Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. (Simone Weil)
Minden egyes kis szövegének ez a mottója. Azt mondja, minél inkább telnek az évek, annál inkább ragaszkodik ehhez a mondathoz, mert sokkal több van benne, mint elsőre az ember azt gondolná. Könyvem nincs tőle, de már szinte tíz éve, hogy megszólított először. A szövegeivel. Aztán gondoltam egyet, és elkezdtem ezeket az írásokat egyenként összeszedni, majd egy kis füzetszerűséggé szerkeszteni. A rovat címe, ahova ő ír: "Útközben". Én is ezt a címet adtam gyűjteményemnek. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ez a nő fantasztikus. Tavaly először jutott eszembe, hogy én is megszólítsam. Hittem benne, hogy lehetséges, pontosabban, hogy észrevesz....Schäffer Erzsébet ő. És levelet írtam:
Kedves Erzsébet!
Egy jó ideje már annak, hogy elkezdtem gyűjtögetni rövidke írásait a Nők Lapja hasábjairól. Összefűztem őket, hogy egy helyen legyenek, aztán kisebb-nagyobb utazásaim során magammal vittem, és mindig kitaláltam, hogy „Útközben” Schäffer Erzsébettel. Beszélgettem önnel. Pontosabban ön szólított meg mindig először kis szövegeivel. Szerettem ezeket a párbeszédeket, tudtam, hogy a sorok mögött önnek is ott kell lennie, s ez így volt jól.
Aztán, nem is olyan régen, valaki két szóban jellemezni akart engem, bár korábbról nem ismert. Azt mondta harcos vagyok és örök gyerek. Elfogadtam, s mégis ezek a szavak szüntelen ott motoszkáltak a fejemben. Néhány napig, amikor is kezembe került egy Vekerdy Tamás-könyv. Mint mindig, most is a fülszöveget vettem először szemügyre. Egy idézet volt tőle az ön Egyszer volt című kötetéből. Az a rész, amikor a szerző elmondja, hogy 16 éves korában írt egy hosszú levelet, és azt kívánta, bárcsak sose nőne fel. A hideg végigfutott a hátamon, mintha az elmúlt napokban mást sem kerestem volna, csak ezt a néhány szót. Precízen, tömören egymás mellé illesztve. Pontosan így. Erzsébet, Vekerdy „közreműködésével” jutottam el ismét önhöz. Minden gondolatom az volt, megtalálni ezt a mesés című kötetet. Egyszer volt. Egyik embertől a másikig mentem, hátha valakinek megvan ez a könyv. Semmi. Volt, aki nem is hallott önről. (Bevallom, ott belül lázadtam egy kicsit, mi az, hogy nem hallottak önről?! Ugyanakkor valami melengető boldogságérzet is volt bennem, mert én még a hangját is hallottam már. Egyszer a Marosvásárhelyi Rádió vendége volt.) Nem adtam fel, talán mert már tudtam, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” (S.W.)
Örömöm kétszeres lett, mert végülis a múlt hétfői napom mesés délutánt ígért. Egyszer volt. Hol nem volt. Mindkét könyvet megkaptam. Egyszerre. Úgy jártam, mint ahogy Gyurkovics mondaná, szerelmes lettem. Újra és újra. A világba. Az életbe. Legyszívesebben eljártam volna a gazellák táncát, de nem volt kivel. Hát...maradt a jó öreg Zorbász tánca. Otthon, a kályha mellett, könyvvel a kezemben. Az ön könyvével.
Nem fanatikus ragaszkodás ez önhöz, de az újratalálkozás békés öröme. Annak, hogy megérett az idő, hogy végre mindezt megírjam önnek. Hogy elmondjam, lehetetlen, hogy véletlenül „találkoztunk” volna újra. Hogy elmondjam - Márait idézve – „A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik.”
És ez így van jól.
Köszönöm.
Ui.: Magamról csak annyit, hogy egy erdélyi lány vagyok, és meggyőződésem, hogy az ön kíváncsi természete ennyivel nem elégszik meg (talán). Miért ne szólítana meg újra?
Tisztelettel,
Tisztelettel,
Kata
2009. február 2., Beresztelke
Először visszaküldték a levelet, azzal a postai felírattal, hogy a cím már nem a régi. Újraküldtem más címre, de semmi...Ezúttal semmi nem történt. Egy év után egy e-mail címre küldtem, és ekkor kezdődött el valami. Válaszolt!
Ezután aztán, már csak arra gondoltam, hogy szeretnék vele találkozni, és biztos voltam benne, hogy ez is lehetséges. Május vége fele egy továbbított levélben ott állt a dátum és a helyszín. Schäffer Erzsébet Marosvásárhelyen, május 25-én.
Brassai Katának sok-sok szeretettel kívánok jó találkozásokat...Sshäffer Erzsébet
Köszönöm, hogy ott lehettem!
Ja, és még valami...valóban nagyszerű nő!
