Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
"Tudom, szeretet nélkül minden ház üres, minden városka lakatlan, minden zseni ügyetlen, félős nyuszi csak a kalapban." Quimby
2010. március 29., hétfő
2010. február 23., kedd
Rgadósan, mint a levelek
Mintha nagytakarítás lett volna a Napnál. Egyszerre és váratlanul kezdte ontani fényét, melegét. Persze, ha nem vigyáz az ember, a végén még becsapódik. Mégis valamiféle zöld hangulatot varázsol a lelkébe a fény. A lusta természet még ásítózik, de már hallani lehet a távoli kis neszeket, melyek még élőbbé teszik.
Milyen furcsa, sétám közben egy tavalyról maradt, ragadós kis levelet vettem a tenyerembe. Szinte kiáltott, hogy őt fektessem a kezemre, mintha üzenni, mondani szeretett volna valamit. És megtörtént. Finom erezetével, érdes, tapadós felületével az embert juttatta eszembe. Még őrzött valamit a tavalyi nyár színeiből, de már esélye sem lett volna, hogy tavalyi önmagára hasonlítson. Ezért is olyan mint az ember, gondoltam. Ilyenkor, a tavasz (leg)elején, hajlamosak vagyunk sajnálni önmagunk, mondjuk a tavalyit, miközben pontosan tudjuk, hogy az egyszeri és megismételhetetlen, akár a falevél. Szemgödrünk is mintha jobban beesett volna, fáradtabbnak érezzük magunk. Érdesebbek, kérgesebbek lettünk a lelkünk legmélyén. És ragadósabbak, mint bármelyik falevél ezen a földkerekségen. Ragadunk a gyökereinkhez, ragadunk mindahhoz, amit úgy hívunk, hogy élet. Minden télutón jobban és jobban.
A falevél – talán a langyos szellőre – felszisszen tenyeremen. Egy pillanatra odatéved szemem a mellettem éppen elhaladó párra, s mire felócsudok, már nincs az előbbi helyén. Keresem a szememmel, fürkészem mit akart hát üzenni nekem. Még egy másodpercig szállni látom, aztán megadja magát és elvegyül a többi között a földön. Mi volt ez? Üzenet.
Ekkor értettem meg, hogy előnyünk van – mindannyiunknak – ezekkel a kis levelekkel szemben. Mert újrakezdhetjük, s minél ragadósabbak vagyunk, annál inkább drágábbak a hajnali kis fények. Letörlöm a kezemről a nyálkás maradékot, s ezzel a mozdulattal mintha letöröltem volna önsajnálatomat is...
Kizöldültem –valahol ott belül -, felemeltem a fejem, és cask akkor vettem észre, hogy a kedves arc –amit annyira szeretek- már jó ideje ott lehet(ett) velem szemben.
- A mozdulataid.... Olyanok voltak, mint egy táncoló siváé – mondja.
Nem akartam megzavarni ünneplésed, de áruld el, mit értettél meg...?
Hallgatok. Pár pillanatig csak a szemébe bámulok. Úgy nézek rá, mint akit először és utoljára látok. Nem zavarja csöndem, csak látom az arcán, hogy meglepi. Aztán ujjbegyeimmel végigsimogatom arcát, s mosolyogva, mint aki most tért vissza valami hosszú útról, megszólalok.
- A szerelmet, a csöndet. Hogy nem az vagyok többé, ki tavaly voltam.
Több és kevesebb.Hogy itt lehetsz, hogy itt lehetek...
Csupa tőmondatok, de egyszerűek és zavarba ejtőek. Ezt onnan tudom, hogy megölelt...
Valahol madarak hangicsáltak, s ezt csak ünnepelni lehetett!
Milyen furcsa, sétám közben egy tavalyról maradt, ragadós kis levelet vettem a tenyerembe. Szinte kiáltott, hogy őt fektessem a kezemre, mintha üzenni, mondani szeretett volna valamit. És megtörtént. Finom erezetével, érdes, tapadós felületével az embert juttatta eszembe. Még őrzött valamit a tavalyi nyár színeiből, de már esélye sem lett volna, hogy tavalyi önmagára hasonlítson. Ezért is olyan mint az ember, gondoltam. Ilyenkor, a tavasz (leg)elején, hajlamosak vagyunk sajnálni önmagunk, mondjuk a tavalyit, miközben pontosan tudjuk, hogy az egyszeri és megismételhetetlen, akár a falevél. Szemgödrünk is mintha jobban beesett volna, fáradtabbnak érezzük magunk. Érdesebbek, kérgesebbek lettünk a lelkünk legmélyén. És ragadósabbak, mint bármelyik falevél ezen a földkerekségen. Ragadunk a gyökereinkhez, ragadunk mindahhoz, amit úgy hívunk, hogy élet. Minden télutón jobban és jobban.
A falevél – talán a langyos szellőre – felszisszen tenyeremen. Egy pillanatra odatéved szemem a mellettem éppen elhaladó párra, s mire felócsudok, már nincs az előbbi helyén. Keresem a szememmel, fürkészem mit akart hát üzenni nekem. Még egy másodpercig szállni látom, aztán megadja magát és elvegyül a többi között a földön. Mi volt ez? Üzenet.
Ekkor értettem meg, hogy előnyünk van – mindannyiunknak – ezekkel a kis levelekkel szemben. Mert újrakezdhetjük, s minél ragadósabbak vagyunk, annál inkább drágábbak a hajnali kis fények. Letörlöm a kezemről a nyálkás maradékot, s ezzel a mozdulattal mintha letöröltem volna önsajnálatomat is...
Kizöldültem –valahol ott belül -, felemeltem a fejem, és cask akkor vettem észre, hogy a kedves arc –amit annyira szeretek- már jó ideje ott lehet(ett) velem szemben.
- A mozdulataid.... Olyanok voltak, mint egy táncoló siváé – mondja.
Nem akartam megzavarni ünneplésed, de áruld el, mit értettél meg...?
Hallgatok. Pár pillanatig csak a szemébe bámulok. Úgy nézek rá, mint akit először és utoljára látok. Nem zavarja csöndem, csak látom az arcán, hogy meglepi. Aztán ujjbegyeimmel végigsimogatom arcát, s mosolyogva, mint aki most tért vissza valami hosszú útról, megszólalok.
- A szerelmet, a csöndet. Hogy nem az vagyok többé, ki tavaly voltam.
Több és kevesebb.Hogy itt lehetsz, hogy itt lehetek...
Csupa tőmondatok, de egyszerűek és zavarba ejtőek. Ezt onnan tudom, hogy megölelt...
Valahol madarak hangicsáltak, s ezt csak ünnepelni lehetett!
2010. február 11., csütörtök
Megértem valamire?
Lassan négy éve halogatok valamit. Többször nekifutottam, mégis valahogy nem akaródzott kész lenni. Az istennek se! Hibáztattam magam. A velem egykorúakra gondoltam, akik így vagy úgy már végigcsinálták ugyanezt...Igyekeztem "felzárkózni", átvenni "környezetem lihegő törekvéseit". Nem ment, és kész.Azóta már megbocsájtottam magamnak. Azóta már szelíd évszakok körforgásának örültem. Az életnek s a szerelemnek.
Nem voltam kész. Nem elég érett, hogy jól csináljam.
Ma levelet írtam. Nem is egyet. Olyan embereknek, akikkel elhanyagoltam a kapcsolattartást, de akiktől a legtöbb bíztatást és elismerést kaptam szakmai területen. Mindössze egy mondatban!
Egyre tudatosabban kezdem figyelni az embereket, és főként magam.
Levélírás. Bíztatás. Hirtelen kitágult a lehetőségek tárháza!
Megértem valamire. Jó vagyok abban, amit csinálok!
Nincsenek fogadalmaim, sose voltak. Vannak azonban terveim és álmaim. Képek, amiket titkon őrizgetek a fejemben és megerősítések minden napra.
Tudom, ez a télutó is szelíd lesz megint. Mire a fák rügyezni kezdenek, befejezem, amire négy "érlelési" esztendő kellett. A szőlővirág illatát jutalomnak tekintem majd, hogy így legyen emberi. Mint mindig, rácsodálkozom megint a tavaszra...aztán a nyárra...(a körülöttem lévők legnagyobb döbbenetére).
Köszönöm szépen, jól vagyok!
Örüljetek nekem velem!
:)
Nem voltam kész. Nem elég érett, hogy jól csináljam.
Ma levelet írtam. Nem is egyet. Olyan embereknek, akikkel elhanyagoltam a kapcsolattartást, de akiktől a legtöbb bíztatást és elismerést kaptam szakmai területen. Mindössze egy mondatban!
Egyre tudatosabban kezdem figyelni az embereket, és főként magam.
Levélírás. Bíztatás. Hirtelen kitágult a lehetőségek tárháza!
Megértem valamire. Jó vagyok abban, amit csinálok!
Nincsenek fogadalmaim, sose voltak. Vannak azonban terveim és álmaim. Képek, amiket titkon őrizgetek a fejemben és megerősítések minden napra.
Tudom, ez a télutó is szelíd lesz megint. Mire a fák rügyezni kezdenek, befejezem, amire négy "érlelési" esztendő kellett. A szőlővirág illatát jutalomnak tekintem majd, hogy így legyen emberi. Mint mindig, rácsodálkozom megint a tavaszra...aztán a nyárra...(a körülöttem lévők legnagyobb döbbenetére).
Köszönöm szépen, jól vagyok!
Örüljetek nekem velem!
:)
2009. december 25., péntek
Statisztaként..
A Karácsony az, amikor a leginkább érzem magam egyedül. Akiket szeretek, érdekes módon jobban szeretnek egyedül lenni. Nem is firtatom.
Kitaláltam, hogy eljátszom Molnár Ferenc ördögét, de csak statisztaként. Előkészítettem a nagy tükröt. Most már van nézőközönségem is.
- Öregem, ezt ha látná valaki. Azt mondaná megbolondultam.
Vajon mit is jelent egész pontosan normálisnak lenni? Őrültség az, ha az ember szeret, és éppen csakhogy ott akar lenni, ahol az van, akit szeret? Persze, statisztaként. Görcsös kacagás tör ki belőlem.
Nos, ott maradtam el, hogy játszom.
Törökülésbe ereszkedtem a nagy tükör elé, és szembe néztem a közönséggel. Magammal.
Mindent szemügyre vettem. A hajam...Szépen megnőtt...Na, igen. Aztán,..aztán két nagy kék szempár. Őket szeretem. Farkasszemet néztünk egymással. Fényesek ezek a szemek - szinte hallom igen bölcs mesterem szavait.
-Baromi édes kis füleid vannak - mondja. Persze csak én hallom. Ez játék.
Aztán tovább statisztálok saját előadásomban és saját, különbejáratú nézőközönségemnek. Pompás érzés. Megszűnt a szomorúságom, nem vagyok egyedül.
Utoljára gyerekkoromban játsztam Tamási Boldog nyárfalevelében. Remegtem, de az első megszólalás után hihetetlen érzés kerített hatalmában. Az is játék volt, valódi.
Statiszta vagyok tehát. Észre se veszem, valamiféle mantrát zümmögök...A dervisek jutnak eszembe, az illír táncosnők...
Megszólal végre a csend. "Milyen felemás érzések közt élünk..."
Szeretek játszani! Ez minden.
Kitaláltam, hogy eljátszom Molnár Ferenc ördögét, de csak statisztaként. Előkészítettem a nagy tükröt. Most már van nézőközönségem is.
- Öregem, ezt ha látná valaki. Azt mondaná megbolondultam.
Vajon mit is jelent egész pontosan normálisnak lenni? Őrültség az, ha az ember szeret, és éppen csakhogy ott akar lenni, ahol az van, akit szeret? Persze, statisztaként. Görcsös kacagás tör ki belőlem.
Nos, ott maradtam el, hogy játszom.
Törökülésbe ereszkedtem a nagy tükör elé, és szembe néztem a közönséggel. Magammal.
Mindent szemügyre vettem. A hajam...Szépen megnőtt...Na, igen. Aztán,..aztán két nagy kék szempár. Őket szeretem. Farkasszemet néztünk egymással. Fényesek ezek a szemek - szinte hallom igen bölcs mesterem szavait.
-Baromi édes kis füleid vannak - mondja. Persze csak én hallom. Ez játék.
Aztán tovább statisztálok saját előadásomban és saját, különbejáratú nézőközönségemnek. Pompás érzés. Megszűnt a szomorúságom, nem vagyok egyedül.
Utoljára gyerekkoromban játsztam Tamási Boldog nyárfalevelében. Remegtem, de az első megszólalás után hihetetlen érzés kerített hatalmában. Az is játék volt, valódi.
Statiszta vagyok tehát. Észre se veszem, valamiféle mantrát zümmögök...A dervisek jutnak eszembe, az illír táncosnők...
Megszólal végre a csend. "Milyen felemás érzések közt élünk..."
Szeretek játszani! Ez minden.
2009. december 24., csütörtök
Örökség...
Nagyapámtól tanultam...
Ajtótok ma ne legyen bezárva,
Se kunyhóban se palotában!
Haggyátok nyitva ma szíveteket,
A Megváltó ma született!
Az elhagyottak és szegények,
Hadd leljenek ma menedéket!
Meleg kenyeret, puha lágy kalácsot,
A Megváltó ma született!
Vidám ünneplést mindenkinek!
Ajtótok ma ne legyen bezárva,
Se kunyhóban se palotában!
Haggyátok nyitva ma szíveteket,
A Megváltó ma született!
Az elhagyottak és szegények,
Hadd leljenek ma menedéket!
Meleg kenyeret, puha lágy kalácsot,
A Megváltó ma született!
Vidám ünneplést mindenkinek!
2009. december 22., kedd
Szavak, miket nem mondunk ki...
Ma, fura mód, hosszú idő óta ismét eszembe jutottak Hervay kezdő gondolatai egyik kis írásából. "Milyen gyönyörű: szólni lehet és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg találnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani."
Villámcsapásként csapott le. A felismerés, hogy iszonyú nehéz szavakká formálni gondolatainkat/ gondolataimat, hogy tapintható, érzékelhető, érthető legyen, amit üzenni szeretnénk társunk, barátaink számára. Amikor már ki lett mondva egy szó, mintha illata lenne, kitapinthatóvá válna.
Érzékszerveim automatikusan összhangba kerülnek, ha kimondom, hogy tükörbársony, gyöngy...Érzem akaratlanul a tapintását, látom azt a színt, amelyik megnyugtat. Puhaságukkal, eleganciájukkal valamiféle megmagyarázhatatlan érzést keltenek. Ott lapulnak valamennyiünk tarsolyában.
Aztán ott vannak a szavak, amiket nem mondunk ki. "Szeretlek", "bocsáss meg", "kérlek"...Elvesztették ezek a szavak eredeti jelentésüket - mondják. Sokáig ezt fogadtam el én is. Így sokkal könnyebb volt: "hiszen, amit teszek, ahogy teszem, elég nyilvánvaló!Minek kimondani?"
Ma már nem így gondolom. Mítoszok, mesék, tanulmányok...minden arról beszél, hogy van, ami nem változik. A Jó és a Rossz mindig külön lesz, az Édes és a Keserű úgyszintén. És sorolhatnám. Nem azért vannak elválasztva, mert nincs szükség egyikre vagy másikra, hanem sokkal inkább, hogy különbséget tudjunk tenni. Nevén tudjuk nevezni a dolgokat. Hogy valamiféle értékrendet alakítsunk ki.
"Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek!" - folytatja Hervay
Nem régen kezdtem el bocsánatot kérni, hangosan (is). Nem régen kezdtem el tiszta őszinteséggel megköszönni a legapróbb hozzám való figyelmessége(ke)t. Mintha minden megváltozott volna aztán körülöttem -hittem én.
A valóság az, hogy én változtam meg...Kitágult a világ...
"...hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek."
(Az idézetek Hervay Gizella: Levél helyett c. írásából vannak)
Villámcsapásként csapott le. A felismerés, hogy iszonyú nehéz szavakká formálni gondolatainkat/ gondolataimat, hogy tapintható, érzékelhető, érthető legyen, amit üzenni szeretnénk társunk, barátaink számára. Amikor már ki lett mondva egy szó, mintha illata lenne, kitapinthatóvá válna.
Érzékszerveim automatikusan összhangba kerülnek, ha kimondom, hogy tükörbársony, gyöngy...Érzem akaratlanul a tapintását, látom azt a színt, amelyik megnyugtat. Puhaságukkal, eleganciájukkal valamiféle megmagyarázhatatlan érzést keltenek. Ott lapulnak valamennyiünk tarsolyában.
Aztán ott vannak a szavak, amiket nem mondunk ki. "Szeretlek", "bocsáss meg", "kérlek"...Elvesztették ezek a szavak eredeti jelentésüket - mondják. Sokáig ezt fogadtam el én is. Így sokkal könnyebb volt: "hiszen, amit teszek, ahogy teszem, elég nyilvánvaló!Minek kimondani?"
Ma már nem így gondolom. Mítoszok, mesék, tanulmányok...minden arról beszél, hogy van, ami nem változik. A Jó és a Rossz mindig külön lesz, az Édes és a Keserű úgyszintén. És sorolhatnám. Nem azért vannak elválasztva, mert nincs szükség egyikre vagy másikra, hanem sokkal inkább, hogy különbséget tudjunk tenni. Nevén tudjuk nevezni a dolgokat. Hogy valamiféle értékrendet alakítsunk ki.
"Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek!" - folytatja Hervay
Nem régen kezdtem el bocsánatot kérni, hangosan (is). Nem régen kezdtem el tiszta őszinteséggel megköszönni a legapróbb hozzám való figyelmessége(ke)t. Mintha minden megváltozott volna aztán körülöttem -hittem én.
A valóság az, hogy én változtam meg...Kitágult a világ...
"...hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek."
(Az idézetek Hervay Gizella: Levél helyett c. írásából vannak)
2009. december 19., szombat
Leltár helyett....
Az alapötlet, hogy Pilinszkyre jellemző precízitással, tömörséggel összeírjam, ami velem (és körülöttem) történt az elmúlt év során, szertefoszlott. Miről is kéne akkor leltárt készítsek? Mondjam el azt, hogy időpontok köré szervezem az életem? Hogy csak arra emlékszem, amire szeretnék emlékezni? Soroljam...?
Mondom, szertefoszlott. Leltár nincs.Élet van. Szerelem van. Tánc van. Évszakok vannak. Jó hírek ingyen. És főleg sárgarigók meg gyerekek.
Nincs leltár, csak gondolatok és történetek, amik a megélt csodákból születtek (születnek).
Kolozsvári lakásunkban mindig volt "a hónap verse". Volt ott Juhász Gyula, Pilinszky, Szőcs Géza, Bartis Ferenc. A sor folytatható. Aztán volt forró csoki, pulykamell fokhagymával. De ami leginkább ott volt, a hajnalig tartó beszélgetések és vendégszeretet...Csak a bernyóccal szegélyezett naptár jelezte olykor, hogy egész pontosan milyen napot is írunk. Nem siettünk sehova, és nem siettetett senki.
Nem adtunk ajándékokat a barátainknak, de mindig akadt nálunk ennivaló, és mindig akadt egy hely, ahol megpihenjenek.
Szombat este volt, már ádvent ideje. Táncháztalálkozóra készültünk. Konyhánk volt a gyülekezés helyszíne. Sült pityóka és főtt tojás, kis sajt és bor.
Mezőségi táncrenddel kezdődött. Tánc után -a zsebembe nyúlva- egy pár meggyszínű zokni fogadott. Ennyi. Csak éppen nemm papírba, hanem szeretetbe volt csomagolva. Semmi másba. "Mert ez a kedvenc színed, és most ennyi tellett...Szeretek ott lenni, a Trutyiban (így neveztük el kis kéglinket)..."
Nem sokkal ezután, narancssárga papírba bugyolált csomagocska várt a küszöbön. Levendula illatú teamécsesek. A kedvenceim.
Először kezdtem el Hamvas Béla gondolatával törődni. "Az egész roppant szimfóniának egyetlen főtémája van. Végtelenül egyszerű: embernek lenni."
Kimondatlanul, a teljesség volt kolozsvári lakásunkban. Szeretet és szeretet és szeretet. Nem volt nehéz így élni. Most sem az.
"Csodákat művelsz, ha az értelmedet egyetlen dologra összpontosítod" (Zorbász)
Te, aki olvasod ezt, mire gondolsz?
Nem nehéz így élni.
Leltár nincs. Élet van.
Mondom, szertefoszlott. Leltár nincs.Élet van. Szerelem van. Tánc van. Évszakok vannak. Jó hírek ingyen. És főleg sárgarigók meg gyerekek.
Nincs leltár, csak gondolatok és történetek, amik a megélt csodákból születtek (születnek).
Kolozsvári lakásunkban mindig volt "a hónap verse". Volt ott Juhász Gyula, Pilinszky, Szőcs Géza, Bartis Ferenc. A sor folytatható. Aztán volt forró csoki, pulykamell fokhagymával. De ami leginkább ott volt, a hajnalig tartó beszélgetések és vendégszeretet...Csak a bernyóccal szegélyezett naptár jelezte olykor, hogy egész pontosan milyen napot is írunk. Nem siettünk sehova, és nem siettetett senki.
Nem adtunk ajándékokat a barátainknak, de mindig akadt nálunk ennivaló, és mindig akadt egy hely, ahol megpihenjenek.
Szombat este volt, már ádvent ideje. Táncháztalálkozóra készültünk. Konyhánk volt a gyülekezés helyszíne. Sült pityóka és főtt tojás, kis sajt és bor.
Mezőségi táncrenddel kezdődött. Tánc után -a zsebembe nyúlva- egy pár meggyszínű zokni fogadott. Ennyi. Csak éppen nemm papírba, hanem szeretetbe volt csomagolva. Semmi másba. "Mert ez a kedvenc színed, és most ennyi tellett...Szeretek ott lenni, a Trutyiban (így neveztük el kis kéglinket)..."
Nem sokkal ezután, narancssárga papírba bugyolált csomagocska várt a küszöbön. Levendula illatú teamécsesek. A kedvenceim.
Először kezdtem el Hamvas Béla gondolatával törődni. "Az egész roppant szimfóniának egyetlen főtémája van. Végtelenül egyszerű: embernek lenni."
Kimondatlanul, a teljesség volt kolozsvári lakásunkban. Szeretet és szeretet és szeretet. Nem volt nehéz így élni. Most sem az.
"Csodákat művelsz, ha az értelmedet egyetlen dologra összpontosítod" (Zorbász)
Te, aki olvasod ezt, mire gondolsz?
Nem nehéz így élni.
Leltár nincs. Élet van.
2009. december 16., szerda
Ha velem kell tartanod
Ma tizenhatodika, és valamiért nem érzem, hogy tele lennék boldog várakozással. A hó, a puha fehérség az esti fényben mégis mintha tartogatna valamiféle üzenetet számomra. Pirulok magamban saját magamon. Az a kérdés fogalmazodik meg bennem, hogy az a sok sok szeretet, ami szinte megfojt, hova lesz el, ha nincs, akivel megosszam? Azazhogy lenne, csak éppen a realitásról mesél nekem. Arról, hogy sietni kell, mert éppen várnak rá. Arról, hogy éppen a bevásárlóközpontba megy, mert ha nem, akkor az árkedvezményeket lekési.
Én döntöttem. Fenyőtobozt gyűjtök az asztalomra,aztán figyelem, ahogy a csend melegében szinte percenként kinyílik. Ahogyan megmutatja majd magát, pontosan olyan, mint anyja, a fenyő, csak éppen nem zöld.A hangulatom zöld lesz majd őhelyette is...
És kiállok majd a hóesésbe, hogy valamennyi hópihével eltáncoljam a szeretetet.
"Ha velem kell tartanod, megtalálsz, csak indulj el..!"(Sz.R.)
Én döntöttem. Fenyőtobozt gyűjtök az asztalomra,aztán figyelem, ahogy a csend melegében szinte percenként kinyílik. Ahogyan megmutatja majd magát, pontosan olyan, mint anyja, a fenyő, csak éppen nem zöld.A hangulatom zöld lesz majd őhelyette is...
És kiállok majd a hóesésbe, hogy valamennyi hópihével eltáncoljam a szeretetet.
"Ha velem kell tartanod, megtalálsz, csak indulj el..!"(Sz.R.)
Meghasonulás
Alkonyodik és a levegő az orgonák illatától terhes. Csak egy-két szerelmes pár lézeng az utcán, nem hallani miről beszélgetnek. Az asszony – mint mindig- ma este is a teraszon szürcsöli délutánról maradt, kihült teáját. Nem érzi az ízét, mert nincs ott, csak nyeli félig lehunyt szemekkel. Fél kezével néha megigazítja a takarót a lábain.
“ Más nem volt, és már kibírni se vártam…Gondolod, hogy el tudnád mellettem tölteni életed hátralavő részét?”Párja, akit már rég kiválasztott magának titokban, egy fűszálakból tákolt gyűrűvel állt esetlenül előtte.
“ Szóval azt akarod mondani, hogy most meg kell lepődnöm? Hát meg vagyok, és jobban mint számítottam, mikor ezt elképzeltem, és igen, igen, ahányszor csak akarod, annyiszor leszek a tied, s csakis a tied.”
Az asszony szeme mintha még inkább lecsukodna, az orgona illata is mintha erősebb lenne, mint öt perccel ezelőtt volt. Senki nincs már az utcán, csak egy férfi valahol egy kapuban, éppen búcsúzóban.
- Holnap újra eljövök, itthon leszel?-kérdi a lánytól, de válaszra már nem vár. Még egyszer megcsókolja és elindul. Egészen lassú lépésekben halad, míg valahol egy toronyóra nem jelzi, hogy későre jár.
“Milyen szamár vagyok! És milyen erős a másik illat! Éppen odaköszönök majd, és miután megmosakodtam hozzásimulok kicsit” – mivel nem volt útitársa, így beszélgetett magában félhangosan, addig is nem kell mélyebben gondolkodni, mert ugye attól az ember elszomorodik, és azt észerveszik hamarabb…
“De buta vagyok, elfelejettem, hogy ő ebben az órában csak hideg tejet iszik”- egy pillanatra feláll az asszony, a takarót csak ledobja, mert visszaül még. A tejet készíti elő, mert ő ilyenkor azt szereti. Pillanatok alatt újra elfoglalja a még ki nem hült hintát.
“ Ha már a tied leszek, azt akarom, hogy csinálj egy hintát az udvarra. Attól mindig gyereknek érzem magam egy kicsit, ha felülök rá, és különben is, a gyerekek is imádni fogják majd. “
A szeme már nincs is nyitva, teljesen átadta magát ennek a hallgatag boldogságnak. Megszépült.
“Te jó isten! Ilyen szépnek még sose láttam!”- a férfi még nem ért hozzá, de már észrevette kedvesét, s az asszony még mindig lehunyt pilláin át látta őt.
- Jó estét neked! – az asszony vállára tette a kezét, és csak annyit vett észre, hogy az még mindig nem nyitja ki a szemét, csak meleg kezét kezére teszi egy pillanatra. A férfinek a fű-gyűrű jutott eszébe hirtelen, és úgy érezte, ez az asszony olyan nagy, olyan szép… Megtántorodott, de tervéhez hűen a mosdót célozta meg elsőnek.
“ Most észreveszi a tejet, elveszi, és mellém ül “– szinte már minden mozdulatát ismerte kedvesének a nő.
“ Most már kimehetek hozzá, átkarolom a vállát, és soha többé nem engedem el!”- ezzel a férfi már kint is volt.
- Érzed az orgonák illatát? –kérdi a nő.
- Igen, úgy érzem, nem kapok levegőt tőle, annyira erős…
- Emlékszel? Egy ilyen este volt az is, amikor a hintáról beszélgettünk, miközben ezerszer elmondtam, hogy csak a tied leszek. Erre te meg álltál ott esetlenül. Annyira szerettelek, és szerettem azt a megállást…De…ma, azt hiszem jobban szeretlek, mert ma már nem tudnám megmondani, hogy miért.
- Emlékszem. Én is szeretlek –“legalább ne hazudnék saját magamnak. Egészen eltörpülök a szereteted mellett, és gyenge vagyok, határtalanul gyenge és gyáva, és még mindig szeretsz. Legalább ne mondanád ki, tudom azt a hideg tejből is, az éjszakai köhögésedből , mert már annyit vártál rám esténként, hogy ez lett a vége”- de ezt már csak magában mondta, hogy az asszony ne hallja.
- Holnap. Eljössz velem? Meg akarom nézni, megvan-e még az a galambszürke öltöny, amit olyan régen kinéztél már magadnak.
- Igen, persze- és most nem hazudott. A hideg tej, a galamszürke öltöny mindennél, mindenkinél fontosabb lett, mert ez már terhesebb volt az orgonák illatánál. Egész teste beleremegett a szeretet súlya alatt. Szorosabban ölelte magához az asszonyt mint valaha.
- Te fázol!- az asszony most nyitotta fel elöször szemét, mióta a férfi megérkezett.
– Igen, fáztam, de már jól vagyok
- Nem innál inkább egy kis forró teat?- kérdi tőle kedvese.
- Nem, inkább még maradok melletted, ha megengeded- s ő is lehunyta szemét. – “Lehunyom szemem, s mintha csak most lenne igazán nyitva “– szövi tovább gondolatait.” Nem bírnám elviselni, hogy már nincs mellettem, pedig tudom, nemsokára így lesz.”
- Holnap inkább tudod hova menjünk?- kérdi hangosan az asszonytól, de még mindig lehunyt szemekkel. Az Istenszékére. Ott mindig olyan jól érzed magad – mintha csak most döbbent volna rá, hogy nincs sok idő hátra, és ő nem is tudja tulajdonképpen, mi az, hogy szeretni valakit csak úgy, feltételek nélkül.
- Nem, a galambszürke öltönyt vesszük meg neked, és különben is már egészen jól vagyok. Ma mondta az orvos, hogy még menthető a helyzet. Egy sikeres műtét és akár száz évig élhetek még, de akkor kikérem magamnak, hogy te is annyit élj, mert egyedül nagyon unalmas lenne, nem gondolod?- megcsókolta kedvesét, s tudta azt is, hogy az nem az irodából jött. Tudta ezt már akkor, amikor egyre gyakoribbak lettek a köhögések…S tudta azt is, hogy ő fog győzni, mert erősebb, mert gyengébb…mert szeret, s most még jobban, mint abban a pillanatban, amikor a férfi elbúcsúzott a kapuban a lánytól…
“Olyan édes, és már jobban van”- még mindig lehunyt pillái mögül vall újra szerelmet titokban kedvesének.
A hold már egészen magasan van, az orgonák illata mind erősebb és erősebb. Valahol egy lány egy holnapi viszontlátás örömével ringatja el magát, egy holnapéval, ami csak holnap marad, amiből sose lesz ma. De ezt még nem tudja. Valahol egy kutya vonítása töri meg a csendet.
[A képet köszönöm szépen Zoltánnak (@Tiger205)!]
2009. december 15., kedd
A szeretet margójára
Úgy érzem szétrobban a szívem! Mert nem tudtam, hogy engedély s külön idő kell egy érintésnek, egy csóknak. Mert nem tudtam, ahhoz, hogy életemben legelőször kimondjam valakinek „szeretlek”, ahhoz sokat kell gondolkodni. Mert nem tudtam, hogy a hozzám közel álló kedvesnek időpocsékolás a mellettem fekvés. Nem vagyok idő, s nem vagyok tér... Egy lány vagyok, aki semmi mást nem tesz, csak szeret. Függetlenül helytől és időtől.
Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy előadó vagyok. Nem tudtam kiknek, kikhez beszélek, ahogy arról sem, miről. Csak azt, hogy szeretettel fogadtak mindenhol és mindenkor. Én meg csak beszéltem, és beszéltem, és beszéltem....Azóta már sokszor kinevettek és megjegyezték „nem vagy a huszonegyedik századba való. Túl nyílt vagy és lelkes. Azt hiszed, csak mert te szereted az embereket, ők is szeretnek téged...”
Nos, az álom megmaradt, de az emberekről való gondolkodásmód mintha átlényegült volna. Be kellett látnom, meg kellett tanulnom, hogy az idő a szeretetnél is fontosabb. Fut, rohan és fontoskodik mindenki. Kerüli a perceket, amikből nem tud kovácsolni magának valami kézzelfoghatót. A szeretet nem ilyen. Nem megfogható, nem tapintható. Egyszerűen csak van, ha van merszünk elfogadni. Azt is mondták már, kiállhatatlan vagyok, mert sokszor felrúgom a szabályokat, nem tartom be az etikettet. Nos, az utóbbit magasról leszarom. Úgy gondolom, a leginkább az olyanok beszélnek etikettről, akik már átrágták magukat néhány „századon”, az életükön azzal, hogy elhitték, előbbre viszi ez őket. Sose értettem, miért beszél nekem valaki jólneveltségről, etikettről, amikor alattomosan, suttyomban összevissza csalja a férjét, feleségét, saját magát. Ja, merthogy ez az etikához tartozik...Nem hinném. A szeretet, mondom, nem ilyen. A szeretet nem tud jólnevelt lenni. Messzire eldobja az összes agyontervezett időt s vele együtt az összes logikát. A szeretet nem kér időbeosztást és nem várja meg a film végét sem mindig. Ha egyszer ott van, és ki akar törni, akkor nincs határ. Hanyatt dobja magát a friss hóban, hogy angyalt hagyjon benne az isteneknek. Ettől isteni. Azt sem értettem soha, hogy lehet, hogy valaki nekem arról papol, imádja az esőt, de esernyő nélkül sose indul el. Hogy lehet, hogy valaki azt mondja, szereti a Napot, de amikor az kisüt, ő inkább a fejéhez kap, és behúzza a sötétítőt, hogy tegye a dolgát, és véletlenül se fusson ki az időből.
Ismétlem, a szeretet nem ilyen! Egy pocsolyában megnézi magát, aztán belelép, hogy csobbanjon. Mért jó, ha minden egyenes? Mért jó, ha minden sima? Talán mert erre neveltek (lám, lám, jólneveltég...), talán mert így szoktuk meg. Szépen kényelmesen. Ez tetszik a szemnek. Slusszpassz.
Az álom megmaradt. Lehet, hogy valamikor nagyon régen, amikor még nem tudtam, hogy az idő nagyobb úr a szeretetnél, erről akartam beszélni az embereknek. Hogy a szeretet egyszerűen nem ilyen! Kinek jutott eszébe gyerekkorában –játék közben- hogy haza kell menni „időben”? Magától senkinek, vagy ha igen, akkor kibírta a szidást....Ott nem volt idő. Mért felejtik ezt el az emberek? Mi a csudának fontoskodnak annyit? Nem tudom, nem is kutatom. Csak azt tudom, a szeretet más. Neki mindig van ideje, és mindig alkalmas...
Nos, igen, erről akartam beszélni az embereknek. Hogy szeretem őket, és szeretlek téged! Gondolkodás nélkül is!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
