Szerelmem napjai (18)

Két puszit kapsz a két okos szemedre, leheletnyi érintést a fülecskéidre, ujjbegynyi finom ingereket az arcod egészére. Aztán meleg érintést a nyakadra. Óvatosan levetem a felsőd. Nem teszek semmit,csak testem melegével érintem ezt. Puszikák végeérhetetlen sorával követem tested vonalait, és a bokádtól a szíved irányába cirogatom bőröd a bőrömmel.

Finom illatom van. Neked is.

Aztán nyelvemmel és lennebb, mellbimbóimmal pásztázom végig férfitested, nőiességem minden jelével irányt mutatok neked, hogy befogadlak melegembe. Otthonom meleg és az illat, a hangok amik körbeölelnek több, mint karácsonyi ígéret.

Az előtér meleg, mert ott a bejárat,de ha merszed van belépni otthonomba, egészen meleg egész lakásom.

Csípőmön fehér szalag, végén masni, köldököm és deréktájon köröskörül pihepuha selyemszálacskákhoz hasonlító aprócska kis szőrszálak borzonganak. Hangjuk nincs, de tapintható minden nőiségemhez tartozó aprócska mozdulatuk.

Tested formájához igazodom, otthonomban vagy, hajlékony finoman követem a ritmust.

Az illatom finom, ahogy a tied is az. Aztán lélegzetvételnyi szisszenés és véget nem érő tánccá válik az egész.

Két meztelen test lélegzetelállító tánca ez.

Legszívesebben elhárító varázsszavakat mormolnál, mert képtelen vagy elhinni, hogy mindez veled történik. A csodákban nem hiszel, mégis nincs az az értelem, ami most segítségedre sietne. Ritmikus mozdulataid felolvadnak és nagyon lassan áramként vonaglanak végig a zsigereidben. Minden megszűnik. Ott vagy, de mégse vagy ott. Látsz engem, de tündének vélsz, valami parányi puhaságnak.

Minden megszűnik.

Nem érdekel, hogy ki vagy, és honnan jössz, hogy mik az elveid. Az se számít hova tartasz.

Kibontod a masnit, leoldod a szalagot. Némán, huncutul tekinteteddel próbálod követni testem mozdulataid, de ez lehetetlen. Bennem vagy, és én benned vagyok. Olyan ez, mit a hazatérés. Édes.

Kinyújtanád az időt, ha lehetne. Már nem a nagy csoda ez, hanem sok kicsi, ahogy egymásutánba kavarodnak.

Ellágyulsz.

Finoman, nagyon óvatosan eltolsz egyik kezeddel, mert látni akarod, ami a csoda része.

Másik kezeddel hajamat simogatod, és EBBEN a pillanatban azt kívánod, minden létező mesét csoda váltsa fel, mert újra és újra szeretnéd megélni.

Szeretnéd megmagyarázni, de nem tudod, így átadod magad ennek a felbecsülhetetlen érzésnek. Minden idegszálad bizsereg. Meghaladja mindazt, amit értelemnek hívunk.

Úgy érzed, elég ebből! Aztán megcsap egy illat, valami ismerős kép, hangfoszlány, és fellázadnak zsigereid. Újra szeretnéd élni a csodát. Táncolnál legszívesebben.

Még mindig nem érted mi ez, pedig annyira kínlódsz, hogy megtaláld a magyarázatot, és mindig reménykedsz, hogy "na, most". Aztán az újabb csoda erősebb és egyre erősebb nálad. Mindig eltolsz óvatosan egyik kezeddel, mert már pusztán a finom nőiesség(em) meztelen látványa elkápráztat. Mintha mindig először látnád. Magaddal vinnéd, vagy legszívesebben selyembe tennéd, hogy bántódása ne essen. És mindannyiszor átkötnéd ezzel a bájos fehér szalaggal, hogy mindannyiszor TE oldhasd le róla(m)

Minden mozdulatom már benned van. Azt hiszed, ismered, de valahányszor megérinted sima, finom, hibátlan bőrömet, annyiszor érzed, hogy még mindig van valami, amit nem tudsz erről. Ismerni véled egész lényemet, aztán az érintéseim kiakasztanak, és végül hozzádsimulok, felveszem tested formáját.

Pirkadatkor szembefordulsz velem, és jobb kezeddel akarsz megbizonyosodni, hogy még ott vagyok. A legelső dolgod, hogy puszit adj...Bizonytalanul…Nem tudod, mivel kezdd, mert egyszerre szeretnéd a szemem, mellem, csípőm. Aztán megérted, elhiszed, hogy ott vagyok, és ezzel együtt azt is, hogy mind a tied. Álmosan bújsz hozzám, mert már biztosan tudod, hogy egy óra múlva is folytathatod.

Elkezdesz hinni a csodákban. Végtelen nyugalom ömlik végig az ereidbe. Nem sietsz sehova, csak élsz.

Hiába na, az embernek lánya ha tele van szenvedéllyel, mindenféle szerelmes szavak, gondolatok akarnak kitörni belőle. Így is körbeszőni a kedvest. Megérinteni. Mindig másként, ha lehet így mondani. 

Anya története a temetőben, Evelyné Tamásával kapcsolatban egy újabb történetet indított el bennem. Rólunk. Rólam és Gáborról. Mert ez is egy történet. A mienk. Pontosabban, az enyém. Aztán a mienk. 

Hát ezek jártak a fejemben, míg anyától hazavezettem. Másra se tudtam gondolni, csak hogy szavaimmal, finom mozdulataimmal újra és újra megsimogassam szeretett férfim. 

Gábor nem volt még otthon, így sikerült gyorsan leírnom ezeket a gondolatokat, és mint aki fél, hogy rajtakapják valami csínytevésen, kinthagytam a cetlit az asztalon (a konyhában), és gyorsan ágyba bújtam. Nem, szó se lehet arról, hogy álmos lettem volna. Csupán vártam. Gáborra. És... a folytatásra. 

folyt. köv.

Szerelmem napjai (17)

A Házsongárdi ilyenkor olyan, mint egy királyi palota bejárata. Telisteli fényekkel, virágokkal és beszélgető, találkozó emberekkel, akik rokonai, ismerősei egymásnak.
Dsidához indultam, de ismerős asszony körvonalait véltem megismerni a gyertyák fényében. Háttal volt nekem, éppen sárga babakrizántémokat igazgatott a kripta sírkövénél. A nevet megvilágítják a gyertyák: Zolnay László. A fiúk édesapja. Az asszony,aki a virágokat rendezi, Zolnay Lászlóné Ungvári Márta. Anya. Nekem is már. Mert így szólítom.
- Csókolom. Bejöhetek? - persze, hülye kérdés, de indításnak, a mai napom után, gondolom, nem is annyira rossz.
- Szervusz, Sára! Sőt! - invitál a kripta-kerítésen belülre.
A kripta még Laci bácsi halála előtt megvolt, a Zolnay-ágon ide vannak temetve a fiúk nagyszülei. Anya annyit módosíttatott rajta, hogy kis kerítésszerűséggel körülvetette és egy fapadot állíttatott ide. Van, amikor ki szokott jönni, és csak úgy leülve ide, figyeli a csendet. Nem beszél a férjéhez, nem úgy veszi, hogy ő ott lenne. Csupán egy hely, ami emlékezteti arra, hogy volt egy ember, akihez neki nagyon sok köze volt, akit szeretett. Az emlék az, ami miatt kijön ide.
- Azonnal, csak visszaszaladok a kocsihoz.
Gyorsan lementem, kivettem a pokrócot, ami állandóan ott van, és siettem vissza anyához.
- Gyere, üljünk le! Kitünő ötlet volt a pokróc - mondja, és betakarjuk vele a lábunkat. Sokáig nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk a fényekbe, virágok sárga fejeibe.
- A fiúknak sose beszéltem erről, de valahányszor kijövök ide, valahogy mindig eszembe jut az egész. Tudod, amikor udvarolt nekem (Laci bácsi), mindig hozott vmi kis apróságot, figyelmességet. Mintha ő maga nem lett volna elég. Aztán egyszer elmaradt a figyelmesség, és nem sokra rá, ő maga is. Nem értettem, mi történik. Levelet írtam, amiben megkértem, mondja el, mi történt. Jött is válasz, de felületes. Az volt az érzésem,hogy olyan,mintha valaki más által feltett kérdésére válaszolna. Mindenfélét írt, de átlátszó volt az egész. Többet nem írtam neki. Úgy tűnt, mindennek vége. Se szó, se beszéd, volt, nincs. Egy évig. Ekkor, kora nyár volt, emlékszem, előadára mentem be a városba. Ő is ott volt. Egyedül. Elhívott egy képkiállításra utána. Nem firtatott semmit, nem emlegetett semmit. Szóval az egész olyan volt, mint egy film, aminek az előző kockái, a múlt -esetünkben - ki lennének vágva. Volt annyi eszem, hogy így is hagyjam. Igen, mielőtt megkérdeznéd, elfogadtam a meghívást. Magamban az esztétikai élménnyel érveltem, vagyis ezért csinálom az egészet. Persze, tudtam, ez csak buta érvelés, mert igazából arra vagyok kíváncsi, mi folyik itt. Az egyik képnél, megfogta a kezeim, és szembefordított magával. "Márta, én városi fiú vagyok. látom, láttam, ahogyan éltek, és nem vonzótt,amit láttam. Kivetítettem lényedet egy olyan környezetre, amit nem akartam. Jobban mondva, azonosítottalak vele. Eszembe se jutott, hogy aki te vagy, aki te lennél, az nem egyenlő azzal, amiben laksz. Nem a szobád berendezéséről beszélek, hanem az életvitelről. Eszembe se jutott, hogy neked ez most megoldás, ott élni. Pedig nem egyszer mondtad, hogy te nem akarsz ott maradni. Igen, jött egy másik lány. Finom városi leányzó. De tudod, egy év alatt, kiderült, hogy ez a városi lány közel se olyan, mint te vagy. Ő szebb, te viszont gazdagabb. Belül. És ettől vagy te igazán szép. Meg tudnál bocsátani, és esetleg el tudod képzelni, hogy adsz második esélyt nekem?" - ezeket hadarta gyorsan, de suttogva. Elég kusza volt. Mintha rég készült volna az egésszel, de a helyzet valóságosságában, minden előregyártott mondat felszívódott volna.

Hallgat. És mosolyog. Huncutul. Látom az arcán, ahogy árad belőle a nőiesség, az erő. Tudatában volt ennek. Nem csak most, itt, velem, de ott, a képkiállításon is. Ezért győzött. És ezért nem folytatja a történetet, hiszen a végét tudom. Két fiút szült megtért kedvesének. Jól döntött, ez a lényeg.

- Nem bánta meg, hogy adott még egy lehetőséget, azok után, hogy se szó, se beszéd, Laci bácsi eltűnt a főszerepből? - nem bírtam hallgatni.
- Nem. Nem bántam meg semmit. Az alatt az egy év alatt, semmi jelt nem adtam magamról többet neki. Tudtam, hogy nője van, a világ kicsi, Sára. De tisztában voltam azzal, hogy én ki vagyok. Nem neki, magamnak. És ez elég volt. Nagyon jól tudtam, hogy erős fából faragtak engem, de azt is tudtam, hogy Laci milyen nővel szeretné berendezni majd a világát. Akkor nem tudtam, hogy visszajön, nem vártam rá. Az élet megy tovább, akkor se volt másként ez. De nem hiszek a véletlen találkozásokban. Hogy pont akkor volt Az az előadás, Az a képkiállítás, és mindketten ott legyünk egy év elteltével, hiszen addig Kolozsváron nem is jártam nagyon (az egy év alatt), inkább elmentem Tordára s más városokba, csak elkerüljek  minden olyan lehetőséget, hogy vele találkozhassak.
- Vajon minden ember megérdemel második esélyt? - kérdeztem tovább, mert kíváncsi voltam, hogy egy ilyen karakán nőnek mi lehet erről a véleménye.
- Mindenképp! Tudod, ez olyan, mintha első találkozás után azt mondanád valakinek, hogy nem akarod többet látni. Mert első benyomás, ugye?! Marhaság. Előítélet, hiszen aki mondja ezt az egészet, nincs honnan tudja, hogy ez az első találkozás miért is lett ilyen, miért sikerült "ilyennek" meglátnia a másikat. Mert nem is tud róla semmi. Aztán, abból, amit látott, levonja magának a következtetést. És persze, csak olyan következtetést vonhat le, és olyan szavakkal, amik a saját, privát szótárában megvannak, illetve ami illeszkedik világnézetébe. Igen, Sára, második esély (több nem) szerintem Mindenkinek jár. - nagyon komolyan mondja mindezt, és szembefordulva immár velem.
 - De most már kezdünk vacogni, menjünk haza. - folytatja -, de hozzám. Gyere, igyunk meg egy forrócsokit, aztán meglátjuk a többit.
- Köszönöm! - magam se tudtam, mit, de megköszöntem. Azazhogy tudtam, a bölcsességét. Valahogy jólesett ezt most megtudnom, hallanom.

A gyertyákat úgy hagytuk égni. Dsidához már nem értem el. A pokrócot összefogtuk, aztán karonfogva, mint két rég nem látott jóbarátnő, leballagtunk a kocsihoz.
Cikáztak a gondolataim. Egész úton.

(folyt. köv.)

Szemem színe

A szem a test lámpása. 

A leginkább hideg. Kékszeműnek mondanak. Van, hogy csillog, de van, amikor szúr. Van, aki azt állítja, ismeri nézésem, persze, a látásomról nem sokat tud. A leghidegebb, amikor pirosban vagyok. Égszínkékre váltanak szemeim ilyenkor.
Aztán ott van a zöld. Ruhám színéhez igazódó szempáromban a kívülálló csak azt látja, hogy kacérság és valamiféle megfoghatatlan nőiesség bújocskázik. Nem egyszerű kitalálni, mit akarnak ilyenkor üzenni. Boszorkányos.
Ó, és a szürke. Titokzatos és egyben, vonzó. Talán azért, mert nem éppen mindennapi.

Lehet, hogy ismered a nézésem, de a kérdés az, hogy mit látok? Kit és hogyan látok ezzel? És te látod-e vajon, amit én?! Hát én, amit te?!

Három szó...

... rólam :)


Csak őszintén!

Szilveszteri hepaj

Ejha! Fantasztikusan zártam az évet, és mondhatom, úgy is kezdtem. Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, valahogy úgy érzem, mintha ezzel korlátoznék valamit (talán magamat). Ezúttal kivételt tettem, már kirándulásunk előtt megfogadtam magamnak,hogy amennyire csak lehet, igyekszem minden napot úgy megélni, hogy minél boldogabb lehessek. Nem hiszem, hogy önző lennék, ha ezt mondom.

Nos, miután a Picasa-val bénáztam egy csomót, úgy döntöttem, inkább itt osztok meg néhány fotót. A Kelemen-havasokban készültek, 700-1300 m magasan.

Áldott karácsonyt!

Szerelmem napjai (16)

Tizenegytől tizenkettőig a tizenkettedikesekkel van órám. Ezután még egy lesz a kilencedikesekkel. Úgy terveztem, hogy órák után elmegyek a Házsongárdiba sétálni egyet. Ilyenkor már készülnek a Mindeszentekre az emberek, és gyönyörű a temető. A kamera majdnem mindig nálam van. Ma különösen tudatos döntés volt magammal hozni, pontosan az órák utáni tervem miatt.

Amikor kicsengettek, tizenkettő előtt tíz perccel, Evelyn hangját hallottam a tanári előtt, amint engem kéret. Még jóformán le se pakoltam a tizenkettedikesek anyagát az asztalomra és máris keresnek.Nem vagyok osztályfőnöke egyik osztálynak sem, így csak az jutott eszembe, hogy biztosan amiatt kereshet, ami az iskolára tartozik.
   Evelyn majdnem olyan magas mint én. Rövid, barna haja van. Csinos lány, és ezzel ő is tisztában van. Az osztályban ő az egyik leghangosabb diák. Majdnem mindig vitatkozik, nem csak velem, de a társaival is. Nem jeles tanuló. Ki nem állhatja, ha megmondják neki, mit tegyen, hogy jobban tanuljon. Önfejű lány. Az utóbbi házidolgozata miatt kereshet, gondoltam. Szabadon választott vers volt a téma, erről kértem tőlük értelmezést. Győrffy Ákos egyikével jelentkezett, ami meglepett kissé, mert nem túl sokan ismerik a nevét, tizennyolcévesek - gondoltam én - pláné nem. A dolgozata nagyon jól sikerült, mintha lényének legmélyebbjét is belevetítette volna.
- A dolgozatod miatt jöttél ? - kérdeztem. - Visszakapja mindenki, nem fogom megtartani, csak szeretném mégegyszer alaposabban is átnézni. -toldottam meg a kérdést még egy mondattal.
- Nem, nem a dolgozat miatt jöttem. Szeretnék beszélni a tanárnővel. Akarom mondani, ha lenne ideje a tanárnőnek, szeretném, ha elbeszélgetne velem. Személyes dolog.
- Az osziddal már beszéltél?
- Nem. Olyan ciki ez most... - észrevettem, hogy a vitatkozó Evelyn eltűnt belőle, és ott áll velem szemben egy kamaszlány, aki Velem akar beszélni. A "ciki" szóból arra következtettem, hogy ezt nem tudja, és nem is akarja Pali kollegámmal, az osztályfőnökével megbeszélni.
(Pali közel a hatvanhoz, viszont kitűnően ért a diákok nyelvén. Az a fajta tanár, aki nem a megsárgult lapjaihoz ragaszkodik, de nagyon is képben van a változó tanügyi rendszerrel, a kamaszvilággal...)
- Értem, azt szeretnéd, hogy velem beszélgess. Rendben. Neked kettőig órád van, én már egykor végzek. Ha nem várhat, akkor meghívlak egy teára az Atmosphérába kettő után. - ez jutott eszembe hirtelen.
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm! Ott leszek órák után! -rohant vissza az osztályba, mert ezzel be is csengettek.

Oda a szünetem, és oda a Házsongárdi tervem. Elindultam órára. Ma az utolsóra.
Amint végeztem, gyorsan hazarohantam. Előkészítettem Gábor ebédjét. Fél kettőkor haza is érkezett.
- Te nem ebédelsz, kicsim? -kérdezte.
- Nem. Most nem érek rá. Egyik lány az iskolából, a tizenkettedikből szeretne beszélgetni velem. Azt mondtam neki, hogy meghívom egy teára.
- Mért nem beszél az oszijával? - kíváncsiskodott tovább a kedvesem.
- Azt nem tudom, annyit mondott, hogy ciki ez neki. Én ebből annyit értettem, hogy egy nővel szeretne beszélni.
- Jó, de nincs ott más kolleganőd?
- A legfiatalabb én vagyok a csapatban. Azt hiszem ez a nyitja a dolognak. - kacsintok felé. - Most mennem kell, megkérlek szépen, ha lehetséges, kb négyig ne hívj!
- Hehe, négytől úszni megyek, és minden szép lánynak megmutatom micsoda egy alfahím vagyok. - persze, ezt már ő maga is elröhögte.
- Jó, majd ha ott végeztél, légyszíves nekem is mutass meg valamit mindebből! - fejezem be a szólomat. - Puszika, kedves. Mentem.


Puszit adtam neki, indulnom kellett. Nem szeretem a pontatlanságot. Egy diákkal szemben pláné nem. Bízik bennem, ahogy a többiek is, és nagyon csúnya lenne ezzel visszaélni. Nem is szoktam.
A kávézóban elég pangás volt. Kora délután. Arra gondoltam, hogy jó ötlet is volt ide hívnom Evelynt beszélgetni. Meleg van bent, nincsenek sokan, nyugodtam beszélgethetünk.
Meg is érkezett. Két óra öt perc volt. A kávézó szemben van a sulival, így hamar át is érhetett. Míg vártam rá, eldöntöttem mgamban, hogy nem kérdőjelezem meg, miért nem az édesanyjához fordult, vagy máshoz éppen. Ha úgy gondolja majd, úgyis elmondja.
- Köszönöm szépen a lehetőséget, tanárnő! - ezzel kezdi.
Neki teát kértem, magamnak kávét.
- Nem tudom, mit tud rólam a tanárnő, azonkívül amit az iskolában lát belőlem. - értelmes leányzó, nyugodt vagyok, és ezt érzi, mert tovább beszél.
- Édesanyám nagyon beteg. Azt mondják nekem, hogy cisztája van, amit műteni kell. Érzem és tudom, hogy ennél sokkal többről van szó, de így akarnak megvédeni. Rengeteget beszélgettem vele. A nőiségről amit tudok, tőle tudom. Azt is, hogy nem számít ki mit gondol rólam, az a lényeg, hogy én bízzak magamban, és soha ne adjam fel az álmaimat.
- Remek anyukád van akkor, meg kell mondanom. Sokan nem tudják ezt elmondani az édesanyjukkal való kapcsolatukról! - nyugtáztam mondandóját.
- Azt hiszem rákos, és eljön a nap, amikor nem tudok már vele úgy beszélgetni, hogy közben meg is érinthetném. Ezért szerettem volna, ezért akartam a tanárnővel beszélni. Minden látszat ellenére, az egyik legtalpraesettebb embernek látom a suliban, pedig még nagyon fiatal.
- Köszönöm! - ennyi, amit mondani tudtam erre. Meglepett, amit mondott.
- Nem, nem sulival kapcsolatos, amiről beszélni szeretnék. Három hete, egy szülinapi bulin megismerkedtem egy helyes sráccal. Már egyetemista. másodéves, építészmérnőkin. Tamásnak hívják, marosvásárhelyi srác. Lényegtelen most, hogy került ő is abba a buliba. Egyet táncoltam vele, de még ezelőtt történt valami. A megjelenésével, olyan volt, mintha betöltötte volna az gész helyiséget. Hülyén hangzik, de valahogy valami kisugárzott belőle. elég jóképű, de mégse erről van szó. Még csak nem is a formás hátsójáról..., bocsánat.
- Ugyan, mondd csak nyugodtan, ahogy neked jön. - kíváncsi lettem, mi lesz ebből.
- Csak azt akarom tudni, hogy létezhet ilyesmi? Hogy valaki, akit azelőtt soha életedben nem láttál, egy csapásra egyik legfontosabb emberré váljon számodra? - izgatottan várta, mit mondok erre.
- Én hiszek ebben! - mondtam neki. Ha jól sejtem, szerelmes vagy, de nem azt akarod tudni, hogy mi a szerelem, hanem, hogy létezik-e olyasmi, amit te kisugárzásnak nevezel. Nos, elmondom. szerintem nagyon is létezik. Nézd meg az igazán nagy embereket. Nem azokról beszélek, akik már rég meghaltak, hanem, akik most is élnek, és alkotnak, és mozognak. Megfigyelted már, hogy ezek az emberek mennyire egyszerűek? Nem kérkednek azzal, hogy mit tudnak, mit értek el, csak egyszerűen teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint. Tisztelik ezeket az embereket. Hát ez a kisugárzás. Nem lehet megmagyarázni, csak tudod,hogy némelyik embernek a társaságából soha nem akarnál elmenni, mert annyira jó aközelében lenni. Nem számít a kora, csak ez az érzés. Nem tudom, értesz engem? - mindezt mondom egy tizennyolc éves lánynak, aki lármás az osztályban, és aki arra készül, hogy talán elveszti az édesanyját.
- Igen, értem. Édesanyám is valahogy ilyesmiket mondott, csak más szavakkal. Érettebben. - mosolyogja el magát, ma először.
- Hát persze, hogy érettebben, Evelyn, hiszen, szinte kétszer annyi élettapasztalata van, mint nekünk kettőnknek.
- Azt éreztem akkor este, hogy Tamás "tud valamit", amit sokan nem. És igaz rá, sokáig jó a közelében lenni. Azóta kétszer találkoztunk még, a parkban sétáltunk két óra hosszat is, és csak beszélgettünk. - most elpirult. - Furcsa megmagyaráznom, de mióta ismerem, jobban érdekel, amit csinálok. A suli, a házidolgozatok. - egészíti ki magát, szinte mentegetőzik.
- Igen, mert olyan, mintha nem is magadért tanulnál, holott tudod, hogy ez nem igaz. De ott van, és mivel annyira jól érzed magad a társaságában, szinte motivál. Nem akaratlagosan. Csak a lényével. Ahogy viszonyul hozzád. És ettől nálad helyreállt az egyensúly, kívül-belül összhang van, emiatt pedig nem terhes megoldanod a házi feladatokat, vagy akár olyasmit, ami korábban nehezedre esett. - nem tudom, mit akart hallani tőlem, de csak azt mondhattam neki, amit őszintén hiszek, vagy gondolok minderről.
- Valóban másként állok a feladataimhoz. Eddig nem is mertem bevallani magamnak, hogy mindehhez köze lenne Tamásnak. - mondja, kicsit szégyenlősen. De mi van, ha másként alakulnak majd a dolgok? - nyögi ki.
- Szóval erről van hát szó. Hogy elveszítheted szem elöl. Nem fogod, csak ha nem úgy akarod te magad (is). Hallgass ide. Ha magadat adod, azt aki TE vagy, akkor nincs ahogy. Csak abban az esetben, ha olyasmit akarsz vele kapcsolatban, ami nem ő lenne, vagy ha megjátszod saját magad. Ha csak élvezed a jelenlétét, akkor tedd azt, és ne erőlködj, hogy még jobb legyen. Az jön majd magától. A lényeg, szerintem, hogy légy őszinte, és maradj nyugodt. - ennyit fűztem még kiegészítésül monadnivalómhoz.
- Vagyis, ha félek, akkor ezt megérzi, és eltávolódhat tőlem? - kérdezte.
- Pontosan. Nincs mitől félned. Ha bízol magadban, ismétlem. És benne. Ez is számít.

Innen a beszélgetésünk áttért más vágányra. Mesélt az édesanyjáról, magáról. Nem firtatta többet, amit mondtam neki, csak megköszönte. Azt kérdezte, hogy ha nem esik nehezemre, még megkereshet-e idővel.
Kifizettem a teát meg a kávét és elköszöntünk egymástól.

A kocsiba ülve úgy éreztem, hogy ettől a beszélgetéstől fogva, újabb felelősséget zúdítottam magamra. Olyasmit, amire figyelnem kell. Ez a lány erős, de kamasz. Talán túl érett mégis a korához képest. Őszintén szólva, büszke voltam magamra, hogy lehetőséget adtam erre a beszélgetésre!

Hoppá, Gábor éppen arra készül, hogy megmutogassa magát a szép lányoknak.- mosolygom el magam az órámra nézve. Négy lett volna pár perccel.
Elmegyek a Házsongárdiba, hatig mégis belefér az időmbe, aztán majd kiderül, este mit csinálunk.
József Attila Csöndes estéli zsoltár-lemezt tettem be. Nem volt nagy kedvem a tomboláshoz. Csak úgy, verseket hallgatni, amíg Dsidához érek és leróvom ismét tiszteletemet a költészet előtt.

Igen, a nagy emberek egyszerűek, nem feltűnösködnek - ezzel bekapcsoltam a lejátszót és elindultam a temető felé. 


(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (15)

Október utolsó hétfője ebből az esztendőből. Erre gondolok, amíg kibámulok a kocsira szakadó esőre. A törlők sebesen mozognak, jobbra-balra, jobbra-balra. Fel se tűnik, annyira ismerős, annyira megszoktam már. Csak az esőt látom, és ahogy egyre elhomályulni látszanak a nappal ismerős vonásai.
A határnál váltunk, innen én vezetek. Gábor nem ül hátra, mint ahogy ezt szoktam meg tőle ilyen utaink során. Csak átül, az anyósülésre, mellém.
- Azt hiszem, az előttünk vezető sofőr néni lehet - állapítja meg, de tovább folytatja. - Nagyon jól vezet, ahogy te is, kicsim. Szerintem, néha át kéne gondolni, khmkhm, gondolnunk (a férfi társaimra gondolok),hogy bizony a nők igenis nagyon sok mindent irtó jól tudnak csinálni. Igen, van kivétel. De miben nincs?
- Hova akarsz ezzel kilyukadni kedves? Miért mondod el most ezt?
- Nem is tudom. De sokszor figyelem, ahogy éled az életed. Ahogy el tudod különíteni azt, ami csak a te világod, azt ami csak az enyém, és mindezek mellett, nagyon is ott vagy, amikor rólunk van szó. Nem igazán tudom megfogalmazni, amit mondani akarok, de tudom, hogy én, férfiként, a sokat emlegetett, híres teremtés koronája, nem tudnék ennyi mindenre figyelni. Úgy biztos nem, hogy jól is csináljam. Azt hiszem, ez a nők kiváltsága. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy nagyon erős nő vagy, szerintem, és ez messzemenően nem arról az erőről szól, amit esetleg (úgymond mi, férfiak) képviselünk. - váratalnul ért mindez, de határozottan hízelgett a lelkemnek.
- Szerintem meg, mindannyian erősek vagyunk valamiben. Ezt vagy tudjuk magunkról, vagy nem. Talán csak az van, hogy én tudom magamról, hogy így van. És, most mondom, nem miattad. Persze, az életem része vagy, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincs közöd hozzá. Van, nem is kevés. Magamért vagyok erős, Gábor! - csak olyankor szólítom a nevén, amikor nagyon komolyan gondolok valamit, és ezt el is mondom neki. - Azért, hogy meg tudjam élni mindazt, ami van. A munkámat imádom, téged szeretlek, a fotózás már az életem része. Ha csak ezek közül valamelyikért lennék erős, akkor nem tudnám jól csinálni, amit csinálok. Akkor lennék gyenge, mert részekre osztanám magam. Amit, akit, amiket szeretek és fontosak az életemben, mind-mind egész embert igényelnek, és innen az erőm. Igen, tudom, most jönne a kérdésed, hogy nem-e érzem úgy, hogy belefáradok vagy ilyesmi. Nem. Pont azért, mert amit csinálok, szeretem csinálni, szóval nem nyűg egyik sem. Téged bolondul szeretlek, ez pláné nem nyűg, sőt a legtöbb erő innen jön, mert pontosan tudom, hogy kölcsönös. Szó, ami szó, egyik a másikat segíti elő. Szeretet, erő, és állandóan átjárhatóság van a kettő között.
- Azt hiszem, érteni vélem, amit mondasz. Eddig csak találgattam, vajon miért is ilyen tartós az egész közöttünk? Azt hiszem, most mondtad el. Mert állandóan feltöltődsz -legalábbis így látszik -, és emiatt, olyan mintha frissen hódított hercegnőm lennél. - még a füle töve is belevörösödött ebbe, ahogy kimondta visszavonhatatlan gondolatait.
-  Ne felejts el azért egy nagyon fontos tényezőt, kedves! A feltöltődésem a határtalan kíváncsíságom következménye, ha mondhatom így. Érdekel, ami VAN. Ha nem így lenne, tényleg belefáradnék. De az, hogy mindig van valami újdonság, mozgásban tart, és olyan mint a narkó, még, még, még. Ha meg élvezem, akkor nem lehet unatkozni, és megkeseredni. Szerintem nincs ahogy  :) . Ezt én látom így. Ezzel csak azt mondom, korántsem biztos, hogy így is van. Nálam van így, ez minden.
- Okos nő vagy, mondták már neked? - kérdezi kajánul.
- Ha nem lennék az, akkor most nem te lennél itt a kocsiban :)! Most pedig vezetnem kell, elvarázsolt lovagom. Tegyél valami zenét, énekeljünk hazáig :)! - ez már ismerősebb számára.


Sehol nem álltunk meg, kivéve a határnál, ahol váltottunk.
Kálmánék még nálunk voltak, de egy zuhanyozás után semmi mese nélkül, mi ágyba bújtunk. Másnap, kedden, nekem iskola,Gábor pedig elvan a kórházzal.

Hajnalban keltünk, jóformán csak a kávét szűrcsöltük együtt, Gábor rohant is. Nekem kilenctől van órám egyig. Nyugisan beágyazok, kivasalom a búzakék ruhámat, hozzá a megfelelő kiegészítőkkel és csizmával. A bélelt farmer kabátommal megyek, úgy döntöttem. Van kapucnija, és nagyon szeretem. Negyed kilenc van, mire mindennel végzek. Anna jelenik meg borzosan a konyhában, kenyeret tesz a pirítóba.
- Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem! Hogy itt lehettünk - mondja határozottan.  Amióta megtörtént a baleset, ezen a hétvégén éreztem magam végre nyugodtnak. Kálmán jól van, és ennek nagyon örülök.
- Anna, mi köszönjük, hogy elfogadtátok az ajánlatunkat, és itt voltatok. Ami a nyugodtságodat illeti... hsználhatnád azt a szót is,hogy biztonságban? - óvatosan bánni a szavakkal, nem mindig egyszerű, de azért ezt megkockáztattam.
- Azt hiszem, simán használhatnám ezt a szót, igen. Innen a nyugalom. Hogy tudod, hogy jól van, akit szeretsz... - nem fejezte be, Kálmán éppen kidugta bekötött fejét. Nem szólt semmit, csak hozzám jött, és megölelt. Aztán egy "köszönöm szépen!"-t mondott a szemembe nézve.

Otthagytam őket a konyhában, nekem lassan indulnom kellett. Tudtam, mire hazajövök, már anyánál ebédelnek mindketten. 
Amíg a kocsihoz értem, egyből Kálmán szavai jutottak eszembe. Azok, amiket akkor mondott, amikor kiengedték a kórházból: "Kövezzen meg, aki azt állítja, hogy az élet igazságtalan!"
Betettem a jó öreg Bob Marley-t, s már ki is hajtottam a kapun.
Vártak már a tizedikesek :)

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (14)

A meztelen ébredés mindig tartogat valamit. Nekem, neki, nekünk. Mámort, gyönyört? Egyiket sem, csak a levetközött, megszokott, agyonhajszolt mindenapjaink darabjait? Az érintések, érintkezések valami észbontó hatással vannak az érzékekre, annyi bizonyos. Nem mindig a szeretkezés utáni vágy, hanem pont az,hogy a levetközött "korlátok" nincsenek ott, csak a test és ami belül van. Ez nem biztos, hogy mindenkinek megszokott. Nem biztos, hogy mindenki pír nélkül tudna erről beszélni. Megkockáztatom, tabutéma sok helyen még. Akárhogy is van, nem az én dolgom mérlegelni, ki hogy teszi a dolgát, és ki mennyit bír felvállalni, abból ami ő lenne, netalán ketten lennének...
Mi így ébredtünk. És nem érzem, hogy pirulnom kéne miatta. Egyszerűen bizsergető, hogy megcsodálhatom közelről azt, amit úgy hívunk: az emberi test. A férfié és a nőé. A maga teljes valóságában. Szerintem tökéletes, úgy ahogy van.
Szóval érintések és a lélegzetvételek neszének összefonódása. A világ hálószobájának ablakaiból is fények szürődtek ki, és elképzeltem, vajon hányan ébrednek így? Vajon hányan elégedettek kedvesük testével, azzal, amit látnak, és nem akarják egy csöppet se izmosabbnak, feszesebbnek, kerekebbnek, vagy mittudom én milyennek? Vajon...?
- Bolondul szép tested van! - felkapcsolja a lámpát és picit eltol magától, hogy már nem tudom hányadszorra szemügyre vegye arányaimat, aztán észbe kap, hogy a sötétítőt azért nem ártana teljesen elhúzni.
- Te pedig egy kicsit se vagy szép, ha lehet ilyet mondani férfire, viszont úgy tetszel nekem, ahogy vagy! Nem megszokás kérdése ez sem, hiszen, amikor megismertek se voltál egy Dávid :) Nem, akkor is nagyon jól láttam, hogy nem a külsőd a megnyerő, hanem ami belőled áradt felém, az szépített, szépít meg. Hogy más hogy látja, ez engem távolról sem izgat. Ez a véleményem - no, ezt már megint megmondtam. Nem bánom egy csöppet se. Van annyira kiegyensúlyozott, és ismeri önmagát annyira (meg engem), hogy tisztában legyen azzal, igazam van.
- Te! Te kis TE! Ezt aztán megint hozzámvágtad :)... Elmondok neked egy titkot, de igérd meg, senkinek egy szót se róla! - látom, hogy valami marhaság jár már megint a fejében. - Szóval, a titok az, hogy előző életemben én voltam a világ legszebb hercege, aztán összeszűrtem a levet egy libapásztorlánnyal, és apám azt mondta, ám legyen, de a jövő életemben -azt kívánja nekem - ne adasson meg ez a szépség nekem. Viszont legyek annál szebb belül... - kb úgy pislog saját mondatai után, mint szamár szokott a Shreck-ben :)
- Á, tudtam én, hogy te valójában egy gáláns lovag vagy, ehhez kétség nem fér, de hogy nem én voltam Csipkerózsika előző életemben, az egyszer százas.

Hatalmasat kacagtunk. A bakancslistában ki lehetne már húzni ezt a tételt, viszont elveszítené a varázsát. Nem, nem, ezt betettük "újraír"-módba :). Jól van ez így.

- Most tegyük félre a viccet kicsit, és mozduljunk végre meg, elvégre pakolni kéne valami kaját az útra. Ahogy ismerlek, egyszercsak félrehúzol, mert megéheztél. Szóval ismerem a céget. Ha meg te eszel, akkor nyilván én is. Ez már ilyen. Mint valami két rozzant fogaskerék, olyanok vagyunk. Ha egyik mellé újat tennének, a másik csak nyikorogna.
- Okok. De nem öltözünk fel :D! - ez aztán nem bír magával, gondolom én, de hozzáteszem, kifogásom egy szál se ellene.
- Nem bánom, gyere csak!
  Azt hiszem egy királyi házaspár a teljes pmpájával nem vonul úgy, mint mi ahogy kivonultunk a konyhába. Volt benne valami őrültség, valami kamaszos, örökös kíváncsiság, rácsodálkozás a másikra. Játék volt.

Valahogy így telt el a délelőtt, aztán szépen felöltöztünk. Rendbe tettük a szobát, és ebédhez ültünk. Érdeklődés hiányában a leves elmaradt. A még délelőtt odakészített csirke meg párolt borsó volt az ebédünk. A gyümölcs adagunkat már jóval korábban megettük. A kávé ezúttal ebéd utánra maradt.

Csöngetnek. Megjöttek Zsuzsáék. Éppen jókor. Az asztal még terítve volt, de azt mondták, nemrég voltak megállva, és nem éhesek. Akkor legalább a kávét együtt isszuk meg. Fáradtak voltak kicsit az utazás miatt, így túl sokat nem kérdezősködtünk. Persze, nagy vonalakban elmesélték, milyen lakosztályuk volt, hogy érezték magukat stb. A meglepinkről, nyilván egy szót se szóltunk nekik. Éppen elmosogattam még, és készen álltunk mi is az útra. Nekik pihenni kell, nekünk haza érni, viszonylag időben. Reggel munka nekem is, Gábornak is.

Elköszöntünk, és elindultunk. Gábor vezetett.

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (13)

A szombat sétával telt el többnyire. A vacsorát otthon költöttük el. Remek napunk volt. Eszembe jutott egyik kedvenc filmemből egy idézet: "Észre se vesszük, mekkora kiváltság, ha van kivel megöregednünk!" Persze, nem tudhatjuk miféle változások történhetnek, de megértettem egy dolgot biztosra, amihez Gábornak is köze van. Megértettem, hogy a legfantasztikusabb dolog valaki olyan mellett lenni, aki őrülten szerelmes belém. Megértettem,hogy a változások kedvező vagy kedvezőtlen alakulását jómagam is igen nagy mértékben befolyásoli tudom. Megértettem, hogy csak úgy lehetek vén szatyor a vén szivarom oldalán, ha nem adom fel, mert nem igaz,hogy egy kapcsolat attól jó, hogy mindig minden rózsás, és rózsaszín. Attól működik, hogy van bátorságunk kitartani a másik mellett, akkor is, ha éppen azt mondja, "most egy kicsit hagyj magamra!" Sorolhatnám, de minek is? Ez élet, és attól szép, hogy benne én, és benne ő. :)
.............

   Vasárnap hajnalban a pirítós illatára ébredtem, a kávé minden zegzugot bepárolgó aromájára. Ágyba kaptam reggelit. Meztelen testek érintkezése a paplan alatt, miközben a kezek kimérik a cukoradagot és a tejet. Végeérhetetlen érintések. Bizsergető belső melegségek a baloldalon, hogy mindez felér a csodával, mert van, mert megadatott. Valahogy így kapott a délidő megint.

Igen, a Híd megint kitett magáért. Nagyot ebédeltünk, aztán ismét kis séta majd egy film a moziban. Szeretem a kezdés előtti suttogások foszlányait elkapni. Azt, hogy mennyire másak vagyunk és egy ég alatt mindahányan.
Film után haza. Nem terveztünk későig kimaradást. Pakolni akartunk, és kiélvezni a barátságos hálószoba vendégszeretetét.

- Mi lenne, ha valami meglepetés-ajándékot dugnánk el valahova Zsuzsinak? - kérdezte egyszercsak váratlanul Gábor.
- Mire gondolsz? Mondjuk egy posztmodern plakát, festmény, netalán egy korábbi fotó Zsuzsiról, amiről még nem is tud, mert nem mutattam még meg neki...? - hirtelen tolulnak az ötletek, mert nagyjából tudom, hogy mi az, aminek kedves barátnőm szívből örülni tudna.
- Igen, remek lenne a fotó szerintem. Huuh, akkor gyorsan, hagyjuk egy picit a pakolást, vissza a városba. Igaz, hogy vasárnap, de hátha, mégis akad valahol egy olyan hely, ahol ki tudnák nyomtatni a fotót. - sürgetni akar. Örül az ötletnek.
- Szerintem, ne menjünk sehova. A laptopjára tegyük ki háttérképnek. Így biztosan megkapja, és ez lesz az első, amit meglát, mikor a gép működésbe lép.
- Juhééé! Ez remek ötlet.

Zsuzsiról, még egyetemistaként lőttem néhány fotót, de sose mutattam meg neki. Utolsó évesek voltunk. Elváltak útjaink, aztán megfeledkeztem róluk. A stickemen tároltam őket, mert néhanapján, amikor sikerült felhívnunk egymást, arra gondoltam, hogy talán egyszer megemlítem neki, és tudtam, hogy akkor kíváncsi lenne rájuk. Erre sose került sor, de a stick mindig nálam volt, mindig nálam van. Itt van a nagy lehetőség.
Nekiálltunk kiválogatni a mindössze tizenhat darab fotóból azt, amelyik háttérképként fogadja majd Zsuzsit, a többinek pedig külön mappát készítettünk azzal a címmel, hogy "Tőlünk".

Nagyon feldobott ez az akció. A pakolás is sokkal gyorsabban ment, mint előre elképzeltük. Hétfő délutánra tervezett hazautazásunk függvényében, úgy döntöttünk, hogy megint nem szükséges az ébrszetőóra. Nem volt szándékunkban lófrálni a városban többet, csak otthon ebédelni, aztán megvárni a szerelmeteseket Horvátországból :).

Éjfélre járt, mire mindennel kész lettünk. Az átvirrasztott előző éjszaka kiütött. Aludni, aludni. Ruhák és konvenciók nélkül. Meztelen egymás-érintésben várni, hogy milyen nappalt szül a hajnal.

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (12)

Nagyjából ennyit sikerült összehozni, a többi még ezután, ahogy jön...

 

















Papír és Gábor feje az ölemben. Elaludt. Én még kortyoltam kicsit a borból, aztán óvatosan megpróbáltam jelezni neki, hogy jobb lenne az ágyban.
- De akkor nem alszunk...! - jelent meg álmos fizimiskáján a jólismert huncut mosoly.
Alig lát ki a fejéből,de azért tudja mit beszél - töprengtem el kicsikét, de ahogy mondom, pillanatig tartott az egész eszmefuttatásom, két okból is: egyetértettem vele, másrészt meg, egyáltalán nem éreztem, hogy aludnom kéne. Már rég túl voltam azon a küszöbön, hogy álmosnak érezzem magam.
- Benne vagyok! - vágtam vissza. :)
Valahogy ugyan eljutott az ágyig, és jóformán még párnát sem ért a feje, aludt tovább. Szóval, "nem alszunk", kuncogtam magamban, és betakartam.
Kimentem a konyhába, odatettem egy kávét, aztán vörösbe játszó szivárványhártyáimmal igyekeztem szétnézni a boleki lakótelepen. A pokrócot összehajtogattam, a kisujjnyi bort még tartogató palackot kézrevettem, és elláttam Boleket. Ennyire voltam képes. A kávé lefőtt, de ezzel egyidőben, villámcsapásként az én energiám is.
Majóban, bugyiban odabújtam Gábor mellé.

- Mmm, a bőröd...! -suttogta fülembe, aztán összevissza puszikálgatta az arcomat.
Erre ébredtem. 
- Hozok kávét neked, kicsim, aztán még egy óráig engedd, hogy udvaroljak, hogy körbecirogassam minden kicsi porcikádat! Bolondul szép tested van, és bolondul körbeölelgetnélek mindenféleképpen :)... - a pimasz, kinyílnak a szemei, s máris eszébe jut, hogy bizony ivarérett. :)
    Nem tudom, mit pepecselt annyit a konyhában, de valahogy megjelent borzos üstökével végre. Kávét hozott, ahogy szeretem, és kekszet. Szinte dél is elmúlt, de csak sejtettem. Telefont, előre megbeszéltek alapján, egyikünk se kapcsol be indulás napjáig. Más óra a házban nem volt, csak a laptop, de az most nyugalmi állapotban.
Ugyan kit érdekelt a borzos fej, a fogmosás nélkül induló reggel, délelőtt?! Már annyiszor ébredtünk egymás mellett, hogy ezeken csak mulatni tudtunk, meg gyerekes megjegyéseket elejteni.

Megcsókolt. Zsigereink tánca elkezdődött. Semmi földönkívüli, semmi olyan, ami szokatlan lenne, mégis az egész  volt a földönkívüliség. Amikor nem vagy ott, amikor nincsen ott, de mindketten a jelen pillanat legteljesebb jelenében, ha van ilyen. Mintha egy ruhát öltöttünk volna, amolyan kezeslábast. Nem tudni ki a nő és ki a férfi, mert mindkettő férfi, és mindkettő nő. Ha van földi mennyország, akkor ez az (volt).
Viszonoztam a csókot, százszor,és ezerszer és sokezerszer, míg karjával csak tartani tudott. Aztán ölelni, aztán szemekkel becézni, mert a szó már megsemmisült félig kimondva a levegőben.

- :) Köszönöm, ismét, és újra és sokadszorra - levegő után kapkodok.
- Mit köszönsz már megint?! - pislog megint kajánul.
- Ezt a pókháló-részletet - ez minden, amit mondani tudtam, és ez minden, amiből teljesen megértette, amit mondani (is) akartam neki.
- Elmegyünk a REÖK-ben ma? Attól tartok, holnap zárva. - kérdeztem, nagyot nyújtózva.
- Igen, amint kész vagyunk, menjünk! Éhes vagyok, szóval érted :)? Előtte térjünk be a Híd-ba, reggelizzünk, ebédeljünk, és utána nézzünk farkasszemet Rembrabdt-tal végre :)! - férfimódra férfiválasz.
    A Híd étterem, nem messze van a lakástól, az utca neve is ezt a nevet viseli. Valószínű, az étterem erről (is) kapta a nevét. Arról nevezetes ez a vendéglő, hogy mediterrán konyhája van (de alkalmazkodnak szegedi specialitásokhoz is), és olcsó viszonylag. Amúgy Zsuzsi is ezt ajánlotta, minden délben itt ebédel, csak tudja. Nem bántuk meg. Halászlé volt az első fogás, aztán jött a csirkés-brassói, majd a desszert, isteni szilvás-rétes. Jól is laktunk rendesen. Természetesen, még egy kávé belefért az amúgy is lusta napunkba, legalább felébreszt kicsit a kaja utáni punnyadtságból. Nem sokat beszéltünk az asztalnál. Ettünk, és közben mindketten figyeltünk ki az ablakon. Kicsit irreáils volt az egész. A kávé visszahozott ismét az asztalhoz.

A REÖK (Regionális Összművészeti Központ) a Tisza Lajos körúton van, de nem messze ez sem a Híd-től. Még időben érkeztünk, nyitva volt még. Megvettük a belépőnket a tárlatra, és síri csendben, ketten kétfelől közelítettük meg a képeket. Rézkarckiállítás volt ez valójában, semmi egyéb Rembandt műveiből. Meglepődve vettük mindketten tudomásul, hogy milyen picikék ezek a képek. A keret, amiben elhelyzve voltak, átlagfestmény-rámájának feleltek meg. Mindössze centiméterek paraméterei voltak. Azt hiszem, a legkisebb lehetett 5ször5 -s, míg a legnagyobb, nem több 13szor 15cm (becsléseink szerint).
Elég sok képen a hajléktalanság (szegény-sors) motívuma derengett, a művész édesanyjáról egy-két portré, róla és mások. Engem a leginkább a Vak hegedűs tartott sokáig egy helyben, amit titokban gyorsan le is kaptunk.

 








A vak hegedűs (16..)




Három szobányi helyiségben függtek ezek a képek, hamar kivégeztük.
Maradt az utca, nem lévén konkrét tervünk a továbbiakra nézve. Elsétáltunk a Tisza partján, jó hosszan. Nem kommenteltük a látottakat (ezt megtettük még odabenn), csak fogtuk egymás kezét.
Függőág(y)on ringatták magukat a napsugarak, szelíden őszült az esztendő itt is.

(folyt.köv.)

Szerelmem napjai (11)

Továbbolvasom, tovább...

Bolek éjszakai tündér. Nappal látni se lehet jóformán, de az éjszakák leple alatt kitudja miféle kalandokra vetemedik kuckójában. Élvezet nézni, ahogy felmászik házikója tetejére, aztán lepottyan, mert képtelen megtalálni a visszavezető utat.
Szóval, Bolek társaságában boroztunk. Ez egy kis szobácska, amiben csupán egy kis szekrény fér el, egy íróasztal, két kényelmes ülőalkalmatossággal. És növények mindenhol. Imádom ezt a kis helyiséget. A fűtés megy, hideg van odakinn.

Zsuzsi barátnőm jóvoltából, a laptopját használhattuk. Bevittem hát a bor mellé. Csak két francia gyertya égett, illetve még annyi fény szűrödött be, amennyit az ablak a éjszakai kinti fényekből beengedett. Dido-t hallgatunk. Nem volt már szükség a fotelülésekre, a földre terített horgolt takaróra ereszkedtünk. Szembe egymással. Térdünk összeért. tekintetünk is. Amikor már kimeríteni véltük közös életünk minden sztoriját, Gábor elkezdte levetni a zokniit. Aztán lehúzta az enyémeket is. Szó nem hangzott el, csak a háttérben Dido.
- Mezitlábas szerelem. Emlékszel? Egyike volt azon filmeknek, amiket még közös életünk elején együtt néztünk meg. A zenei aláfestés idézte fel bennem megint. - két tenyerébe veszi a lábfejeimet, megsimogatja meleg kezeivel, aztán leengedi, de saját lábaival betakarja őket.
- Nem. Nem tudom, milyen volt előtted az élet! Nem hiszem, hogy (csak) szokás kérdése lenne ez! Kedvesem! Nem én vagyok a pók! Együtt szőjük ezt a hálót, és azt hiszem, ezért ilyen tartós! - közelhajolva mondom ezt neki, és balkezem ujjbegyeivel a feje búbjától az álláig megcirogatom az arcát. Imádja, mikor ezt csinálom, mert arcának minden részecskéjét egyszerre éri a finom inger.
- Tudod, Sára, volt egy barátom, aki nem hisz abban, hogy két ember hosszútávon is örülhet egymásnak. Aztán, amikor elmeséltem neki, hogy majd vén szivarként akarok sétálni a patikáig úgy, hogy közben fogom a kezét egy vén szatyornak, kiröhögött. Nem replikáztam erre, de te és én nagyon jól tudjuk, hogy nem vagyunk "normálisak", mert mit is jelent amúgy ez a szó...?! Ehh, vén szatyor leszel kedves, én meg a vén szivar, aztán majd a dugi pénzeden jól bevásárolunk majd ananászból, meg mindenféle hülyeségből, és utána kacagunk majd egymáson, hogy ott kell maradnunk a poggyásszal egy helyben, mert meg se bírjuk már emelni...

Nagyot mulattunk ezen. Olyannak tűnt ez a hajnal, mintha először és utoljára találkoztunk volna egymással, és mindketten attól tartanánk, hogyha ezt most nem éljük meg, akkor soha nem fogjuk megtudni, mit adhat két, időtlen idők óta ismeretlen ismerőse egymásnak!

Bolek lepottyant megint, aztán elvonult aludni. Tudtuk, virrad. Nem volt semmi előre tervezett programunk erre a szegedi szombatra, egy kivétellel. A Rembrandt rézkarc-kiállításra mindketten kíváncsiak voltunk, ami éppen most van a REÖK-ben. Na de addig...(?)

- Ha már mezitlábas szivar vagy, kedvesem, és a javából, megkérhetnélek, hogy hozzál egy üres fehérlapot meg egy tollat?
- Minek az? Kártyázni fogunk, így hajnalban? - nem értett semmit, de kitéblábolt a hálóig, és papírt hozott.
- Úgy. Köszönöm! Most ne velem szembe ülj, kérlek, gyere mellém! - csimpaszkodtam bele nadrágszárába.
- Arra gondoltam, ha már ilyen ihletett :) állapotban vagyunk, és úgysem sietünk sehova, mi lenne, ha most szépen megírnánk a közös bakancslistánkat? -indítványoztam, és tudtam, hogy telitalálat...
- Úúú, jóóóóó, szóval máris mondom az elsőt - nem bírt magával - Szeretlek :) - kuncog - Vagy ez nem talál?
- :) Találni talál, csak nem a bakancslistára. Olyan kell kedves, amit együtt akarunk megcsinálni, mielőtt feldobjuk a talpunk. - puszival nyugtázom huncutságát, és persze az örökös replikám kíséretében mindezt :)
- Tudom, kicsim. És azt is, hogy a film megérintett...Rendben. Akkor most komolyan. Legyen az első: meglesz a saját fekete macink, az újfullandik. Nálunk nő majd fel.
- Ez remek! Erre gondoltam én is elsőnek, mert nem is annyira merész...Beírva. Tovább. Még kettőt legalább most, aztán mindig nálunk lesz ez a lista, és ha valamit kitalálunk még, azt is felírjuk.
- Benne vagyok. Igyunk erre még egy kortyot! - koccintunk már nem tudom hányadszorra ezen az éjszakán. És agyalunk. Komoly játékot akarunk, és együtt.
- No, akkor, a borban az ihlet-alapon, férfi légy most, az ész! Hallám, mivel rukkolsz elő? - most én csípkelődöm vele.

Reggel nyolc óra lett, mire valahogy megszületett remekelésünk eredménye...

(folyt. köv.)

Szerelmem napjai (10)

-Nem bírom tovább olvasni! Képtelen vagyok rá, Sára! Képtelen!!!

Szeged. Hol van már az?! Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Két éve múlt a múlt hónapban. 
"Egy éve és négy hónapja meg, hogy nem vagy itt..."


Szegedi kirándulásunk, az áldott október,november és december...ennyi, ami rögzítve van. A rákövetkező év júliusának utolsó napjai egyikén temettük. Temettem. Azt, aki a világon a legdrágább nekem. 
Temetés után, úgy novemberig, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Az űrtől, ami maradt. Nem kívül, de belül! Ködös november volt tavaly ilyenkor. Sára halála után, minden úgy maradt (tárgyak), ahogy volt. Semmihez se nyúltam. Legtöbb időt a kórházban töltöttem, anyánál ettem, és legtöbbször végigsétáltam az éjszakákat, csakhogy ne kelljen a ruhák-őrzött illata megcsapjon. És minden egyéb, ami a házban volt. 
Ezen a ködös novemberi napon szántam rá magam végre, hogy valamit megmozdítsak. Első a féltett kamera...El akartam pakolni, dobozolni, dobozolni...Aztán arra gondoltam, előbb szétszedem. Objektív, miegymás. Sára, kicsi pókom, mindig feltöltötte még fotózás napján a képeit, szeretett velük pepecselni. Külön élete volt a fotóival. 
Nem tudom, miért, honnan az ötlet, de szétszerelés előtt, két hónappal a temetés után, bekapcsoltam. Egyetlen fotó volt rajta. Egyetlen egy. Igazából nem is fotó, hanem kézirat. Az ővé.

Megdöbbentem! Még egyszer megnéztem, hogy biztos legyek benne, nem hülyültem meg egészen. Feltettem a gépre is. Ott volt, nincs mese. Az összes illat, összes íz, hang, érzés...minden, mintha összeesküdött volna ellenem, egyszerre támadt rám mindamennyi. Nem bírtam mozdulni. Sokáig nem. Csak ültem, és ültem, és ültem. Így kapott a hajnal. Szerencs, hogy vasárnapra...Délutánra gyűjtöttem annyi erőt, hogy megkeressem azt a bizonyos méregzöld dobozt. 
Ott volt, pontosan úgy, ahogy írta. Egy spirál füzet benne, néhány közös fotó, meg egy kendő, amivel ő szokott túrázni, és soha nem akarta nekem adni, pont azért, mert tudta, mennyire vásik a fogam rá. 
A füzeten nem volt se borító, se rajz, semmi. Csak: "Szerelmem napjai". Belül, az első oldalon: "Ezt muszáj volt megörökítenem, és sose kérdezd, miért nem többet, miért nem más időszakból...a választ, mire ezt olvasod, már tudni fogod" 
És elkeződik a történet...


Sára, szerelmem, miután megünnepeltük a hatodik évünket a Radnai-havasokban, jópárszor említette, ne nevettesem olyan erősen meg, nem bírja a szíve. Elkuncogtuk. Ő is, pedig komolyan mondta. Csak nem akart jelet adni nekem. Nem akart semmire sem felkészíteni. Azt akarta, hogy úgy szeressem továbbra is, ahogy addig.
Ő tudta már...Az orvosa mesélte el, még aznap, amikor a Szamos-hídján összeesett, és bevitték, de már nem volt kit. Megigértette az orvosával, hogy csak akkor mondd el mindent, amikor "elérkezett az idő". Infartus. Nem bírta hát ki a szíve...


Nem tudom, mikor írta le ezt a két és fél hónapot az életünkből. Nem tudom, mikor volt erre ideje, de azt tudom, hogy ezzel csak azt akarja, azt akarta üzenni, hogy az élet megy tovább. Hogy szeret, őrizzem meg ezt a szeretet, de tegyem boldoggá azzal, hogy másnak is helyet adok, ha megér(-l)tem rá.
 (...)

Már nem tudom, hányadszorra olvasom ezt. Amit tudok, hogy még el fogom...még nem ér(-l)tem meg egyébre. Még mindig nem.