2011. június 2., csütörtök
2011. május 29., vasárnap
Udvarhellyel még nem végeztem :)
bennünk is öregednek –
újulnak a falak
halálunkig halljuk a csengőt
nyelvünk magányos
márvány-tenger partján
milliom rodostóban
zágont
dúlások
üszkös falak
karantén
könyvtelenné árvított
bibliotékák
isten- s embercsapása
mi minden volt
s mi jöhet még
ünnep előtt
ünnep után
addig vagyunk-leszünk
amíg a lépcsők bennünk is
vásnak-vénülnek
s újulnak a falak amíg
halljuk a csengőt
s benne a tengert
és minden rodostóban
zágont" (Kányádi Sándor - Öreg iskola ünnepére, 1981)
[Fotó: a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző, pontosan tíz éve ballagtam - itt. Udvarhellyel még nem végeztem :); "... még csak most kezdődik minden" (Mészöly)]
2011. május 26., csütörtök
2011. május 22., vasárnap
2011. május 6., péntek
Köszönöm, jól vagyok!
Mint a szerelmes, ki a tükör előtt gyakorolja szövegét, mielőtt kedvesével találkozna. Takarítás közben gyakoroltam, hogy mondjam el, hogy fogalmazzam meg...?
Mint a szerelmes, ki találkozik kedvesével, és elfelejti, amit begyakorolt. Most elmondom. Ahogy tudom.
Az utóbbi időben rengeteteg (erős) hatás ért. Volt, ami üdítően hatott, volt, ami letört. Inkább az utóbbi. És mocsokul kapaszkodtam ebbe, nyalogattam a sebeimet és sajnáltam magam. Én, kis törékeny... Pereltem az Istennel; azzal, kit szeretek; magammal. Hogy megérte? Talán abból a szempontból igen, hogy kitomboltam magam. Megéltem, és meg is akartam élni ezt, mert tudni akartam végre, milyen a ló túloldalán. Mit mondjak? Ugyanaz, mint az innensőn. :) Amúgy energiát von el. Nem keveset.
Ma arra ébredtem, hogy számomra eddig sose tapasztalt nyugalom van bennem. Hozzá kell tennem, hogy előtte azzal feküdtem le, életemben először tudatosan és határozottan azzal, hogy "bárhogy döntök, értékes ember vagyok!"
Az ezt megelőző bejegyzésem címkéje: határátlépés. Ennek is az. Ami volt - ami lesz között.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert van zöld borítékom, amibe a cigaretta ára kerül, mert abból a pénzből útban van felém egy könyv, mert tisztuló tüdővel kezdem elölről, mert sose adom fel, mert hiszek, mert szeretek, mert...
„Köszönet a borostyánnak, amely bebújt a falon át, a tégla fugái közt, be a konyhánkba. A leckéért, hogy nincs lehetetlen és nincsenek falak, ha az ember erős és kitartó” (Schäffer Erzsébet) És van még több is, de megőrzöm a titkot :)!
Mint a szerelmes, ki találkozik kedvesével, és elfelejti, amit begyakorolt. Most elmondom. Ahogy tudom.
Az utóbbi időben rengeteteg (erős) hatás ért. Volt, ami üdítően hatott, volt, ami letört. Inkább az utóbbi. És mocsokul kapaszkodtam ebbe, nyalogattam a sebeimet és sajnáltam magam. Én, kis törékeny... Pereltem az Istennel; azzal, kit szeretek; magammal. Hogy megérte? Talán abból a szempontból igen, hogy kitomboltam magam. Megéltem, és meg is akartam élni ezt, mert tudni akartam végre, milyen a ló túloldalán. Mit mondjak? Ugyanaz, mint az innensőn. :) Amúgy energiát von el. Nem keveset.
Ma arra ébredtem, hogy számomra eddig sose tapasztalt nyugalom van bennem. Hozzá kell tennem, hogy előtte azzal feküdtem le, életemben először tudatosan és határozottan azzal, hogy "bárhogy döntök, értékes ember vagyok!"
Az ezt megelőző bejegyzésem címkéje: határátlépés. Ennek is az. Ami volt - ami lesz között.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert van zöld borítékom, amibe a cigaretta ára kerül, mert abból a pénzből útban van felém egy könyv, mert tisztuló tüdővel kezdem elölről, mert sose adom fel, mert hiszek, mert szeretek, mert...
„Köszönet a borostyánnak, amely bebújt a falon át, a tégla fugái közt, be a konyhánkba. A leckéért, hogy nincs lehetetlen és nincsenek falak, ha az ember erős és kitartó” (Schäffer Erzsébet) És van még több is, de megőrzöm a titkot :)!
2011. május 3., kedd
2011. április 27., szerda
"Az nyájas olvasóhoz az Szerelmem napjairól"
Igen tisztelt olvasó(m)!
Bátorkodom tudtul adni, hogy amaz íromány, melynek címként Szerelmem napjai adatott, ezennel, itt, a végére ért. Midőn elkezdém, magam sem tudván, hogy mi lészen belőle, valamiféle erőnek engedelmeskedék. Immáron, kedves olvasó, a befejezést rád bízom!
Maradok jó reménnyel,
a "szerző"
Bátorkodom tudtul adni, hogy amaz íromány, melynek címként Szerelmem napjai adatott, ezennel, itt, a végére ért. Midőn elkezdém, magam sem tudván, hogy mi lészen belőle, valamiféle erőnek engedelmeskedék. Immáron, kedves olvasó, a befejezést rád bízom!
Maradok jó reménnyel,
a "szerző"
2011. március 24., csütörtök
Ilyen a formám
Aki ismerni vél (nem túl közelről), mind azt mondaná neked, ha megkérdeznéd tőle, hogy egy szájhős vagyok. Jár a szám megállás nélkül. Hol komolyan, hol meg kevésbé komolyan. De ha egy egész közeli(met) kérdeznéd meg, kiderül, hogy messzemenően híres vagyok a hallgatásommal. Nem beszélek. Különösen az érzelmeimről nem. Épp az imént mondta valaki "Nem szabad ilyen magányosnak lenni!". Na puff. Igen, világéletemben az voltam, ha jobban belegondolok. Már-már azt hinnéd egész közel vagy hozzám, és megérinthetsz, aztán egyszercsak huss, mégse lehet. Azazhogy lehet, de csak három lépés távolságból. Ennél közelebbről nem igazán.
[Egy ideig elköszönök. Szelíd tavaszt mindenkinek!]
[Egy ideig elköszönök. Szelíd tavaszt mindenkinek!]
2011. március 16., szerda
Megfőztem :)
Nahát, nahát! Nem is olyan régen írtam le magamról, hogy titokban a kulináris élvezetkre szoktam voksolni. (Ha őszinte vagyok, akkor több voksom megy erre, mint bármelyik párttagra...)
Még soha nem írtam főzőcskézésről, és ne is bízza el senki magát :)! Nem lesz nekem olyan, hogy gasztroblog! Rettenetesen unnám leírni a recepteket. :)
Na, szóval, már két hete újra aktív főszakács szerep(em)ben tisztelgek a konyhában. Tény, hogy élvezem is, csak éppen nem mindig futja az időből. Na meg, ha van, aki megcsinálja, mennyivel kényelmesebb, nem igaz? :)
A múlt héten olyan levesre bukkantam, amit utoljára gyerekkoromban ettem, nagymama főztjeként még. A Szabógallér leves. A receptet Katinál láttam meg, és azonnal nekiálltam. Isteni lett! Csak éppen az volt a gond, hogy itt nem akartam leállítani magam :). Kifundáltam, hogy a belefőzött húsival is akarok valamit kezdeni. És kipattant a másik finomságnak az ötlete, amit szintén valamikor gyerekkoromban ettem utoljára. A Nápolyi (lásd fotón, és nem, ez nem leves!). Ennek halványan emlékeztem az elkészítésére, viszont a "kiegészítést" már saját fantáziámra bíztam. Ez is isteni finom lett! :)
Ja, hogy mindez, hogy jön be egy olyan blogra, aminek címe A szeretet margójára? Bízom benne, mindenki megtalálja rá magában a válasz(át).
[A magam részéről csak annyit fűznék hozzá (így zárójelben, nagyon halkan), hogy amíg van amiből, és ép, egészséges ember vagyok, szívem minden szeretetét bele tudom tenni / főzni ezekbe az ételekbe. A mosogatnivaló csak azt jelzi, hogy ismét kikerült a mindennapi!]
Még soha nem írtam főzőcskézésről, és ne is bízza el senki magát :)! Nem lesz nekem olyan, hogy gasztroblog! Rettenetesen unnám leírni a recepteket. :)
Na, szóval, már két hete újra aktív főszakács szerep(em)ben tisztelgek a konyhában. Tény, hogy élvezem is, csak éppen nem mindig futja az időből. Na meg, ha van, aki megcsinálja, mennyivel kényelmesebb, nem igaz? :)
A múlt héten olyan levesre bukkantam, amit utoljára gyerekkoromban ettem, nagymama főztjeként még. A Szabógallér leves. A receptet Katinál láttam meg, és azonnal nekiálltam. Isteni lett! Csak éppen az volt a gond, hogy itt nem akartam leállítani magam :). Kifundáltam, hogy a belefőzött húsival is akarok valamit kezdeni. És kipattant a másik finomságnak az ötlete, amit szintén valamikor gyerekkoromban ettem utoljára. A Nápolyi (lásd fotón, és nem, ez nem leves!). Ennek halványan emlékeztem az elkészítésére, viszont a "kiegészítést" már saját fantáziámra bíztam. Ez is isteni finom lett! :)
Ja, hogy mindez, hogy jön be egy olyan blogra, aminek címe A szeretet margójára? Bízom benne, mindenki megtalálja rá magában a válasz(át).
[A magam részéről csak annyit fűznék hozzá (így zárójelben, nagyon halkan), hogy amíg van amiből, és ép, egészséges ember vagyok, szívem minden szeretetét bele tudom tenni / főzni ezekbe az ételekbe. A mosogatnivaló csak azt jelzi, hogy ismét kikerült a mindennapi!]
Szerelmem napjai (24)
Nem lehet nem boldognak lenni, amikor úgy érzed, hogy minden perccel mind jobban és jobban vagy szeretve, mint egy nappal korábban (mondjuk). Furcsa. Olyan, mintha tündérkertben élnél, ahol minden pillanatban azon fáradoznának a szépséges mesebeli hercegkisasszonyok, hogy elhalmozzanak jóságukkal. Mesebeli. Igen, pontosan ez a megfelelő szó most erre az állapotra. Kistündér van a pocimban, és ennek a kistündérnek az életet adója nem szűnik meg hozzá beszélni. Csak halkan. Csak suttogva, hogy biztosan eljusson hozzá az üzenet.
És így telt el a kiszabott időm. Vasárnap este Kálmán Annával látogattak meg. Palacsintát hoztak és görög salátát. Én a salátának estem neki. Aztán kártyáztunk késő estig. Senkit nem izgatott, hogy hétfő a másnap. Mind ott voltunk, akik a legközelebb állunk egymáshoz. És... és.. igen, ezen az estén kezdődött igazából el... Senki nem észlelt semmit, mert huncutul mindig elütöttem a dolgot azzal, hogy ne nevettesenk olyan nagyon, mert még a végén megfájdul a szívem. Persze, ezen mind mulattunk megint (én is), de ez nekem sok volt. Váratlanuk éleset nyilalott a mellkasomban. Látni vélték a mozdulatot, de csupán néhány pillanat volt az egész, így nem is tűnt fel valójában. Tovább kártyáztunk, de ez után még kétszer torzította el pillanatokig arcvonásaimat az éles hasítás a baloldalamon. Fogalmam sem volt mi ez.
Azt hiszem, ezen az estén bújtam úgy oda Gáborhoz, mintha először, mintha utoljára tenném. Kezeim önkéntelenül a hasamra tévedtek, mintha védelmezni akarnám a pici lényt odabenn. Védelmezni. Magam se tudtam, mitől, miért.
Hétfőn Bereczki doktornőnél prezentáltam. Immár biztos, hogy anya leszek. Mielőtt indultam volna az iskolába, mintegy mellékesen megemlítettem az előző esti "rohamokat" neki. Arca nem igazán maradt derűs. Sokkal komolyabban érdekelte az egész, mint engem. Kardiológushoz küldött. Hangneme olyan volt, mint ami nem tűr ellentmondást. Persze, elmondta, hogy csak bordaközi idegről lehet szó, de biztos, ami biztos. Most már ketten vagyunk, két életért felelek. Éreztem, hogy a föld megy ki a lábam alól. Ahogy kiléptem a rendelőből, már hívtam is a háziorvosomat, hogy azonnal küldőcédulát kérnék. Délután, suli után érte megyek, és még elkapom a klinikán a "szakértőmet". Mióta Gábor a kórháznál praktizál, szinte minden szakorvos rendelési, vizsgálati idejét tudni vélem.
Valahogy így értem el az iskolába. Kissé szédelegve a váratlanul kapott komoly aggódásától orvosnőmnek, gondolataim állandó vitáitól: ezt mondjam-e el Gábornak, vagy ne mondjam el... Sehol semmi nyilalás azóta sem, de mégis a tudatom dolgozott. Meg akartam őrizni a mesebeli órisábuborékot úgy, ahogy belekerültünk: egy férfi és egy nő, aki életet adott egy pici lénynek, és most úgy várják ezt a csodát, mintha soha senkivel korábban ilyesmi nem történt volna meg....
folyt. köv.
És így telt el a kiszabott időm. Vasárnap este Kálmán Annával látogattak meg. Palacsintát hoztak és görög salátát. Én a salátának estem neki. Aztán kártyáztunk késő estig. Senkit nem izgatott, hogy hétfő a másnap. Mind ott voltunk, akik a legközelebb állunk egymáshoz. És... és.. igen, ezen az estén kezdődött igazából el... Senki nem észlelt semmit, mert huncutul mindig elütöttem a dolgot azzal, hogy ne nevettesenk olyan nagyon, mert még a végén megfájdul a szívem. Persze, ezen mind mulattunk megint (én is), de ez nekem sok volt. Váratlanuk éleset nyilalott a mellkasomban. Látni vélték a mozdulatot, de csupán néhány pillanat volt az egész, így nem is tűnt fel valójában. Tovább kártyáztunk, de ez után még kétszer torzította el pillanatokig arcvonásaimat az éles hasítás a baloldalamon. Fogalmam sem volt mi ez.
Azt hiszem, ezen az estén bújtam úgy oda Gáborhoz, mintha először, mintha utoljára tenném. Kezeim önkéntelenül a hasamra tévedtek, mintha védelmezni akarnám a pici lényt odabenn. Védelmezni. Magam se tudtam, mitől, miért.
Hétfőn Bereczki doktornőnél prezentáltam. Immár biztos, hogy anya leszek. Mielőtt indultam volna az iskolába, mintegy mellékesen megemlítettem az előző esti "rohamokat" neki. Arca nem igazán maradt derűs. Sokkal komolyabban érdekelte az egész, mint engem. Kardiológushoz küldött. Hangneme olyan volt, mint ami nem tűr ellentmondást. Persze, elmondta, hogy csak bordaközi idegről lehet szó, de biztos, ami biztos. Most már ketten vagyunk, két életért felelek. Éreztem, hogy a föld megy ki a lábam alól. Ahogy kiléptem a rendelőből, már hívtam is a háziorvosomat, hogy azonnal küldőcédulát kérnék. Délután, suli után érte megyek, és még elkapom a klinikán a "szakértőmet". Mióta Gábor a kórháznál praktizál, szinte minden szakorvos rendelési, vizsgálati idejét tudni vélem.
Valahogy így értem el az iskolába. Kissé szédelegve a váratlanul kapott komoly aggódásától orvosnőmnek, gondolataim állandó vitáitól: ezt mondjam-e el Gábornak, vagy ne mondjam el... Sehol semmi nyilalás azóta sem, de mégis a tudatom dolgozott. Meg akartam őrizni a mesebeli órisábuborékot úgy, ahogy belekerültünk: egy férfi és egy nő, aki életet adott egy pici lénynek, és most úgy várják ezt a csodát, mintha soha senkivel korábban ilyesmi nem történt volna meg....
folyt. köv.
2011. március 9., szerda
"Maskarások, tréfások...", avagy farsang az oviban
Farsangi mulatság Magyarfülpösön. Buli volt a javából. Fánkkal fogadtak. Muzsikával és nagy-nagy szeretettel.
Köszönjük szépen, hogy ott lehettünk!
[ Magyarfülpös még Nagyfülpös néven (is) ismert ]
Köszönjük szépen, hogy ott lehettünk!
[ Magyarfülpös még Nagyfülpös néven (is) ismert ]
2011. március 8., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)