Szerelmem napjai (21)

Hihetetlenül jól aludtam. Nem is keltem ki az ágyból reggel, mint más vasárnapokon szoktam. Tizenegyig lustálkodtam. Megengedtem magamnak. Szinte biztos, magunknak. Az eső is elállt, de nyirkos illata volt a levegőnek odakint. Vagy inkább, csípős.
Felhívtam Gábort. Egy hét múlva jön is. Megint számolgattam. Pont hetet kell még aludni, s itt is van. Nem hiányzik, szeretek olykor egyedül lenni, de ez most más. Most szétfeszít. Valami. Nincs fizikai meghatározója. Csak jó. Több mint jó. Nem mondtam neki semmit arról, hogy kedvese, én, újfent sárgadinnyére is vadászna, mert annyira kívánja. Tudja, hogy imádom, de azt is tudja, hogy én tudom ám, hogy ilyenkor nem csak úgy potyognak a sárgadinnyék. Nem szóltam neki. Majd, ha biztos lesz.

Valahogy kikecmeregtem az ágyból. Nem ágyaztam be. Minek azt? Most a szoba is így van rendben, ahogy van. Pizsamában kávét tettem oda, addig meg a kameráért mentem. Ilyet se csináltam még. Tükörrel szemben, tükörfotó rólam. Magamról. Nem is tudom miért. Csak. Mert vasárnap van. Mert fő a kávé, és a világ összes boldogsághormona megrohamozott.
Míg kávéztam, kiagyaltam, hogy este elmegyek színházba. Anyát magammal csalom. Ismét telefonálgatás. Még jó. Meghívott ebédre. :)

[Kálmán Annával is ott volt. Egész délután kártyáztunk. A fiúnak már le van véve a kötés a fejéről, és már látszik, hogy valamennyire kinőtt a haja is. Nem áll rosszul neki. Jól vannak. Én is. Mi is.] 

Az előadás-szünetben láttam meg a büfében. Ott voltak ők is. Gábor egyik nagyon jó barátja és felesége. Hogy mennyire tud ingerelni az a nőszemély! Érzem, tudom, hogy én is őt. Emlékszem, amikor náluk jártunk (én csak akkor egyszer), már-már szinte vibrált a levegő a feszültségtől. A kényszermosolyok záporozása közepette szinte elvislehetetlen volt az egész ottlét nekem. Alig vártam, hogy vége legyen. És most. Ott voltak az előadáson. Újabb kényszermosoly-küldés, mint de jó barátnak, aztán rohantam a mosdóba. Hányingerem volt. Anya nem szólt, persze, a fejbiccentésemből rájött, hogy menekülhetnékem van, látta a tekintetem irányát. Nem tudta, mi miért, de látta, és nyugtázta (magában, gondolom). Már jelezték, hogy kezdődik a második felvonás, én még mindig a fürdőben. Anya elkapott, ahogy erőlködöm, mint aki már a szülésre is készen áll (akár). Annyit kérdezett: - Reggel is? Mondtam neki, hogy még nem volt eddig, csak enyhe szédülés, és mintha fájnának, mintha nyomnám a melleimet, amikor hason fekszem. Azt hittem, már soha nem érünk vissza a terembe. Most anya miatt. Seperc alatt kisimultak a finom ráncai a szeme alatt. Boldog volt és telisteli kérdésekkel. Megígértettem vele, ha már így lelepleződtem, ne merészeljen Gábornak egy szót se szólni. Én akarom. Én szeretném! És így is van rendjén.

(folyt. köv. - valamikor)

Szerelmem napjai (20)

A november hideget ígért. És esőt. Mintha, csak öntenék és öntenék az angyalok odafentről egy kiapadhatatlan dézsából. Csendes esők, amik nyirkossá teszik a levegőt és kimossák a megfakult faleveleket. Ilyenkor inkább bent szeretek lenni. Melegben. Zenével, jegyzetekkel körülvéve.
Katalin napján, november huszonötödikén zuhogott. Havat üzent a szentestére. A város szemlátomást kezdett ünnepi ruhába öltözni, adventi koszorúkat árultak a Mátyás-ház körül. És persze, csecsebecséket is. Én a könyves standokat figyeltem. A muránói üvegfúvó-t vadásztam, hátha valamelyiken megkaphatom.
Egyedül voltam. Nem magányosan, csak egyedül. Gábor két hétre Vásárhelyre költözött. Valami szakmai dolog. Értek én ezekhez? Persze, kétszer is elmagyarázta, hogy mi lesz ott, de kétszer is csak két percig voltam képes rögzíteni az egészet. A sebészet különféle kifejezéseire nem találtam magamban számomra érthető (magyar) megfelelőket. Szóval ennyit a szinkronról. És arról, hogy nincs. Nincs meg a keresett könyv(em).

Hazafele betértem a piacra. Aztán licsit kerestem. (Kívántam a gyümölcssalátát. Jobban, mint bármikor.) A föld fenekéből is licsit kell kerítenem. Ahogy betértem az üzletbe, egy ismerősbe botlottam. Éppen távozóban volt. Két percre álltunk meg csevegni, de éreztem, hogy már nem csak a licsi kell nekem, hanem abból a friss kenyérből is, aminek az illata ismerősöm szatyrából áradt felém. Hamar el is köszöntem, friss kenyérhez kell jutnom. Aztán licsi. (Pedig nem vagyok nagy kenyeres).

Huuh, mindent kaptam, amit akartam. Alig vártam, hogy hazaérjek. Az utcán nem mertem megtörni a kenyeret. De volt bátorságom magamban számolgatni. Egy, kettő, három... Hoppá, az ötödik napja. Ennyi ideje, késik. Már nem volt kérdéses, hogy mi ez az erős érzékenység az illatokra, ízekre. Elővettem a mobilt, és felhívtam az iskolaigazgatót. Illedelmes elnézéskérések közepette, finoman jeleztem neki, hogy hétfőn valószínű negyedórát késni fogok, mert halaszthatatlanul orvoshoz kell mennem.
Hallom a hangján, hogy kissé megijedt, hogy nagy baj van (?), mert akkor megkér valakit, hogy menjen be az órámra. Megnyugtattam, semmi komoly, ez nem betegség, hanem állapot. :)
- Remélem, örömhírrel érkezik majd! - hallom még már nyugodtra olvadt hangjában a drukkot, aztán elköszöntünk.

Úgy faltam a kenyeret, mint aki már jó ideje nem is látott ilyesmit, nemhogy egyen is. Ültem, és ettem. Aztán levetkőztem és beálltam a nagytükör elé. Elkezdtem figyelni a saját testem. Most másként. A hasam, a melleim...Nem, Gábornak még nem szólok, majd, ha valami biztosat tudok. Hirtelen valami eszméletlen jó érzés kerített hatalmába. Kezdtem felfogni, hogy szívem alatt, szinte biztos, van egy kicsi lény. Ami az enyém. A mienk. Minden más gondolat, tennivaló eltörpült a felfedezésemre. Kitágult a világ. Semmi másra nem voltam hajlandó többet, csak süppedni a hintaszékben és olvasni (legalábbis úgy tenni). A melegben. 

Derengeni kezdett, hogy amikor ruhák nélkül készültünk arra a bizonyos november elsejére, szerdára, valójában - anélkül, hogy tudnánk róla - sokkal többre készültünk. Ez lenyűgözött. (Nagyon szép baba lesz! Ez jutott eszembe. Lehetetlen, hogy ennyi szeretetben, ne egy kis tündér fogant volna meg. Tündérbaba. Násztáncok szentté avatása.)

(folyt. köv.)

Díjözön?

Ajaj. Ismét egy díj. Köszönöm szépen! Ezt is Katinak :)! [Amennyiben a szövegírás - mint mellékes tevékenység a naplopás mellett - kreatívnak számít. :)] (Azt mondják, annak! :D)

És megint szabályok vannak. (Ezek a fránya szabályok :D):

1. Köszönd meg akitől kaptad
2. Tedd ki a logót a blogodra
3. Linkeld be akitől kaptad
4. Add tovább további hét blogosnak
5. Linkeld be őket
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket
7. Árulj el magadról hét dolgot 

Úúú, most ugrik a majom a vízbe. Vagy a fára? Jön a kemény hét dolog magamról :) :
1. Alacsony a toleranciaszintem.
2. Nagyon szeretem a nagy, üveges felületeket.
3. Ruha-, írószer-, ír zene (s még egy-két dolog) mániás vagyok.  :)
4. Szeretem a pizsamás-kávés reggeleket.
5. Kicsit nyers, kicsit szelíd.
6.Titokban szavazni szoktam a kulináris élvezetekre. :D
7. Rájöttem, hogy az olvasás addiktív.
 +1 Szeretek a bőrömben lenni!
(Tovább is van, mondjam még?)

S akkor most, ha már sikerült a szabály egy-két pontját máris felrúgni, legalább nem kihagyni, kérem! Sok ember blogját kedvelem. Nézőpont kérdése: mindenik a maga módján kreatív. Nos, igen nagyra tartom Gina "világberendezését", ahogyan reflektál valós vagy kevésbé valós eseményekre, önnön világára. Annától hallottam először a szerendipitásról, és ezért hálás vagyok neki. Ó, és ott van ismét Tücsök, akitől a színsimogatást mint életünk berendezési kellékét lestem el; Edó, aki naponta változtat kicsit a dolgokon, ízekben, színekben, összhatásban, anyaként. Ildikónak a sokszínűségért adnám tovább a "jándékot", és nem csak. A száznegyven karakteres beszélgetésekért. :) Éééés, a drága Kismimóza, akiről ti nem is tudjátok, de nagyon szépen rajzol (csitt!).

(S ha már megint szabályt szegtem, csak reménykedek, hogy kárpótol a +1 dolog magamról :D)

Szerelmem napjai (19)

Nem tudom, meddig lapulhattam a csöndben. Derekamon fehér szalaggal. Kinyújtózva a paplan alatt.

De már hallom. Fordul a kulcs a zárban. Gábor botorkál a sötétben. Nem újdonság. Szólít, de nem reagálok. Arra várok, hogy megtaláljon. Hogy kitalálja, valami megint más. Játék. Persze, a konyhában leesik a teteje a teáskannának. Ez se új. Közben mormog magában a bögréknek. Érzem, hogy most észreveszi. A cetlit. Juuuj! Ebben a pillanatban felkapcsolom az olvasólámpát. Jelzem neki a résnyire hagyott ajtón kiszűrődő fénynyalábbal, hogy odabent, ahol én vagyok, egy karnyújtásnyi a forró. Valami sanzont dúdolva egyre közeledik. Nem kell már se tea, se étel.
Abbahagyja a dúdorászást. A világért se szólunk egymáshoz. Tekintetemmel követem mozdulatait. Mellém bújik, és ujjbegyeivel végigcikázza tarkómon a bőrömet. Aztán szembefordít magával és látom, keresi a szavakat. Persze, hol kapni ilyenkor illő szavakat?! A masnit leoldja derekamról, és a paplant lerúgja a földre. Látni akar. Így. Látni akarom. Úgy.
- Hazajöttem - és ezt mondja a szavak  minden árnyalatával.

Mozdulataink összemosódnak szobánk, ágyneműnk színeivel, minden egyes lélegzetvételünkkel. Egymásban fürösztjük arcunkat. Most másképp. És mégis ugyanúgy. Ezek azok a percek, amikor megszűnni látszik az idő. Amikor nem érnek utol a korlátok (korlátaink). Amikor az elfogadás annyi mint hazatérés.
Kibomlik két meztelen test lélegzetelállító táncának nászéjszakája. Akár egy virág. Minél kedvezőbbek a feltételek, annál látványosabb, érzékletesebb a virágbaborulás. Ilyen ez a násztánc is. A törődés minden mozzanatára egy újabb szirom, újabb nesz és egy újabb vonaglás... Szép. Bódító. Legfőképpen, valós. (Már amennyire tudni lehet ilyenkor ki a lány és ki a fiú. Ezért annyira lenyűgöző, mert megszűnni látszik a nemek közti "határsáv". Egy a kettő, pontosabban, kettő annyi mint egy. Valós.)


Este tíz óra van. Kedd. Október harmincegyedike. A távolban, valahol, mentőautó szirenája sivít bele az estébe, és ebben a pillanatban egymásra nézve, elmormoljuk egymásnak hálánkat, hogy Ő itt van és egészséges. Csak halkan. Szent ez a perc. Az imént avattuk ünneppé. Ki tudja hányadszorra avattunk már szürke kis perceket ünneppé?

Nem öltözünk fel. Kézenfogva a konyhába megyünk. Újra előveszi a teáskannát, melegedni teszi. Mézet kever bele és csipetnyi C-vitamint. Nekem csak szimplán kitölti az óriásbögrémbe. Mindenkinek van kedvenc bögréje. Ehhez a másik nem nyúl. A tea közös, a csésze nem. Talán ettől van egyensúly. :)
- Sára! A napok változnak, és be kell látnom, a napokkal mi is. Valahogy minden nap kapok valami többet, amit az előtte lévőn nem kaptam meg. Nem csak rólad van szó, az életről, az emberekről, a világról. Persze, nem csak szuper "ajándékok" ezek a napoktól, de mindig valami több bújocskázik minden egyes új napban/napon. - ugyanazzal a mozdulattal, mint korábban, bal kezével tarkomon cikázza végig ujjbegyeivel a bőröm. - Szeretek élni, Sára! Ezt még soha nem mondtam ki. - csipőmig ereszkedik keze, és ott megáll pihenni. - Teljes az életem, mert teljes vagyok én. Nagyon szeretlek! - megfogja a kezem, és magával szembe leültet.

Egy óra hosszat megint csak mondta, mondta, mondta....Azt, hogy az élet úgy szép, ahogy van. Azt, hogy tudni kell, a teáskanna közös, a bögrék nem. Hogy az ágy is közös, mert így van egyensúly. És végül azt, hogy érintések nélkül szegényebb lenne a világ.

Kiitta a teáját, zuhanyozni indult. Én a jegyzeteimhez. Ruhák és konvenciók nélkül. Csak úgy mintha valami mellékes lenne mindez. Tíz perc múlva mellettem körmölte -ruhák nélkül - a másnapi teendőit. Első alkalom volt, hogy ezt így meg mertük csinálni. És mégcsak egyikünk se lázadt ez ellen.
Készültünk a szerdára. (Ruhák nélkül.)

(folyt. köv.)

Meglepetés nekem :)

Két perce vettem észre, hogy kedves volt csoporttársam, Kati, ezzel az "ajándékkal" lepett meg. Nagyon köszönöm neki ezúton is, hogy megtisztel figyelmével, barátságával! :) Örülök, hogy gondolataim "nem halnak meg félig kimondva a levegőben", hogy van, akit érdekel mindaz, amit mondanivalónak szokás nevezni :)!

Nos, mint tudomásul vettem, kvázi szabályai is vannak ennek a díjnak:
- írj bejegyzést, amiben közzéteszed a díj emblémáját, és az útmutatásokat.
- linkeld be annak a személynek a blogját, akitől kaptad és hagyj nála egy hozzászólást, megjegyzést, hogy elfogadtad a díjat.
- gondolkodj el, melyik az a 3-5 blog, amelyiknek te továbbadnád, linkeld be és értesítsd őket a jelölésről.
- tehetséges, kezdő blogokat részesíts előnyben, ne olyanokat jelölj, akiknek több 100 követője van már.

A magam részéről, két olyan személyt szeretnék ezzel a díjjal megtisztelni, akik valamilyen szempontból fontosak nekem. Az egyik Rajmond lenne, aki barátom és szívemnek nagyon drága ember, a másik pedig Anna, akit már jó ideje követek, és örömmel figyelem, ahogyan mind szebbé és szebbé rendezi be életét!

Köszönöm szépen Kati :)!

Szerelmem napjai (18)

Két puszit kapsz a két okos szemedre, leheletnyi érintést a fülecskéidre, ujjbegynyi finom ingereket az arcod egészére. Aztán meleg érintést a nyakadra. Óvatosan levetem a felsőd. Nem teszek semmit,csak testem melegével érintem ezt. Puszikák végeérhetetlen sorával követem tested vonalait, és a bokádtól a szíved irányába cirogatom bőröd a bőrömmel.

Finom illatom van. Neked is.

Aztán nyelvemmel és lennebb, mellbimbóimmal pásztázom végig férfitested, nőiességem minden jelével irányt mutatok neked, hogy befogadlak melegembe. Otthonom meleg és az illat, a hangok amik körbeölelnek több, mint karácsonyi ígéret.

Az előtér meleg, mert ott a bejárat,de ha merszed van belépni otthonomba, egészen meleg egész lakásom.

Csípőmön fehér szalag, végén masni, köldököm és deréktájon köröskörül pihepuha selyemszálacskákhoz hasonlító aprócska kis szőrszálak borzonganak. Hangjuk nincs, de tapintható minden nőiségemhez tartozó aprócska mozdulatuk.

Tested formájához igazodom, otthonomban vagy, hajlékony finoman követem a ritmust.

Az illatom finom, ahogy a tied is az. Aztán lélegzetvételnyi szisszenés és véget nem érő tánccá válik az egész.

Két meztelen test lélegzetelállító tánca ez.

Legszívesebben elhárító varázsszavakat mormolnál, mert képtelen vagy elhinni, hogy mindez veled történik. A csodákban nem hiszel, mégis nincs az az értelem, ami most segítségedre sietne. Ritmikus mozdulataid felolvadnak és nagyon lassan áramként vonaglanak végig a zsigereidben. Minden megszűnik. Ott vagy, de mégse vagy ott. Látsz engem, de tündének vélsz, valami parányi puhaságnak.

Minden megszűnik.

Nem érdekel, hogy ki vagy, és honnan jössz, hogy mik az elveid. Az se számít hova tartasz.

Kibontod a masnit, leoldod a szalagot. Némán, huncutul tekinteteddel próbálod követni testem mozdulataid, de ez lehetetlen. Bennem vagy, és én benned vagyok. Olyan ez, mit a hazatérés. Édes.

Kinyújtanád az időt, ha lehetne. Már nem a nagy csoda ez, hanem sok kicsi, ahogy egymásutánba kavarodnak.

Ellágyulsz.

Finoman, nagyon óvatosan eltolsz egyik kezeddel, mert látni akarod, ami a csoda része.

Másik kezeddel hajamat simogatod, és EBBEN a pillanatban azt kívánod, minden létező mesét csoda váltsa fel, mert újra és újra szeretnéd megélni.

Szeretnéd megmagyarázni, de nem tudod, így átadod magad ennek a felbecsülhetetlen érzésnek. Minden idegszálad bizsereg. Meghaladja mindazt, amit értelemnek hívunk.

Úgy érzed, elég ebből! Aztán megcsap egy illat, valami ismerős kép, hangfoszlány, és fellázadnak zsigereid. Újra szeretnéd élni a csodát. Táncolnál legszívesebben.

Még mindig nem érted mi ez, pedig annyira kínlódsz, hogy megtaláld a magyarázatot, és mindig reménykedsz, hogy "na, most". Aztán az újabb csoda erősebb és egyre erősebb nálad. Mindig eltolsz óvatosan egyik kezeddel, mert már pusztán a finom nőiesség(em) meztelen látványa elkápráztat. Mintha mindig először látnád. Magaddal vinnéd, vagy legszívesebben selyembe tennéd, hogy bántódása ne essen. És mindannyiszor átkötnéd ezzel a bájos fehér szalaggal, hogy mindannyiszor TE oldhasd le róla(m)

Minden mozdulatom már benned van. Azt hiszed, ismered, de valahányszor megérinted sima, finom, hibátlan bőrömet, annyiszor érzed, hogy még mindig van valami, amit nem tudsz erről. Ismerni véled egész lényemet, aztán az érintéseim kiakasztanak, és végül hozzádsimulok, felveszem tested formáját.

Pirkadatkor szembefordulsz velem, és jobb kezeddel akarsz megbizonyosodni, hogy még ott vagyok. A legelső dolgod, hogy puszit adj...Bizonytalanul…Nem tudod, mivel kezdd, mert egyszerre szeretnéd a szemem, mellem, csípőm. Aztán megérted, elhiszed, hogy ott vagyok, és ezzel együtt azt is, hogy mind a tied. Álmosan bújsz hozzám, mert már biztosan tudod, hogy egy óra múlva is folytathatod.

Elkezdesz hinni a csodákban. Végtelen nyugalom ömlik végig az ereidbe. Nem sietsz sehova, csak élsz.

Hiába na, az embernek lánya ha tele van szenvedéllyel, mindenféle szerelmes szavak, gondolatok akarnak kitörni belőle. Így is körbeszőni a kedvest. Megérinteni. Mindig másként, ha lehet így mondani. 

Anya története a temetőben, Evelyné Tamásával kapcsolatban egy újabb történetet indított el bennem. Rólunk. Rólam és Gáborról. Mert ez is egy történet. A mienk. Pontosabban, az enyém. Aztán a mienk. 

Hát ezek jártak a fejemben, míg anyától hazavezettem. Másra se tudtam gondolni, csak hogy szavaimmal, finom mozdulataimmal újra és újra megsimogassam szeretett férfim. 

Gábor nem volt még otthon, így sikerült gyorsan leírnom ezeket a gondolatokat, és mint aki fél, hogy rajtakapják valami csínytevésen, kinthagytam a cetlit az asztalon (a konyhában), és gyorsan ágyba bújtam. Nem, szó se lehet arról, hogy álmos lettem volna. Csupán vártam. Gáborra. És... a folytatásra. 

folyt. köv.

Szerelmem napjai (17)

A Házsongárdi ilyenkor olyan, mint egy királyi palota bejárata. Telisteli fényekkel, virágokkal és beszélgető, találkozó emberekkel, akik rokonai, ismerősei egymásnak.
Dsidához indultam, de ismerős asszony körvonalait véltem megismerni a gyertyák fényében. Háttal volt nekem, éppen sárga babakrizántémokat igazgatott a kripta sírkövénél. A nevet megvilágítják a gyertyák: Zolnay László. A fiúk édesapja. Az asszony,aki a virágokat rendezi, Zolnay Lászlóné Ungvári Márta. Anya. Nekem is már. Mert így szólítom.
- Csókolom. Bejöhetek? - persze, hülye kérdés, de indításnak, a mai napom után, gondolom, nem is annyira rossz.
- Szervusz, Sára! Sőt! - invitál a kripta-kerítésen belülre.
A kripta még Laci bácsi halála előtt megvolt, a Zolnay-ágon ide vannak temetve a fiúk nagyszülei. Anya annyit módosíttatott rajta, hogy kis kerítésszerűséggel körülvetette és egy fapadot állíttatott ide. Van, amikor ki szokott jönni, és csak úgy leülve ide, figyeli a csendet. Nem beszél a férjéhez, nem úgy veszi, hogy ő ott lenne. Csupán egy hely, ami emlékezteti arra, hogy volt egy ember, akihez neki nagyon sok köze volt, akit szeretett. Az emlék az, ami miatt kijön ide.
- Azonnal, csak visszaszaladok a kocsihoz.
Gyorsan lementem, kivettem a pokrócot, ami állandóan ott van, és siettem vissza anyához.
- Gyere, üljünk le! Kitünő ötlet volt a pokróc - mondja, és betakarjuk vele a lábunkat. Sokáig nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk a fényekbe, virágok sárga fejeibe.
- A fiúknak sose beszéltem erről, de valahányszor kijövök ide, valahogy mindig eszembe jut az egész. Tudod, amikor udvarolt nekem (Laci bácsi), mindig hozott vmi kis apróságot, figyelmességet. Mintha ő maga nem lett volna elég. Aztán egyszer elmaradt a figyelmesség, és nem sokra rá, ő maga is. Nem értettem, mi történik. Levelet írtam, amiben megkértem, mondja el, mi történt. Jött is válasz, de felületes. Az volt az érzésem,hogy olyan,mintha valaki más által feltett kérdésére válaszolna. Mindenfélét írt, de átlátszó volt az egész. Többet nem írtam neki. Úgy tűnt, mindennek vége. Se szó, se beszéd, volt, nincs. Egy évig. Ekkor, kora nyár volt, emlékszem, előadára mentem be a városba. Ő is ott volt. Egyedül. Elhívott egy képkiállításra utána. Nem firtatott semmit, nem emlegetett semmit. Szóval az egész olyan volt, mint egy film, aminek az előző kockái, a múlt -esetünkben - ki lennének vágva. Volt annyi eszem, hogy így is hagyjam. Igen, mielőtt megkérdeznéd, elfogadtam a meghívást. Magamban az esztétikai élménnyel érveltem, vagyis ezért csinálom az egészet. Persze, tudtam, ez csak buta érvelés, mert igazából arra vagyok kíváncsi, mi folyik itt. Az egyik képnél, megfogta a kezeim, és szembefordított magával. "Márta, én városi fiú vagyok. látom, láttam, ahogyan éltek, és nem vonzótt,amit láttam. Kivetítettem lényedet egy olyan környezetre, amit nem akartam. Jobban mondva, azonosítottalak vele. Eszembe se jutott, hogy aki te vagy, aki te lennél, az nem egyenlő azzal, amiben laksz. Nem a szobád berendezéséről beszélek, hanem az életvitelről. Eszembe se jutott, hogy neked ez most megoldás, ott élni. Pedig nem egyszer mondtad, hogy te nem akarsz ott maradni. Igen, jött egy másik lány. Finom városi leányzó. De tudod, egy év alatt, kiderült, hogy ez a városi lány közel se olyan, mint te vagy. Ő szebb, te viszont gazdagabb. Belül. És ettől vagy te igazán szép. Meg tudnál bocsátani, és esetleg el tudod képzelni, hogy adsz második esélyt nekem?" - ezeket hadarta gyorsan, de suttogva. Elég kusza volt. Mintha rég készült volna az egésszel, de a helyzet valóságosságában, minden előregyártott mondat felszívódott volna.

Hallgat. És mosolyog. Huncutul. Látom az arcán, ahogy árad belőle a nőiesség, az erő. Tudatában volt ennek. Nem csak most, itt, velem, de ott, a képkiállításon is. Ezért győzött. És ezért nem folytatja a történetet, hiszen a végét tudom. Két fiút szült megtért kedvesének. Jól döntött, ez a lényeg.

- Nem bánta meg, hogy adott még egy lehetőséget, azok után, hogy se szó, se beszéd, Laci bácsi eltűnt a főszerepből? - nem bírtam hallgatni.
- Nem. Nem bántam meg semmit. Az alatt az egy év alatt, semmi jelt nem adtam magamról többet neki. Tudtam, hogy nője van, a világ kicsi, Sára. De tisztában voltam azzal, hogy én ki vagyok. Nem neki, magamnak. És ez elég volt. Nagyon jól tudtam, hogy erős fából faragtak engem, de azt is tudtam, hogy Laci milyen nővel szeretné berendezni majd a világát. Akkor nem tudtam, hogy visszajön, nem vártam rá. Az élet megy tovább, akkor se volt másként ez. De nem hiszek a véletlen találkozásokban. Hogy pont akkor volt Az az előadás, Az a képkiállítás, és mindketten ott legyünk egy év elteltével, hiszen addig Kolozsváron nem is jártam nagyon (az egy év alatt), inkább elmentem Tordára s más városokba, csak elkerüljek  minden olyan lehetőséget, hogy vele találkozhassak.
- Vajon minden ember megérdemel második esélyt? - kérdeztem tovább, mert kíváncsi voltam, hogy egy ilyen karakán nőnek mi lehet erről a véleménye.
- Mindenképp! Tudod, ez olyan, mintha első találkozás után azt mondanád valakinek, hogy nem akarod többet látni. Mert első benyomás, ugye?! Marhaság. Előítélet, hiszen aki mondja ezt az egészet, nincs honnan tudja, hogy ez az első találkozás miért is lett ilyen, miért sikerült "ilyennek" meglátnia a másikat. Mert nem is tud róla semmi. Aztán, abból, amit látott, levonja magának a következtetést. És persze, csak olyan következtetést vonhat le, és olyan szavakkal, amik a saját, privát szótárában megvannak, illetve ami illeszkedik világnézetébe. Igen, Sára, második esély (több nem) szerintem Mindenkinek jár. - nagyon komolyan mondja mindezt, és szembefordulva immár velem.
 - De most már kezdünk vacogni, menjünk haza. - folytatja -, de hozzám. Gyere, igyunk meg egy forrócsokit, aztán meglátjuk a többit.
- Köszönöm! - magam se tudtam, mit, de megköszöntem. Azazhogy tudtam, a bölcsességét. Valahogy jólesett ezt most megtudnom, hallanom.

A gyertyákat úgy hagytuk égni. Dsidához már nem értem el. A pokrócot összefogtuk, aztán karonfogva, mint két rég nem látott jóbarátnő, leballagtunk a kocsihoz.
Cikáztak a gondolataim. Egész úton.

(folyt. köv.)

Szemem színe

A szem a test lámpása. 

A leginkább hideg. Kékszeműnek mondanak. Van, hogy csillog, de van, amikor szúr. Van, aki azt állítja, ismeri nézésem, persze, a látásomról nem sokat tud. A leghidegebb, amikor pirosban vagyok. Égszínkékre váltanak szemeim ilyenkor.
Aztán ott van a zöld. Ruhám színéhez igazódó szempáromban a kívülálló csak azt látja, hogy kacérság és valamiféle megfoghatatlan nőiesség bújocskázik. Nem egyszerű kitalálni, mit akarnak ilyenkor üzenni. Boszorkányos.
Ó, és a szürke. Titokzatos és egyben, vonzó. Talán azért, mert nem éppen mindennapi.

Lehet, hogy ismered a nézésem, de a kérdés az, hogy mit látok? Kit és hogyan látok ezzel? És te látod-e vajon, amit én?! Hát én, amit te?!

Három szó...

... rólam :)


Csak őszintén!

Szilveszteri hepaj

Ejha! Fantasztikusan zártam az évet, és mondhatom, úgy is kezdtem. Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, valahogy úgy érzem, mintha ezzel korlátoznék valamit (talán magamat). Ezúttal kivételt tettem, már kirándulásunk előtt megfogadtam magamnak,hogy amennyire csak lehet, igyekszem minden napot úgy megélni, hogy minél boldogabb lehessek. Nem hiszem, hogy önző lennék, ha ezt mondom.

Nos, miután a Picasa-val bénáztam egy csomót, úgy döntöttem, inkább itt osztok meg néhány fotót. A Kelemen-havasokban készültek, 700-1300 m magasan.

Áldott karácsonyt!

Szerelmem napjai (16)

Tizenegytől tizenkettőig a tizenkettedikesekkel van órám. Ezután még egy lesz a kilencedikesekkel. Úgy terveztem, hogy órák után elmegyek a Házsongárdiba sétálni egyet. Ilyenkor már készülnek a Mindeszentekre az emberek, és gyönyörű a temető. A kamera majdnem mindig nálam van. Ma különösen tudatos döntés volt magammal hozni, pontosan az órák utáni tervem miatt.

Amikor kicsengettek, tizenkettő előtt tíz perccel, Evelyn hangját hallottam a tanári előtt, amint engem kéret. Még jóformán le se pakoltam a tizenkettedikesek anyagát az asztalomra és máris keresnek.Nem vagyok osztályfőnöke egyik osztálynak sem, így csak az jutott eszembe, hogy biztosan amiatt kereshet, ami az iskolára tartozik.
   Evelyn majdnem olyan magas mint én. Rövid, barna haja van. Csinos lány, és ezzel ő is tisztában van. Az osztályban ő az egyik leghangosabb diák. Majdnem mindig vitatkozik, nem csak velem, de a társaival is. Nem jeles tanuló. Ki nem állhatja, ha megmondják neki, mit tegyen, hogy jobban tanuljon. Önfejű lány. Az utóbbi házidolgozata miatt kereshet, gondoltam. Szabadon választott vers volt a téma, erről kértem tőlük értelmezést. Győrffy Ákos egyikével jelentkezett, ami meglepett kissé, mert nem túl sokan ismerik a nevét, tizennyolcévesek - gondoltam én - pláné nem. A dolgozata nagyon jól sikerült, mintha lényének legmélyebbjét is belevetítette volna.
- A dolgozatod miatt jöttél ? - kérdeztem. - Visszakapja mindenki, nem fogom megtartani, csak szeretném mégegyszer alaposabban is átnézni. -toldottam meg a kérdést még egy mondattal.
- Nem, nem a dolgozat miatt jöttem. Szeretnék beszélni a tanárnővel. Akarom mondani, ha lenne ideje a tanárnőnek, szeretném, ha elbeszélgetne velem. Személyes dolog.
- Az osziddal már beszéltél?
- Nem. Olyan ciki ez most... - észrevettem, hogy a vitatkozó Evelyn eltűnt belőle, és ott áll velem szemben egy kamaszlány, aki Velem akar beszélni. A "ciki" szóból arra következtettem, hogy ezt nem tudja, és nem is akarja Pali kollegámmal, az osztályfőnökével megbeszélni.
(Pali közel a hatvanhoz, viszont kitűnően ért a diákok nyelvén. Az a fajta tanár, aki nem a megsárgult lapjaihoz ragaszkodik, de nagyon is képben van a változó tanügyi rendszerrel, a kamaszvilággal...)
- Értem, azt szeretnéd, hogy velem beszélgess. Rendben. Neked kettőig órád van, én már egykor végzek. Ha nem várhat, akkor meghívlak egy teára az Atmosphérába kettő után. - ez jutott eszembe hirtelen.
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm! Ott leszek órák után! -rohant vissza az osztályba, mert ezzel be is csengettek.

Oda a szünetem, és oda a Házsongárdi tervem. Elindultam órára. Ma az utolsóra.
Amint végeztem, gyorsan hazarohantam. Előkészítettem Gábor ebédjét. Fél kettőkor haza is érkezett.
- Te nem ebédelsz, kicsim? -kérdezte.
- Nem. Most nem érek rá. Egyik lány az iskolából, a tizenkettedikből szeretne beszélgetni velem. Azt mondtam neki, hogy meghívom egy teára.
- Mért nem beszél az oszijával? - kíváncsiskodott tovább a kedvesem.
- Azt nem tudom, annyit mondott, hogy ciki ez neki. Én ebből annyit értettem, hogy egy nővel szeretne beszélni.
- Jó, de nincs ott más kolleganőd?
- A legfiatalabb én vagyok a csapatban. Azt hiszem ez a nyitja a dolognak. - kacsintok felé. - Most mennem kell, megkérlek szépen, ha lehetséges, kb négyig ne hívj!
- Hehe, négytől úszni megyek, és minden szép lánynak megmutatom micsoda egy alfahím vagyok. - persze, ezt már ő maga is elröhögte.
- Jó, majd ha ott végeztél, légyszíves nekem is mutass meg valamit mindebből! - fejezem be a szólomat. - Puszika, kedves. Mentem.


Puszit adtam neki, indulnom kellett. Nem szeretem a pontatlanságot. Egy diákkal szemben pláné nem. Bízik bennem, ahogy a többiek is, és nagyon csúnya lenne ezzel visszaélni. Nem is szoktam.
A kávézóban elég pangás volt. Kora délután. Arra gondoltam, hogy jó ötlet is volt ide hívnom Evelynt beszélgetni. Meleg van bent, nincsenek sokan, nyugodtam beszélgethetünk.
Meg is érkezett. Két óra öt perc volt. A kávézó szemben van a sulival, így hamar át is érhetett. Míg vártam rá, eldöntöttem mgamban, hogy nem kérdőjelezem meg, miért nem az édesanyjához fordult, vagy máshoz éppen. Ha úgy gondolja majd, úgyis elmondja.
- Köszönöm szépen a lehetőséget, tanárnő! - ezzel kezdi.
Neki teát kértem, magamnak kávét.
- Nem tudom, mit tud rólam a tanárnő, azonkívül amit az iskolában lát belőlem. - értelmes leányzó, nyugodt vagyok, és ezt érzi, mert tovább beszél.
- Édesanyám nagyon beteg. Azt mondják nekem, hogy cisztája van, amit műteni kell. Érzem és tudom, hogy ennél sokkal többről van szó, de így akarnak megvédeni. Rengeteget beszélgettem vele. A nőiségről amit tudok, tőle tudom. Azt is, hogy nem számít ki mit gondol rólam, az a lényeg, hogy én bízzak magamban, és soha ne adjam fel az álmaimat.
- Remek anyukád van akkor, meg kell mondanom. Sokan nem tudják ezt elmondani az édesanyjukkal való kapcsolatukról! - nyugtáztam mondandóját.
- Azt hiszem rákos, és eljön a nap, amikor nem tudok már vele úgy beszélgetni, hogy közben meg is érinthetném. Ezért szerettem volna, ezért akartam a tanárnővel beszélni. Minden látszat ellenére, az egyik legtalpraesettebb embernek látom a suliban, pedig még nagyon fiatal.
- Köszönöm! - ennyi, amit mondani tudtam erre. Meglepett, amit mondott.
- Nem, nem sulival kapcsolatos, amiről beszélni szeretnék. Három hete, egy szülinapi bulin megismerkedtem egy helyes sráccal. Már egyetemista. másodéves, építészmérnőkin. Tamásnak hívják, marosvásárhelyi srác. Lényegtelen most, hogy került ő is abba a buliba. Egyet táncoltam vele, de még ezelőtt történt valami. A megjelenésével, olyan volt, mintha betöltötte volna az gész helyiséget. Hülyén hangzik, de valahogy valami kisugárzott belőle. elég jóképű, de mégse erről van szó. Még csak nem is a formás hátsójáról..., bocsánat.
- Ugyan, mondd csak nyugodtan, ahogy neked jön. - kíváncsi lettem, mi lesz ebből.
- Csak azt akarom tudni, hogy létezhet ilyesmi? Hogy valaki, akit azelőtt soha életedben nem láttál, egy csapásra egyik legfontosabb emberré váljon számodra? - izgatottan várta, mit mondok erre.
- Én hiszek ebben! - mondtam neki. Ha jól sejtem, szerelmes vagy, de nem azt akarod tudni, hogy mi a szerelem, hanem, hogy létezik-e olyasmi, amit te kisugárzásnak nevezel. Nos, elmondom. szerintem nagyon is létezik. Nézd meg az igazán nagy embereket. Nem azokról beszélek, akik már rég meghaltak, hanem, akik most is élnek, és alkotnak, és mozognak. Megfigyelted már, hogy ezek az emberek mennyire egyszerűek? Nem kérkednek azzal, hogy mit tudnak, mit értek el, csak egyszerűen teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint. Tisztelik ezeket az embereket. Hát ez a kisugárzás. Nem lehet megmagyarázni, csak tudod,hogy némelyik embernek a társaságából soha nem akarnál elmenni, mert annyira jó aközelében lenni. Nem számít a kora, csak ez az érzés. Nem tudom, értesz engem? - mindezt mondom egy tizennyolc éves lánynak, aki lármás az osztályban, és aki arra készül, hogy talán elveszti az édesanyját.
- Igen, értem. Édesanyám is valahogy ilyesmiket mondott, csak más szavakkal. Érettebben. - mosolyogja el magát, ma először.
- Hát persze, hogy érettebben, Evelyn, hiszen, szinte kétszer annyi élettapasztalata van, mint nekünk kettőnknek.
- Azt éreztem akkor este, hogy Tamás "tud valamit", amit sokan nem. És igaz rá, sokáig jó a közelében lenni. Azóta kétszer találkoztunk még, a parkban sétáltunk két óra hosszat is, és csak beszélgettünk. - most elpirult. - Furcsa megmagyaráznom, de mióta ismerem, jobban érdekel, amit csinálok. A suli, a házidolgozatok. - egészíti ki magát, szinte mentegetőzik.
- Igen, mert olyan, mintha nem is magadért tanulnál, holott tudod, hogy ez nem igaz. De ott van, és mivel annyira jól érzed magad a társaságában, szinte motivál. Nem akaratlagosan. Csak a lényével. Ahogy viszonyul hozzád. És ettől nálad helyreállt az egyensúly, kívül-belül összhang van, emiatt pedig nem terhes megoldanod a házi feladatokat, vagy akár olyasmit, ami korábban nehezedre esett. - nem tudom, mit akart hallani tőlem, de csak azt mondhattam neki, amit őszintén hiszek, vagy gondolok minderről.
- Valóban másként állok a feladataimhoz. Eddig nem is mertem bevallani magamnak, hogy mindehhez köze lenne Tamásnak. - mondja, kicsit szégyenlősen. De mi van, ha másként alakulnak majd a dolgok? - nyögi ki.
- Szóval erről van hát szó. Hogy elveszítheted szem elöl. Nem fogod, csak ha nem úgy akarod te magad (is). Hallgass ide. Ha magadat adod, azt aki TE vagy, akkor nincs ahogy. Csak abban az esetben, ha olyasmit akarsz vele kapcsolatban, ami nem ő lenne, vagy ha megjátszod saját magad. Ha csak élvezed a jelenlétét, akkor tedd azt, és ne erőlködj, hogy még jobb legyen. Az jön majd magától. A lényeg, szerintem, hogy légy őszinte, és maradj nyugodt. - ennyit fűztem még kiegészítésül monadnivalómhoz.
- Vagyis, ha félek, akkor ezt megérzi, és eltávolódhat tőlem? - kérdezte.
- Pontosan. Nincs mitől félned. Ha bízol magadban, ismétlem. És benne. Ez is számít.

Innen a beszélgetésünk áttért más vágányra. Mesélt az édesanyjáról, magáról. Nem firtatta többet, amit mondtam neki, csak megköszönte. Azt kérdezte, hogy ha nem esik nehezemre, még megkereshet-e idővel.
Kifizettem a teát meg a kávét és elköszöntünk egymástól.

A kocsiba ülve úgy éreztem, hogy ettől a beszélgetéstől fogva, újabb felelősséget zúdítottam magamra. Olyasmit, amire figyelnem kell. Ez a lány erős, de kamasz. Talán túl érett mégis a korához képest. Őszintén szólva, büszke voltam magamra, hogy lehetőséget adtam erre a beszélgetésre!

Hoppá, Gábor éppen arra készül, hogy megmutogassa magát a szép lányoknak.- mosolygom el magam az órámra nézve. Négy lett volna pár perccel.
Elmegyek a Házsongárdiba, hatig mégis belefér az időmbe, aztán majd kiderül, este mit csinálunk.
József Attila Csöndes estéli zsoltár-lemezt tettem be. Nem volt nagy kedvem a tomboláshoz. Csak úgy, verseket hallgatni, amíg Dsidához érek és leróvom ismét tiszteletemet a költészet előtt.

Igen, a nagy emberek egyszerűek, nem feltűnösködnek - ezzel bekapcsoltam a lejátszót és elindultam a temető felé. 


(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (15)

Október utolsó hétfője ebből az esztendőből. Erre gondolok, amíg kibámulok a kocsira szakadó esőre. A törlők sebesen mozognak, jobbra-balra, jobbra-balra. Fel se tűnik, annyira ismerős, annyira megszoktam már. Csak az esőt látom, és ahogy egyre elhomályulni látszanak a nappal ismerős vonásai.
A határnál váltunk, innen én vezetek. Gábor nem ül hátra, mint ahogy ezt szoktam meg tőle ilyen utaink során. Csak átül, az anyósülésre, mellém.
- Azt hiszem, az előttünk vezető sofőr néni lehet - állapítja meg, de tovább folytatja. - Nagyon jól vezet, ahogy te is, kicsim. Szerintem, néha át kéne gondolni, khmkhm, gondolnunk (a férfi társaimra gondolok),hogy bizony a nők igenis nagyon sok mindent irtó jól tudnak csinálni. Igen, van kivétel. De miben nincs?
- Hova akarsz ezzel kilyukadni kedves? Miért mondod el most ezt?
- Nem is tudom. De sokszor figyelem, ahogy éled az életed. Ahogy el tudod különíteni azt, ami csak a te világod, azt ami csak az enyém, és mindezek mellett, nagyon is ott vagy, amikor rólunk van szó. Nem igazán tudom megfogalmazni, amit mondani akarok, de tudom, hogy én, férfiként, a sokat emlegetett, híres teremtés koronája, nem tudnék ennyi mindenre figyelni. Úgy biztos nem, hogy jól is csináljam. Azt hiszem, ez a nők kiváltsága. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy nagyon erős nő vagy, szerintem, és ez messzemenően nem arról az erőről szól, amit esetleg (úgymond mi, férfiak) képviselünk. - váratalnul ért mindez, de határozottan hízelgett a lelkemnek.
- Szerintem meg, mindannyian erősek vagyunk valamiben. Ezt vagy tudjuk magunkról, vagy nem. Talán csak az van, hogy én tudom magamról, hogy így van. És, most mondom, nem miattad. Persze, az életem része vagy, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincs közöd hozzá. Van, nem is kevés. Magamért vagyok erős, Gábor! - csak olyankor szólítom a nevén, amikor nagyon komolyan gondolok valamit, és ezt el is mondom neki. - Azért, hogy meg tudjam élni mindazt, ami van. A munkámat imádom, téged szeretlek, a fotózás már az életem része. Ha csak ezek közül valamelyikért lennék erős, akkor nem tudnám jól csinálni, amit csinálok. Akkor lennék gyenge, mert részekre osztanám magam. Amit, akit, amiket szeretek és fontosak az életemben, mind-mind egész embert igényelnek, és innen az erőm. Igen, tudom, most jönne a kérdésed, hogy nem-e érzem úgy, hogy belefáradok vagy ilyesmi. Nem. Pont azért, mert amit csinálok, szeretem csinálni, szóval nem nyűg egyik sem. Téged bolondul szeretlek, ez pláné nem nyűg, sőt a legtöbb erő innen jön, mert pontosan tudom, hogy kölcsönös. Szó, ami szó, egyik a másikat segíti elő. Szeretet, erő, és állandóan átjárhatóság van a kettő között.
- Azt hiszem, érteni vélem, amit mondasz. Eddig csak találgattam, vajon miért is ilyen tartós az egész közöttünk? Azt hiszem, most mondtad el. Mert állandóan feltöltődsz -legalábbis így látszik -, és emiatt, olyan mintha frissen hódított hercegnőm lennél. - még a füle töve is belevörösödött ebbe, ahogy kimondta visszavonhatatlan gondolatait.
-  Ne felejts el azért egy nagyon fontos tényezőt, kedves! A feltöltődésem a határtalan kíváncsíságom következménye, ha mondhatom így. Érdekel, ami VAN. Ha nem így lenne, tényleg belefáradnék. De az, hogy mindig van valami újdonság, mozgásban tart, és olyan mint a narkó, még, még, még. Ha meg élvezem, akkor nem lehet unatkozni, és megkeseredni. Szerintem nincs ahogy  :) . Ezt én látom így. Ezzel csak azt mondom, korántsem biztos, hogy így is van. Nálam van így, ez minden.
- Okos nő vagy, mondták már neked? - kérdezi kajánul.
- Ha nem lennék az, akkor most nem te lennél itt a kocsiban :)! Most pedig vezetnem kell, elvarázsolt lovagom. Tegyél valami zenét, énekeljünk hazáig :)! - ez már ismerősebb számára.


Sehol nem álltunk meg, kivéve a határnál, ahol váltottunk.
Kálmánék még nálunk voltak, de egy zuhanyozás után semmi mese nélkül, mi ágyba bújtunk. Másnap, kedden, nekem iskola,Gábor pedig elvan a kórházzal.

Hajnalban keltünk, jóformán csak a kávét szűrcsöltük együtt, Gábor rohant is. Nekem kilenctől van órám egyig. Nyugisan beágyazok, kivasalom a búzakék ruhámat, hozzá a megfelelő kiegészítőkkel és csizmával. A bélelt farmer kabátommal megyek, úgy döntöttem. Van kapucnija, és nagyon szeretem. Negyed kilenc van, mire mindennel végzek. Anna jelenik meg borzosan a konyhában, kenyeret tesz a pirítóba.
- Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem! Hogy itt lehettünk - mondja határozottan.  Amióta megtörtént a baleset, ezen a hétvégén éreztem magam végre nyugodtnak. Kálmán jól van, és ennek nagyon örülök.
- Anna, mi köszönjük, hogy elfogadtátok az ajánlatunkat, és itt voltatok. Ami a nyugodtságodat illeti... hsználhatnád azt a szót is,hogy biztonságban? - óvatosan bánni a szavakkal, nem mindig egyszerű, de azért ezt megkockáztattam.
- Azt hiszem, simán használhatnám ezt a szót, igen. Innen a nyugalom. Hogy tudod, hogy jól van, akit szeretsz... - nem fejezte be, Kálmán éppen kidugta bekötött fejét. Nem szólt semmit, csak hozzám jött, és megölelt. Aztán egy "köszönöm szépen!"-t mondott a szemembe nézve.

Otthagytam őket a konyhában, nekem lassan indulnom kellett. Tudtam, mire hazajövök, már anyánál ebédelnek mindketten. 
Amíg a kocsihoz értem, egyből Kálmán szavai jutottak eszembe. Azok, amiket akkor mondott, amikor kiengedték a kórházból: "Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan!"
Betettem a jó öreg Bob Marley-t, s már ki is hajtottam a kapun.
Vártak már a tizedikesek :)

(folyt. köv.)