Talán egy lágy fuvallat, talán egy Hang, de mégis - sok-sok idő elteltével - megtörte a csendet. A kiscsillag meggyújtotta aprócska lángját és úgy döntött, elindul a Föld felé, hogy megkeresse a hárfáját. Tudta azt, hogy nem időzhet. Tudta, hogy élete parányivá válik, ha túl közel marad a földhöz, túl sokáig.
Gyöngécske fényében mégis hitt. Hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megvilágítsa hangszerét, hogy utat mutasson. Elköszönt barátaitól, és elhagyta otthonát.
Szinte semmit nem látott, már-már zuhant és kapaszkodott egyszerre. Egyedül volt. Aprócska fényével. Kitudja azt már megmondani, meddig tartott ez az "ösvénytaposás"? Sok idő vagy csak soknak tűnő? Annyi bizonyos, hogy egyszercsak egy olyan fényességre lett figyelmes, amihez foghatót még nem látott egész törékeny életében.
Valahol Betlehem fölött angyalok egész kara hárfázott. A legkisebb közülük szárnyával óvta a kifogott hárfácskát, és csak énekelt, énekelt. A pislákoló csillagocskára várt, aki félig kimerülve, bukdácsolva közeledett. Egyre közeledett. Fénye viszont egyre erősödött. Amikor már szinte tapinthatóvá váltak az angyalszárnyak, a kiscsillag maga lett a hárfája. Eggyé vált hangszerével beleolvadva abba a fényességbe, amit emberi szem soha nem látott korábban. Zene és fény lett egyszerre. "Megszületett!" - hirdette a többiekkel egyszerre. Égi barátai sorra gyújtották meg fényüket odafent, mert hangja olyan volt, fénye akkora, hogy megrendült tőle a szív.
Azóta minden évben, karácsony táján fényesebbek a csillagok.
Tisztán hallani, hogy egy hibátlan hang - hárfakíséretében - betölti a mindenséget : "Megszületett!"
