé neki (nádcukorral, ahogy szereti, és tejszín). Taxit rendelek, mert biciklihez ebben az órában és időben semmi kedvem.
- A * kórházba, legyen szíves!
Kálmán, a kedves öccse, harmincéves, sármos fiatalember. Életvidám, energikus, humoros fickó. Mindenki kedveli a családban. Alpinista mellesleg. Most műtik! De hogyan, miért...?Kérdés, kérdés..
- Tíz lej lesz - szólal meg a taxisofőr.
Már robogok is. Azt se tudom, melyik részlegre, hova kell mennem. Ez csak valami sürgősségi ügy kell legyen, először tehát akkor oda, de hamar. Nem tévedtem. Gábor némán fogad, csak magához ölel, erősen. Észreveszem, az édesanyja is ott van, kisírt szemekkel. Semmi sem értek. Átadom a pulcsit, kávéval kínálom mindkettőjüket, és kilépünk a friss levegőre. Úgyis még várnunk kell még. Talán a csípős levegő hat az érzékeikre.Muszáj valakinek megőrizni a hidegvért...
- Ne haragudjatok, nem bírok egy helyben állni. Szörnyű ez a tehetetlenség! - anyósjelölt kiissza a maradék kávét, eldobja az egyszeri poharat a szemetesbe, és magunkra hagy.
Jobbnak látom, most nem utána menni. Valami történt a kicsi fiával, és nincs az a hatalmam, hogy most bármit tehetnék érte. Csak az, hogy ott vagyok. Ez elég is. Tudom, látom.
- Idehallgass kicsi pókom, Kálmánt a kakasos templom környékén elütötte egy részeg srác. Még jogosítványa sincs...Fel tudod fogni ezt ?!
Magán kívül van. Dühös. Egyelőre csak hallgatom, ahogy sorra kiadja magából az est, éj izgalmait, attól a perctől, hogy magamra hagyott a kávézóban.
(folyt.köv.)
- A hajnali szél háztól házig szalad ...Na, végre! Telefon.
- Halló, kicsim...felébresztettelek?
- Nem, dehogy, még le se vetkőztem. Ébren vagyok, mint aki most kelt új napra. De mondj már valamit! Hol vagy, mi a ....
- Itt vagyok * kórházban, Kálmánt műtik. Nincs automatagép, és jól jönne egy kávé...Kb egy óra, és jövök. Szia.
Na, ez velős volt. Mért műtenék Kálmánt az éjszaka kellős közepén?! Előadás előtt találkoztunk vele, azt mondta, egyik barátjának szülinapi partijára megy. Mi folyik itt...?!
Tea megfőve, lefedem, amíg áll egy kicsit így, lefő a kávé is. Berobogok a hálóba. Átöltözöm, és kiveszek egy pulóvert neki is. Megcsap a kávéillat. Kész is. Három óra.
Tea nekem, kávé neki (nádcukorral, ahogy szereti, és tejszín). Taxit rendelek, mert biciklihez ebben az órában és időben semmi kedvem.
- A * kórházba, legyen szíves!
Kálmán, a kedves öccse, harmincéves, sármos fiatalember. Életvidám, energikus, humoros fickó. Mindenki kedveli a családban. Alpinista mellesleg. Most műtik! De hogyan, miért...?Kérdés, kérdés..
- Tíz lej lesz - szólal meg a taxisofőr.
Már robogok is. Azt se tudom, melyik részlegre, hova kell mennem. Ez csak valami sürgősségi ügy kell legyen, először tehát akkor oda, de hamar. Nem tévedtem. Gábor némán fogad, csak magához ölel, erősen. Észreveszem, az édesanyja is ott van, kisírt szemekkel. Semmi sem értek. Átadom a pulcsit, kávéval kínálom mindkettőjüket, és kilépünk a friss levegőre. Úgyis még várnunk kell még. Talán a csípős levegő hat az érzékeikre.Muszáj valakinek megőrizni a hidegvért...
- Ne haragudjatok, nem bírok egy helyben állni. Szörnyű ez a tehetetlenség! - anyósjelölt kiissza a maradék kávét, eldobja az egyszeri poharat a szemetesbe, és magunkra hagy.
Jobbnak látom, most nem utána menni. Valami történt a kicsi fiával, és nincs az a hatalmam, hogy most bármit tehetnék érte. Csak az, hogy ott vagyok. Ez elég is. Tudom, látom.
- Idehallgass kicsi pókom, Kálmánt a kakasos templom környékén elütötte egy részeg srác. Még jogosítványa sincs...Fel tudod fogni ezt ?!
Magán kívül van. Dühös. Egyelőre csak hallgatom, ahogy sorra kiadja magából az est, éj izgalmait, attól a perctől, hogy magamra hagyott a kávézóban.
(folyt.köv.)
2010. augusztus 29., vasárnap
Szerelmem napjai (2)
- Akkor...
Tell Vilmos nyitány, megszólal a telefonja. Éppen vezénylésre lendül a karom, de látom, hogy arca eltorzul kissé, és nem tud megszólalni. Mintha nem is telefonálna. Annyit mond: - Máris indulok!
- Kicsim, most rohanok. Ne kérdezz, majd otthon elmondom.
- Veled megyek..
- Ne! Most ne, kérlek...otthon...nem tudom mikor...
Puszit ad a szememre és elillan. Az utolsó rendelésre jön a pincér, de a számlát kérem, aztán köszönés nélkül kilépek a szitáló esőbe. Egy lélek se jár az utcán. Először arra gondoltam, elsétálok az Insomniáig a legújabb fotókiállítást még megnézni, de meggondoltam magam.
Begomboltam a kabátomat és megindultam a Szamos partján hazafelé. Teli volt a fejem mindenféle gondolatokkal. Pók, pókfonál, lebegés, illúzió, valóság...
Még öt perc a házunkig, de már látom magam előtt, ahogy betoppanok az üres lakásba. Mellesleg háromszobás lakás. Amikor elterveztük, hogy beleköltözünk, sokpontos volt az udvar, kert, terasz megléte. Mindketten kutyabolondok vagyunk, szóval kell a tér... Egyszintű. Mindig is ilyenről álmodtunk. Kívül-belül virág mindenhol. Persze, ezeket már mi hoztuk magunkkal.
A nappalink tágas, és nagy ablakaival az udvarra néz. Nem zsúfolt, de igényinknek tökéletesen megfelel. A hálószoba a pásztorórák, sóhajaink, szeretkezéseink, összebújásaink, titkaink és nem utolsó sorban, álmaink színtere. Jobb nem is részletezni. A harmadik szoba viszont igazi kuriózum kívülállók számára. Valahogy ez a mi külön személyes szféránk egy térben. Egyik része az övé, a másik magától értetődően, az enyém. Külön laptoppal és könyvtárral :). Az én részlegemen semmi különös. Kortárs nőírók néhány írása, irodalmi szakkönyvek, pár Márai-kötet, jegyzeteim és persze fotós "életem". Néhány fotó, pár emléktárgy.
Hogy az ő részelege? Hát, nekem egyes része magas, de persze, ez csöppet se zavaró. Csak nem értek hozzá, ahogy nyilván, ő sem az én dolgaimhoz. Inkább orvosi szakkönyvek (rezidens a drágám) és néhány földrajzi atlasz. Ez utóbbiak, mondjuk a közös "vagyon", de nálam már nincs hely. Elvégre nőből vagyok.
Ez az a szoba, ahol a túrafelszereléseinket is tartjuk, meg a híres kamerámat. Mesélni tudna ez a külön világot élő szoba...
A konyha. Imádunk ott lenni! Szóval tökéletes otthonuk van.
Kinyitom a főbejárati ajtót. Nem vár senki. Hosszú éjszaka lesz ez. Egy ideig besüppedek az öreg hintaszékbe. Tíz percig bírtam így. Lerúgom a cipőt a lábamról, és bekapcsolom a lejátszót. Frank Sinatra.
Aludni nincs kedvem, álmos sem vagyok. Éjszaka 2 óra.
Belépek a különszobába, és leveszem a kamerát, néhány jegyzetet. Esik az eső odakint, elvégre október.
Telefonálni kéne...
(folyt.köv.)
Tell Vilmos nyitány, megszólal a telefonja. Éppen vezénylésre lendül a karom, de látom, hogy arca eltorzul kissé, és nem tud megszólalni. Mintha nem is telefonálna. Annyit mond: - Máris indulok!
- Kicsim, most rohanok. Ne kérdezz, majd otthon elmondom.
- Veled megyek..
- Ne! Most ne, kérlek...otthon...nem tudom mikor...
Puszit ad a szememre és elillan. Az utolsó rendelésre jön a pincér, de a számlát kérem, aztán köszönés nélkül kilépek a szitáló esőbe. Egy lélek se jár az utcán. Először arra gondoltam, elsétálok az Insomniáig a legújabb fotókiállítást még megnézni, de meggondoltam magam.
Begomboltam a kabátomat és megindultam a Szamos partján hazafelé. Teli volt a fejem mindenféle gondolatokkal. Pók, pókfonál, lebegés, illúzió, valóság...
Még öt perc a házunkig, de már látom magam előtt, ahogy betoppanok az üres lakásba. Mellesleg háromszobás lakás. Amikor elterveztük, hogy beleköltözünk, sokpontos volt az udvar, kert, terasz megléte. Mindketten kutyabolondok vagyunk, szóval kell a tér... Egyszintű. Mindig is ilyenről álmodtunk. Kívül-belül virág mindenhol. Persze, ezeket már mi hoztuk magunkkal.
A nappalink tágas, és nagy ablakaival az udvarra néz. Nem zsúfolt, de igényinknek tökéletesen megfelel. A hálószoba a pásztorórák, sóhajaink, szeretkezéseink, összebújásaink, titkaink és nem utolsó sorban, álmaink színtere. Jobb nem is részletezni. A harmadik szoba viszont igazi kuriózum kívülállók számára. Valahogy ez a mi külön személyes szféránk egy térben. Egyik része az övé, a másik magától értetődően, az enyém. Külön laptoppal és könyvtárral :). Az én részlegemen semmi különös. Kortárs nőírók néhány írása, irodalmi szakkönyvek, pár Márai-kötet, jegyzeteim és persze fotós "életem". Néhány fotó, pár emléktárgy.
Hogy az ő részelege? Hát, nekem egyes része magas, de persze, ez csöppet se zavaró. Csak nem értek hozzá, ahogy nyilván, ő sem az én dolgaimhoz. Inkább orvosi szakkönyvek (rezidens a drágám) és néhány földrajzi atlasz. Ez utóbbiak, mondjuk a közös "vagyon", de nálam már nincs hely. Elvégre nőből vagyok.
Ez az a szoba, ahol a túrafelszereléseinket is tartjuk, meg a híres kamerámat. Mesélni tudna ez a külön világot élő szoba...
A konyha. Imádunk ott lenni! Szóval tökéletes otthonuk van.
Kinyitom a főbejárati ajtót. Nem vár senki. Hosszú éjszaka lesz ez. Egy ideig besüppedek az öreg hintaszékbe. Tíz percig bírtam így. Lerúgom a cipőt a lábamról, és bekapcsolom a lejátszót. Frank Sinatra.
Aludni nincs kedvem, álmos sem vagyok. Éjszaka 2 óra.
Belépek a különszobába, és leveszem a kamerát, néhány jegyzetet. Esik az eső odakint, elvégre október.
Telefonálni kéne...
(folyt.köv.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)