Modell(érték)ek

Mostanság értékelek. Vagy, ha úgy tetszik, átértékelek. Fogalmakat, kapcsolatokat...

Nemrég volt, hogy leckét kaptam. Újabbat. Valakitől, akit talán túlságosan is közel engedtem magamhoz, és nem biztos, hogy kellett volna. Persze, magyarázatom lenne rá, de most kicsit közelebbről: miért is hagytam túl közel magamhoz? Mert felnéztem rá, magyarán fogalmazva, olyan fokú tiszteletet vívott ki szememben, amit ritkán érzek emberekkel kapcsolatban. Neki sikerült. Nem gyerekként, mintha nehezebb lenne mintákat ellesve alkalmazni (mástól). Olyan mintákat, allűröket, amik belőlem hiányoznak, amiket nem volt honnan korábban ellesnem. Persze, eufemizálhatnám most mindazt, amit a családomnak nevezek, de gondolom, az eufemizálás jelentésével mindenki tisztában van már.
A lecke érdeme, hogy még mindig tanulom. Magam! A számomra modellértékű emberek, akarva, akaratlan arra késztetnek, hogy nézzek szembe magammal. Most nem arról van szó, hogy képes vagyok-e erre vagy se. Sokkal inkább önmagam vállalásáról. Kész vagyok-e erre?! Akarom-e, merem-e?
Nos, ez a leckém. Még mindig tanulom, de már elég sok fogalmat át sikerült gondolnom magamban. Nem csak azzal kapcsolatban, hogy én ki vagyok, hanem hogy más ki / mi nekem. Kell-e nekem olyan (baráti) kapcsolat, amiben unos-untalan mintha tartanom kéne a másik válaszaitól, mert sose tudom, hogy éppen mi az, amitől kifakad, félreért...(?!) Nem. Ez már nem kell. Egyszerűen nem akarom többet.

Bevallom, a toleranciaszintem továbbra se mozdult el nagyon, de(!) nagyon örvendek, hogy most már legalább ki merem mondani, merek arról beszélni, amit nem szeretnék az életembe. Természetesen arról is, amit igenis szeretnék.

Akitől a leckét kaptam, így, virtuálisan (is): köszönöm szépen! (Igyekszem a házi feladatommal, hiba lesz benne még mindig, de már tudni vélem, hogy ez egy cseppet sem baj.)

Szerelmem napjai (22)

   Két hete változtattak az órarendemen a történelem szakos kollega kérésére. Neki a péntek volt szabad, nekem a hétfő. Kiköltözött Fenesre nemrég, és arra kért, ha lehet, cseréljünk. Őszintén szólva, még örültem is neki, mert így a péntekem felszabadul, és hát milyen jó, amikor már péntek kora reggeltől lehet kiruccani valamerre. Persze, drágaságom órarendjét is szem előtt tartva. Nos, kilenctől egyig, csekély négy óra.
Beharangoztam már szombaton, meglehet, késni fogok az elsőről, mivel óhatatlanul meg kell látogatnom kedves Berecki doktornőmet. Tisztában voltam azzal, persze, még korai, hogy ő is biztosat mondjon, de mégiscsak szakember, ami meg engem illet, nem bízom a tesztekben. Mondanom sem kell, milyen izgatottan parkoltam le a rendelő előtt. Nem szálltam ki azonnal a kocsiból. Azt hiszem legalább két percet úgy maradtam, mint aki gyorsan átgondolja még egyszer az (eddigi) életét. Ha valóban babám lesz, akkor ez fordulópont az életemben. A Gáboréban is azért, no.
   Már várt. Szombaton, az igazgatóval való beszélgetés után azonnal őt hívtam. Mindig hozzá jártam/járok. Egyrészt mert nő, magyar, másrészt meg, mert megbízom benne. Mindent el kellett mondanom: hány napja késik a menstuációm, milyen jeleket veszek észre magamon, amik korábban nem voltak...
- Még nem tudok semmi biztosat mondani, de mintha egy egészen picike kis dudorszerűséget tapintanék - mosolyogva közli. - Kérlek, ha lehet, pontosan két hét múlva gyere vissza egy újabb vizsgálatra, és akkor már, amennyiben várandós vagy, meg tudom mondani. Addigra már belépsz a második hónapba, és a tünetek is változni fognak. Persze, ha valami rendellenességet, furcsát észlelnél, azonnal hívj fel! - mindig ilyen kedves velem. (Szerintem másokkal is).
-  Azt mondod dudor? Van ott picike valami? - hitetlenkedtem, de csak mókából, mert igazából még egyszer hallani akartam, amit már elmondott. Amolyan visszajátszást akartam. (Igen, tegező viszonyban vagyunk, egyszer megelégelte a sok önözést, és pertut ittunk egy szilveszteri buliban. Végül is, kb. öt-hat évvel idősebb nálam.)
Még csevegtünk pár percet, míg kezet mosott, én meg felöltöztem. Igyekeznem kellett az iskolába. Nagyon örvendtem, hogy nem késtem. Vagyis három percecskét, de tudtam, tudom, hogy ennyi nem a világ vége.

Az igazgató már messziről mosolygott, s csak kézmozdulattal - mint egy titkos jellel - kérdezte, hogy igen vagy nem? Jeleztem neki, hogy később...
Úgy mentem be órára, mint aki tudja, van ott egy kis dudorszerűség a pocijában. Ami, ha minden igaz, idővel nőni fog, és vele együtt az én pocakom is. Szó, ami szó, az első órám, a tizenkettedikesekkel kicsit osziórába csapott át. Hirtelen annyi órán kívüli kérdésük lett a fiataloknak, hogy a fél magyaróra beszélgetés lett. Nem bántam. Egy évben kétszer, maximum háromszor, ha megengedek ilyesmit. Láttam Evelyn arcán, hogy derűsebb, mint utoljára beszélgettünk. Hogy ne menjek a részletekben, és ne hozzam kínos helyzetben, csak annyit kérdeztem tőle, szokott-e még sétálni. Értette, hogy mit akarok ezzel megtudni. Azt válaszolta, a séták feltöltik. Aztán rövid szünet után, hozzátette: mintha melegebb lenne otthon is. A társai csak néztek ki a fejükből, semmit se értettek, de én tudtam, ez csak egyet jelenthet: az anyukája nem rákos. Jobban van. Azt hiszem, nem igazán lehet megfogalmazni, mi minden gondolat, érzés sűrűsödött hirtelen belém ez alatt a két óra alatt (orvos, magyaróra). Ezt érezték a diákok is, úgy hiszem. Úgy gondolom, minden, ami bennünk van, az látszik kívül (is). És szerintem ez így jól is van.

Tanítás után, már pakoltam magam hazafele, amikor kezem önkéntelenül a pocakomra tévedt. Megsimogattam. Szerencsére senkinek nem tűnt fel semmi. Egy pillanat volt az egész.
Két hét, és biztosra tudni fogom, hogy mi leszek, ha "megnövök". Anya. Egy nagyon boldog, kiegyensúlyozott kismama leszek.

folyt. köv. 

Nem szeretek reménykedni

Amióta az eszemet tudom, mást se hallok: a remény hal meg utoljára. Azért csak úgy merő kíváncsiságból kérdezném, és utána? Mi lesz? Akkor mi van, amikor a remény meghal? Mi marad?!
Nem, nem szeretek reménykedni! Szerintem gúzsba köt. Kapaszkodást a semmibe. Jobban szeretem használni a "bízom benne" kifejezést. Nem "reménykedek" abban, hogy jobb vagy rosszabb lesz valami, hanem hiszem azt, hogy valami mindig változik. Bízom benne, jobb irányba.
Sokáig vaciláltam ezzel a hozzáállásommal, fel merjem-e vállalni nyíltan? (Úgy tűnik, épp azt teszem most.)

És még az is eszembe jutott, hogy sokan azt mondják dobjam sutba a múltat. Mert az nincs már. Egyrészt igazat adok ennek. Nincs, mert már megtörtént (múlt időben volt, valamikor). De biztos-e, hogy elmúlt? Ha engem kérdeznek, inkább azt mondom, múlt nélkül nincs jelen. Az, ami most van, nem most kezdődött. Na, ennek van múltja, de ha így nézem, jelene is. Egyelőre úgy érzem, megfér a múlt bennem azzal, aki most vagyok. Akarom mondani, a jelenemmel. (Nem minden múlt, ami a múltban volt - ez a magyar nyelv, hogy mi mindenre nem képes!) Talán merész ezt így mondani, de ha megtagadom a múltam, miből lett /lesz az okozat? Hol kezdődik/ kezdődött az ok?

Egyáltalán mi a jelen(em)? Biztosra: csak a most. Ez a pillanat. És mire a mondat végére érek, már ez is múlt. Ebben az értelemben, bizony, nincs már. Múlt.
Tudok-e, tudsz-e valóban úgy élni, hogy (mindig, minden körülmény között) OTT légy abban, ami MOST van/történik?!

Szerelmem napjai (21)

Hihetetlenül jól aludtam. Nem is keltem ki az ágyból reggel, mint más vasárnapokon szoktam. Tizenegyig lustálkodtam. Megengedtem magamnak. Szinte biztos, magunknak. Az eső is elállt, de nyirkos illata volt a levegőnek odakint. Vagy inkább, csípős.
Felhívtam Gábort. Egy hét múlva jön is. Megint számolgattam. Pont hetet kell még aludni, s itt is van. Nem hiányzik, szeretek olykor egyedül lenni, de ez most más. Most szétfeszít. Valami. Nincs fizikai meghatározója. Csak jó. Több mint jó. Nem mondtam neki semmit arról, hogy kedvese, én, újfent sárgadinnyére is vadászna, mert annyira kívánja. Tudja, hogy imádom, de azt is tudja, hogy én tudom ám, hogy ilyenkor nem csak úgy potyognak a sárgadinnyék. Nem szóltam neki. Majd, ha biztos lesz.

Valahogy kikecmeregtem az ágyból. Nem ágyaztam be. Minek azt? Most a szoba is így van rendben, ahogy van. Pizsamában kávét tettem oda, addig meg a kameráért mentem. Ilyet se csináltam még. Tükörrel szemben, tükörfotó rólam. Magamról. Nem is tudom miért. Csak. Mert vasárnap van. Mert fő a kávé, és a világ összes boldogsághormona megrohamozott.
Míg kávéztam, kiagyaltam, hogy este elmegyek színházba. Anyát magammal csalom. Ismét telefonálgatás. Még jó. Meghívott ebédre. :)

[Kálmán Annával is ott volt. Egész délután kártyáztunk. A fiúnak már le van véve a kötés a fejéről, és már látszik, hogy valamennyire kinőtt a haja is. Nem áll rosszul neki. Jól vannak. Én is. Mi is.] 

Az előadás-szünetben láttam meg a büfében. Ott voltak ők is. Gábor egyik nagyon jó barátja és felesége. Hogy mennyire tud ingerelni az a nőszemély! Érzem, tudom, hogy én is őt. Emlékszem, amikor náluk jártunk (én csak akkor egyszer), már-már szinte vibrált a levegő a feszültségtől. A kényszermosolyok záporozása közepette szinte elvislehetetlen volt az egész ottlét nekem. Alig vártam, hogy vége legyen. És most. Ott voltak az előadáson. Újabb kényszermosoly-küldés, mint de jó barátnak, aztán rohantam a mosdóba. Hányingerem volt. Anya nem szólt, persze, a fejbiccentésemből rájött, hogy menekülhetnékem van, látta a tekintetem irányát. Nem tudta, mi miért, de látta, és nyugtázta (magában, gondolom). Már jelezték, hogy kezdődik a második felvonás, én még mindig a fürdőben. Anya elkapott, ahogy erőlködöm, mint aki már a szülésre is készen áll (akár). Annyit kérdezett: - Reggel is? Mondtam neki, hogy még nem volt eddig, csak enyhe szédülés, és mintha fájnának, mintha nyomnám a melleimet, amikor hason fekszem. Azt hittem, már soha nem érünk vissza a terembe. Most anya miatt. Seperc alatt kisimultak a finom ráncai a szeme alatt. Boldog volt és telisteli kérdésekkel. Megígértettem vele, ha már így lelepleződtem, ne merészeljen Gábornak egy szót se szólni. Én akarom. Én szeretném! És így is van rendjén.

(folyt. köv. - valamikor)

Szerelmem napjai (20)

A november hideget ígért. És esőt. Mintha, csak öntenék és öntenék az angyalok odafentről egy kiapadhatatlan dézsából. Csendes esők, amik nyirkossá teszik a levegőt és kimossák a megfakult faleveleket. Ilyenkor inkább bent szeretek lenni. Melegben. Zenével, jegyzetekkel körülvéve.
Katalin napján, november huszonötödikén zuhogott. Havat üzent a szentestére. A város szemlátomást kezdett ünnepi ruhába öltözni, adventi koszorúkat árultak a Mátyás-ház körül. És persze, csecsebecséket is. Én a könyves standokat figyeltem. A muránói üvegfúvó-t vadásztam, hátha valamelyiken megkaphatom.
Egyedül voltam. Nem magányosan, csak egyedül. Gábor két hétre Vásárhelyre költözött. Valami szakmai dolog. Értek én ezekhez? Persze, kétszer is elmagyarázta, hogy mi lesz ott, de kétszer is csak két percig voltam képes rögzíteni az egészet. A sebészet különféle kifejezéseire nem találtam magamban számomra érthető (magyar) megfelelőket. Szóval ennyit a szinkronról. És arról, hogy nincs. Nincs meg a keresett könyv(em).

Hazafele betértem a piacra. Aztán licsit kerestem. (Kívántam a gyümölcssalátát. Jobban, mint bármikor.) A föld fenekéből is licsit kell kerítenem. Ahogy betértem az üzletbe, egy ismerősbe botlottam. Éppen távozóban volt. Két percre álltunk meg csevegni, de éreztem, hogy már nem csak a licsi kell nekem, hanem abból a friss kenyérből is, aminek az illata ismerősöm szatyrából áradt felém. Hamar el is köszöntem, friss kenyérhez kell jutnom. Aztán licsi. (Pedig nem vagyok nagy kenyeres).

Huuh, mindent kaptam, amit akartam. Alig vártam, hogy hazaérjek. Az utcán nem mertem megtörni a kenyeret. De volt bátorságom magamban számolgatni. Egy, kettő, három... Hoppá, az ötödik napja. Ennyi ideje, késik. Már nem volt kérdéses, hogy mi ez az erős érzékenység az illatokra, ízekre. Elővettem a mobilt, és felhívtam az iskolaigazgatót. Illedelmes elnézéskérések közepette, finoman jeleztem neki, hogy hétfőn valószínű negyedórát késni fogok, mert halaszthatatlanul orvoshoz kell mennem.
Hallom a hangján, hogy kissé megijedt, hogy nagy baj van (?), mert akkor megkér valakit, hogy menjen be az órámra. Megnyugtattam, semmi komoly, ez nem betegség, hanem állapot. :)
- Remélem, örömhírrel érkezik majd! - hallom még már nyugodtra olvadt hangjában a drukkot, aztán elköszöntünk.

Úgy faltam a kenyeret, mint aki már jó ideje nem is látott ilyesmit, nemhogy egyen is. Ültem, és ettem. Aztán levetkőztem és beálltam a nagytükör elé. Elkezdtem figyelni a saját testem. Most másként. A hasam, a melleim...Nem, Gábornak még nem szólok, majd, ha valami biztosat tudok. Hirtelen valami eszméletlen jó érzés kerített hatalmába. Kezdtem felfogni, hogy szívem alatt, szinte biztos, van egy kicsi lény. Ami az enyém. A mienk. Minden más gondolat, tennivaló eltörpült a felfedezésemre. Kitágult a világ. Semmi másra nem voltam hajlandó többet, csak süppedni a hintaszékben és olvasni (legalábbis úgy tenni). A melegben. 

Derengeni kezdett, hogy amikor ruhák nélkül készültünk arra a bizonyos november elsejére, szerdára, valójában - anélkül, hogy tudnánk róla - sokkal többre készültünk. Ez lenyűgözött. (Nagyon szép baba lesz! Ez jutott eszembe. Lehetetlen, hogy ennyi szeretetben, ne egy kis tündér fogant volna meg. Tündérbaba. Násztáncok szentté avatása.)

(folyt. köv.)

Díjözön?

Ajaj. Ismét egy díj. Köszönöm szépen! Ezt is Katinak :)! [Amennyiben a szövegírás - mint mellékes tevékenység a naplopás mellett - kreatívnak számít. :)] (Azt mondják, annak! :D)

És megint szabályok vannak. (Ezek a fránya szabályok :D):

1. Köszönd meg akitől kaptad
2. Tedd ki a logót a blogodra
3. Linkeld be akitől kaptad
4. Add tovább további hét blogosnak
5. Linkeld be őket
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket
7. Árulj el magadról hét dolgot 

Úúú, most ugrik a majom a vízbe. Vagy a fára? Jön a kemény hét dolog magamról :) :
1. Alacsony a toleranciaszintem.
2. Nagyon szeretem a nagy, üveges felületeket.
3. Ruha-, írószer-, ír zene (s még egy-két dolog) mániás vagyok.  :)
4. Szeretem a pizsamás-kávés reggeleket.
5. Kicsit nyers, kicsit szelíd.
6.Titokban szavazni szoktam a kulináris élvezetekre. :D
7. Rájöttem, hogy az olvasás addiktív.
 +1 Szeretek a bőrömben lenni!
(Tovább is van, mondjam még?)

S akkor most, ha már sikerült a szabály egy-két pontját máris felrúgni, legalább nem kihagyni, kérem! Sok ember blogját kedvelem. Nézőpont kérdése: mindenik a maga módján kreatív. Nos, igen nagyra tartom Gina "világberendezését", ahogyan reflektál valós vagy kevésbé valós eseményekre, önnön világára. Annától hallottam először a szerendipitásról, és ezért hálás vagyok neki. Ó, és ott van ismét Tücsök, akitől a színsimogatást mint életünk berendezési kellékét lestem el; Edó, aki naponta változtat kicsit a dolgokon, ízekben, színekben, összhatásban, anyaként. Ildikónak a sokszínűségért adnám tovább a "jándékot", és nem csak. A száznegyven karakteres beszélgetésekért. :) Éééés, a drága Kismimóza, akiről ti nem is tudjátok, de nagyon szépen rajzol (csitt!).

(S ha már megint szabályt szegtem, csak reménykedek, hogy kárpótol a +1 dolog magamról :D)

Szerelmem napjai (19)

Nem tudom, meddig lapulhattam a csöndben. Derekamon fehér szalaggal. Kinyújtózva a paplan alatt.

De már hallom. Fordul a kulcs a zárban. Gábor botorkál a sötétben. Nem újdonság. Szólít, de nem reagálok. Arra várok, hogy megtaláljon. Hogy kitalálja, valami megint más. Játék. Persze, a konyhában leesik a teteje a teáskannának. Ez se új. Közben mormog magában a bögréknek. Érzem, hogy most észreveszi. A cetlit. Juuuj! Ebben a pillanatban felkapcsolom az olvasólámpát. Jelzem neki a résnyire hagyott ajtón kiszűrődő fénynyalábbal, hogy odabent, ahol én vagyok, egy karnyújtásnyi a forró. Valami sanzont dúdolva egyre közeledik. Nem kell már se tea, se étel.
Abbahagyja a dúdorászást. A világért se szólunk egymáshoz. Tekintetemmel követem mozdulatait. Mellém bújik, és ujjbegyeivel végigcikázza tarkómon a bőrömet. Aztán szembefordít magával és látom, keresi a szavakat. Persze, hol kapni ilyenkor illő szavakat?! A masnit leoldja derekamról, és a paplant lerúgja a földre. Látni akar. Így. Látni akarom. Úgy.
- Hazajöttem - és ezt mondja a szavak  minden árnyalatával.

Mozdulataink összemosódnak szobánk, ágyneműnk színeivel, minden egyes lélegzetvételünkkel. Egymásban fürösztjük arcunkat. Most másképp. És mégis ugyanúgy. Ezek azok a percek, amikor megszűnni látszik az idő. Amikor nem érnek utol a korlátok (korlátaink). Amikor az elfogadás annyi mint hazatérés.
Kibomlik két meztelen test lélegzetelállító táncának nászéjszakája. Akár egy virág. Minél kedvezőbbek a feltételek, annál látványosabb, érzékletesebb a virágbaborulás. Ilyen ez a násztánc is. A törődés minden mozzanatára egy újabb szirom, újabb nesz és egy újabb vonaglás... Szép. Bódító. Legfőképpen, valós. (Már amennyire tudni lehet ilyenkor ki a lány és ki a fiú. Ezért annyira lenyűgöző, mert megszűnni látszik a nemek közti "határsáv". Egy a kettő, pontosabban, kettő annyi mint egy. Valós.)


Este tíz óra van. Kedd. Október harmincegyedike. A távolban, valahol, mentőautó szirenája sivít bele az estébe, és ebben a pillanatban egymásra nézve, elmormoljuk egymásnak hálánkat, hogy Ő itt van és egészséges. Csak halkan. Szent ez a perc. Az imént avattuk ünneppé. Ki tudja hányadszorra avattunk már szürke kis perceket ünneppé?

Nem öltözünk fel. Kézenfogva a konyhába megyünk. Újra előveszi a teáskannát, melegedni teszi. Mézet kever bele és csipetnyi C-vitamint. Nekem csak szimplán kitölti az óriásbögrémbe. Mindenkinek van kedvenc bögréje. Ehhez a másik nem nyúl. A tea közös, a csésze nem. Talán ettől van egyensúly. :)
- Sára! A napok változnak, és be kell látnom, a napokkal mi is. Valahogy minden nap kapok valami többet, amit az előtte lévőn nem kaptam meg. Nem csak rólad van szó, az életről, az emberekről, a világról. Persze, nem csak szuper "ajándékok" ezek a napoktól, de mindig valami több bújocskázik minden egyes új napban/napon. - ugyanazzal a mozdulattal, mint korábban, bal kezével tarkomon cikázza végig ujjbegyeivel a bőröm. - Szeretek élni, Sára! Ezt még soha nem mondtam ki. - csipőmig ereszkedik keze, és ott megáll pihenni. - Teljes az életem, mert teljes vagyok én. Nagyon szeretlek! - megfogja a kezem, és magával szembe leültet.

Egy óra hosszat megint csak mondta, mondta, mondta....Azt, hogy az élet úgy szép, ahogy van. Azt, hogy tudni kell, a teáskanna közös, a bögrék nem. Hogy az ágy is közös, mert így van egyensúly. És végül azt, hogy érintések nélkül szegényebb lenne a világ.

Kiitta a teáját, zuhanyozni indult. Én a jegyzeteimhez. Ruhák és konvenciók nélkül. Csak úgy mintha valami mellékes lenne mindez. Tíz perc múlva mellettem körmölte -ruhák nélkül - a másnapi teendőit. Első alkalom volt, hogy ezt így meg mertük csinálni. És mégcsak egyikünk se lázadt ez ellen.
Készültünk a szerdára. (Ruhák nélkül.)

(folyt. köv.)

Meglepetés nekem :)

Két perce vettem észre, hogy kedves volt csoporttársam, Kati, ezzel az "ajándékkal" lepett meg. Nagyon köszönöm neki ezúton is, hogy megtisztel figyelmével, barátságával! :) Örülök, hogy gondolataim "nem halnak meg félig kimondva a levegőben", hogy van, akit érdekel mindaz, amit mondanivalónak szokás nevezni :)!

Nos, mint tudomásul vettem, kvázi szabályai is vannak ennek a díjnak:
- írj bejegyzést, amiben közzéteszed a díj emblémáját, és az útmutatásokat.
- linkeld be annak a személynek a blogját, akitől kaptad és hagyj nála egy hozzászólást, megjegyzést, hogy elfogadtad a díjat.
- gondolkodj el, melyik az a 3-5 blog, amelyiknek te továbbadnád, linkeld be és értesítsd őket a jelölésről.
- tehetséges, kezdő blogokat részesíts előnyben, ne olyanokat jelölj, akiknek több 100 követője van már.

A magam részéről, két olyan személyt szeretnék ezzel a díjjal megtisztelni, akik valamilyen szempontból fontosak nekem. Az egyik Rajmond lenne, aki barátom és szívemnek nagyon drága ember, a másik pedig Anna, akit már jó ideje követek, és örömmel figyelem, ahogyan mind szebbé és szebbé rendezi be életét!

Köszönöm szépen Kati :)!

Szerelmem napjai (18)

Két puszit kapsz a két okos szemedre, leheletnyi érintést a fülecskéidre, ujjbegynyi finom ingereket az arcod egészére. Aztán meleg érintést a nyakadra. Óvatosan levetem a felsőd. Nem teszek semmit,csak testem melegével érintem ezt. Puszikák végeérhetetlen sorával követem tested vonalait, és a bokádtól a szíved irányába cirogatom bőröd a bőrömmel.

Finom illatom van. Neked is.

Aztán nyelvemmel és lennebb, mellbimbóimmal pásztázom végig férfitested, nőiességem minden jelével irányt mutatok neked, hogy befogadlak melegembe. Otthonom meleg és az illat, a hangok amik körbeölelnek több, mint karácsonyi ígéret.

Az előtér meleg, mert ott a bejárat,de ha merszed van belépni otthonomba, egészen meleg egész lakásom.

Csípőmön fehér szalag, végén masni, köldököm és deréktájon köröskörül pihepuha selyemszálacskákhoz hasonlító aprócska kis szőrszálak borzonganak. Hangjuk nincs, de tapintható minden nőiségemhez tartozó aprócska mozdulatuk.

Tested formájához igazodom, otthonomban vagy, hajlékony finoman követem a ritmust.

Az illatom finom, ahogy a tied is az. Aztán lélegzetvételnyi szisszenés és véget nem érő tánccá válik az egész.

Két meztelen test lélegzetelállító tánca ez.

Legszívesebben elhárító varázsszavakat mormolnál, mert képtelen vagy elhinni, hogy mindez veled történik. A csodákban nem hiszel, mégis nincs az az értelem, ami most segítségedre sietne. Ritmikus mozdulataid felolvadnak és nagyon lassan áramként vonaglanak végig a zsigereidben. Minden megszűnik. Ott vagy, de mégse vagy ott. Látsz engem, de tündének vélsz, valami parányi puhaságnak.

Minden megszűnik.

Nem érdekel, hogy ki vagy, és honnan jössz, hogy mik az elveid. Az se számít hova tartasz.

Kibontod a masnit, leoldod a szalagot. Némán, huncutul tekinteteddel próbálod követni testem mozdulataid, de ez lehetetlen. Bennem vagy, és én benned vagyok. Olyan ez, mit a hazatérés. Édes.

Kinyújtanád az időt, ha lehetne. Már nem a nagy csoda ez, hanem sok kicsi, ahogy egymásutánba kavarodnak.

Ellágyulsz.

Finoman, nagyon óvatosan eltolsz egyik kezeddel, mert látni akarod, ami a csoda része.

Másik kezeddel hajamat simogatod, és EBBEN a pillanatban azt kívánod, minden létező mesét csoda váltsa fel, mert újra és újra szeretnéd megélni.

Szeretnéd megmagyarázni, de nem tudod, így átadod magad ennek a felbecsülhetetlen érzésnek. Minden idegszálad bizsereg. Meghaladja mindazt, amit értelemnek hívunk.

Úgy érzed, elég ebből! Aztán megcsap egy illat, valami ismerős kép, hangfoszlány, és fellázadnak zsigereid. Újra szeretnéd élni a csodát. Táncolnál legszívesebben.

Még mindig nem érted mi ez, pedig annyira kínlódsz, hogy megtaláld a magyarázatot, és mindig reménykedsz, hogy "na, most". Aztán az újabb csoda erősebb és egyre erősebb nálad. Mindig eltolsz óvatosan egyik kezeddel, mert már pusztán a finom nőiesség(em) meztelen látványa elkápráztat. Mintha mindig először látnád. Magaddal vinnéd, vagy legszívesebben selyembe tennéd, hogy bántódása ne essen. És mindannyiszor átkötnéd ezzel a bájos fehér szalaggal, hogy mindannyiszor TE oldhasd le róla(m)

Minden mozdulatom már benned van. Azt hiszed, ismered, de valahányszor megérinted sima, finom, hibátlan bőrömet, annyiszor érzed, hogy még mindig van valami, amit nem tudsz erről. Ismerni véled egész lényemet, aztán az érintéseim kiakasztanak, és végül hozzádsimulok, felveszem tested formáját.

Pirkadatkor szembefordulsz velem, és jobb kezeddel akarsz megbizonyosodni, hogy még ott vagyok. A legelső dolgod, hogy puszit adj...Bizonytalanul…Nem tudod, mivel kezdd, mert egyszerre szeretnéd a szemem, mellem, csípőm. Aztán megérted, elhiszed, hogy ott vagyok, és ezzel együtt azt is, hogy mind a tied. Álmosan bújsz hozzám, mert már biztosan tudod, hogy egy óra múlva is folytathatod.

Elkezdesz hinni a csodákban. Végtelen nyugalom ömlik végig az ereidbe. Nem sietsz sehova, csak élsz.

Hiába na, az embernek lánya ha tele van szenvedéllyel, mindenféle szerelmes szavak, gondolatok akarnak kitörni belőle. Így is körbeszőni a kedvest. Megérinteni. Mindig másként, ha lehet így mondani. 

Anya története a temetőben, Evelyné Tamásával kapcsolatban egy újabb történetet indított el bennem. Rólunk. Rólam és Gáborról. Mert ez is egy történet. A mienk. Pontosabban, az enyém. Aztán a mienk. 

Hát ezek jártak a fejemben, míg anyától hazavezettem. Másra se tudtam gondolni, csak hogy szavaimmal, finom mozdulataimmal újra és újra megsimogassam szeretett férfim. 

Gábor nem volt még otthon, így sikerült gyorsan leírnom ezeket a gondolatokat, és mint aki fél, hogy rajtakapják valami csínytevésen, kinthagytam a cetlit az asztalon (a konyhában), és gyorsan ágyba bújtam. Nem, szó se lehet arról, hogy álmos lettem volna. Csupán vártam. Gáborra. És... a folytatásra. 

folyt. köv.

Szerelmem napjai (17)

A Házsongárdi ilyenkor olyan, mint egy királyi palota bejárata. Telisteli fényekkel, virágokkal és beszélgető, találkozó emberekkel, akik rokonai, ismerősei egymásnak.
Dsidához indultam, de ismerős asszony körvonalait véltem megismerni a gyertyák fényében. Háttal volt nekem, éppen sárga babakrizántémokat igazgatott a kripta sírkövénél. A nevet megvilágítják a gyertyák: Zolnay László. A fiúk édesapja. Az asszony,aki a virágokat rendezi, Zolnay Lászlóné Ungvári Márta. Anya. Nekem is már. Mert így szólítom.
- Csókolom. Bejöhetek? - persze, hülye kérdés, de indításnak, a mai napom után, gondolom, nem is annyira rossz.
- Szervusz, Sára! Sőt! - invitál a kripta-kerítésen belülre.
A kripta még Laci bácsi halála előtt megvolt, a Zolnay-ágon ide vannak temetve a fiúk nagyszülei. Anya annyit módosíttatott rajta, hogy kis kerítésszerűséggel körülvetette és egy fapadot állíttatott ide. Van, amikor ki szokott jönni, és csak úgy leülve ide, figyeli a csendet. Nem beszél a férjéhez, nem úgy veszi, hogy ő ott lenne. Csupán egy hely, ami emlékezteti arra, hogy volt egy ember, akihez neki nagyon sok köze volt, akit szeretett. Az emlék az, ami miatt kijön ide.
- Azonnal, csak visszaszaladok a kocsihoz.
Gyorsan lementem, kivettem a pokrócot, ami állandóan ott van, és siettem vissza anyához.
- Gyere, üljünk le! Kitünő ötlet volt a pokróc - mondja, és betakarjuk vele a lábunkat. Sokáig nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk a fényekbe, virágok sárga fejeibe.
- A fiúknak sose beszéltem erről, de valahányszor kijövök ide, valahogy mindig eszembe jut az egész. Tudod, amikor udvarolt nekem (Laci bácsi), mindig hozott vmi kis apróságot, figyelmességet. Mintha ő maga nem lett volna elég. Aztán egyszer elmaradt a figyelmesség, és nem sokra rá, ő maga is. Nem értettem, mi történik. Levelet írtam, amiben megkértem, mondja el, mi történt. Jött is válasz, de felületes. Az volt az érzésem,hogy olyan,mintha valaki más által feltett kérdésére válaszolna. Mindenfélét írt, de átlátszó volt az egész. Többet nem írtam neki. Úgy tűnt, mindennek vége. Se szó, se beszéd, volt, nincs. Egy évig. Ekkor, kora nyár volt, emlékszem, előadára mentem be a városba. Ő is ott volt. Egyedül. Elhívott egy képkiállításra utána. Nem firtatott semmit, nem emlegetett semmit. Szóval az egész olyan volt, mint egy film, aminek az előző kockái, a múlt -esetünkben - ki lennének vágva. Volt annyi eszem, hogy így is hagyjam. Igen, mielőtt megkérdeznéd, elfogadtam a meghívást. Magamban az esztétikai élménnyel érveltem, vagyis ezért csinálom az egészet. Persze, tudtam, ez csak buta érvelés, mert igazából arra vagyok kíváncsi, mi folyik itt. Az egyik képnél, megfogta a kezeim, és szembefordított magával. "Márta, én városi fiú vagyok. látom, láttam, ahogyan éltek, és nem vonzótt,amit láttam. Kivetítettem lényedet egy olyan környezetre, amit nem akartam. Jobban mondva, azonosítottalak vele. Eszembe se jutott, hogy aki te vagy, aki te lennél, az nem egyenlő azzal, amiben laksz. Nem a szobád berendezéséről beszélek, hanem az életvitelről. Eszembe se jutott, hogy neked ez most megoldás, ott élni. Pedig nem egyszer mondtad, hogy te nem akarsz ott maradni. Igen, jött egy másik lány. Finom városi leányzó. De tudod, egy év alatt, kiderült, hogy ez a városi lány közel se olyan, mint te vagy. Ő szebb, te viszont gazdagabb. Belül. És ettől vagy te igazán szép. Meg tudnál bocsátani, és esetleg el tudod képzelni, hogy adsz második esélyt nekem?" - ezeket hadarta gyorsan, de suttogva. Elég kusza volt. Mintha rég készült volna az egésszel, de a helyzet valóságosságában, minden előregyártott mondat felszívódott volna.

Hallgat. És mosolyog. Huncutul. Látom az arcán, ahogy árad belőle a nőiesség, az erő. Tudatában volt ennek. Nem csak most, itt, velem, de ott, a képkiállításon is. Ezért győzött. És ezért nem folytatja a történetet, hiszen a végét tudom. Két fiút szült megtért kedvesének. Jól döntött, ez a lényeg.

- Nem bánta meg, hogy adott még egy lehetőséget, azok után, hogy se szó, se beszéd, Laci bácsi eltűnt a főszerepből? - nem bírtam hallgatni.
- Nem. Nem bántam meg semmit. Az alatt az egy év alatt, semmi jelt nem adtam magamról többet neki. Tudtam, hogy nője van, a világ kicsi, Sára. De tisztában voltam azzal, hogy én ki vagyok. Nem neki, magamnak. És ez elég volt. Nagyon jól tudtam, hogy erős fából faragtak engem, de azt is tudtam, hogy Laci milyen nővel szeretné berendezni majd a világát. Akkor nem tudtam, hogy visszajön, nem vártam rá. Az élet megy tovább, akkor se volt másként ez. De nem hiszek a véletlen találkozásokban. Hogy pont akkor volt Az az előadás, Az a képkiállítás, és mindketten ott legyünk egy év elteltével, hiszen addig Kolozsváron nem is jártam nagyon (az egy év alatt), inkább elmentem Tordára s más városokba, csak elkerüljek  minden olyan lehetőséget, hogy vele találkozhassak.
- Vajon minden ember megérdemel második esélyt? - kérdeztem tovább, mert kíváncsi voltam, hogy egy ilyen karakán nőnek mi lehet erről a véleménye.
- Mindenképp! Tudod, ez olyan, mintha első találkozás után azt mondanád valakinek, hogy nem akarod többet látni. Mert első benyomás, ugye?! Marhaság. Előítélet, hiszen aki mondja ezt az egészet, nincs honnan tudja, hogy ez az első találkozás miért is lett ilyen, miért sikerült "ilyennek" meglátnia a másikat. Mert nem is tud róla semmi. Aztán, abból, amit látott, levonja magának a következtetést. És persze, csak olyan következtetést vonhat le, és olyan szavakkal, amik a saját, privát szótárában megvannak, illetve ami illeszkedik világnézetébe. Igen, Sára, második esély (több nem) szerintem Mindenkinek jár. - nagyon komolyan mondja mindezt, és szembefordulva immár velem.
 - De most már kezdünk vacogni, menjünk haza. - folytatja -, de hozzám. Gyere, igyunk meg egy forrócsokit, aztán meglátjuk a többit.
- Köszönöm! - magam se tudtam, mit, de megköszöntem. Azazhogy tudtam, a bölcsességét. Valahogy jólesett ezt most megtudnom, hallanom.

A gyertyákat úgy hagytuk égni. Dsidához már nem értem el. A pokrócot összefogtuk, aztán karonfogva, mint két rég nem látott jóbarátnő, leballagtunk a kocsihoz.
Cikáztak a gondolataim. Egész úton.

(folyt. köv.)

Szemem színe

A szem a test lámpása. 

A leginkább hideg. Kékszeműnek mondanak. Van, hogy csillog, de van, amikor szúr. Van, aki azt állítja, ismeri nézésem, persze, a látásomról nem sokat tud. A leghidegebb, amikor pirosban vagyok. Égszínkékre váltanak szemeim ilyenkor.
Aztán ott van a zöld. Ruhám színéhez igazódó szempáromban a kívülálló csak azt látja, hogy kacérság és valamiféle megfoghatatlan nőiesség bújocskázik. Nem egyszerű kitalálni, mit akarnak ilyenkor üzenni. Boszorkányos.
Ó, és a szürke. Titokzatos és egyben, vonzó. Talán azért, mert nem éppen mindennapi.

Lehet, hogy ismered a nézésem, de a kérdés az, hogy mit látok? Kit és hogyan látok ezzel? És te látod-e vajon, amit én?! Hát én, amit te?!

Három szó...

... rólam :)


Csak őszintén!

Szilveszteri hepaj

Ejha! Fantasztikusan zártam az évet, és mondhatom, úgy is kezdtem. Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, valahogy úgy érzem, mintha ezzel korlátoznék valamit (talán magamat). Ezúttal kivételt tettem, már kirándulásunk előtt megfogadtam magamnak,hogy amennyire csak lehet, igyekszem minden napot úgy megélni, hogy minél boldogabb lehessek. Nem hiszem, hogy önző lennék, ha ezt mondom.

Nos, miután a Picasa-val bénáztam egy csomót, úgy döntöttem, inkább itt osztok meg néhány fotót. A Kelemen-havasokban készültek, 700-1300 m magasan.