Licit

... ha túllicitálnánk egymást abban, hogy a másikért mit tehetnénk (mindig a másikért)... 


⟹ hegyek mozdulnának és falak omolnának össze

    







= KAPCSOLAT

Csak ennyi :)

Találkozás a pillanattal

Múlt vasárnap úton voltam. Hazafele. Január elejéhez képest áldott tavaszt ígérő meleg idő volt. Szelíd és simogató. Arcot, lelket fürdető.
Volt valami kényszer, hogy csak nézzek kifele az autóból, hogy minden, minden más eltörpülhessen.
És észrevettem. Az őszi búza zöld takaróját, a csordában legelésző őzsutákat, a kapualjban beszélgető két férfit, a napos oldalon kacagó idős néniket. De a leginkább egy pásztorfiúcska - lehetett olyan 11-12 éves - a zsemleszínű terrier-keverék kutyája közti több mint barátság-látványa fogott meg. Sokáig néztem még a visszapillantóból kettejüket. Fenséges pillanat volt az. Alig öt méterre tőlük a juhok, kecskék kis csoportja békésen legelt az árok túloldalán. Akarva akaratlan eszembe jutott, hogy ezek az állatok mennyire ismerik ezt a legénykét. A hangját, amit követnek. Együtt vannak - gondolom - nap mint nap. A kutya is. Valami olyan mélységes kötődés áradt ebből a pillanatnyi látványból, amire - azt hiszem - sokan (sokunk) vágyódnak (vágyódik) legbelül.

És - ha csak arra a pillanatra is - de ott voltam velük gondolatban én is. Akkor és ott. 
Minden más eltörpült.

A kukás fickó

    Valamikor hat-hét évvel ezelőtt, egy augusztusi délután, mellbevágott egy egyszerű(nek tűnő) kijelentés: "még sok mondanivalóm van, de még nem bírod elviselni". Nem, nem egyes szám második személyben történt, de akkor és ott csak és kizárólag így hallottam. Valami leírhatatlan történt abban az órában. Velem. Bennem. Egy olyan szintű és minőségű szeretet és békesség járt végig, amit nem hiszem hogy ki lehetne fejezni szavakkal.
     Igen. Ez a nyugalom tartott is, mondhatni sokáig. Aztán valahogy ment minden tovább. Úgy tavaly nyárig. Rá kellett jönnöm, hogy megfeledkeztem Róla. Azazhogy már nem úgy figyeltem Rá, mint amikor megszólított. Tudatosan vagy nem, de úgy tettem, mintha én elég lennék az ügyes-bajos mindennapokhoz. Kiderült, ezzel nem csak én voltam (vagyok?) így. Mind azt hisszük: mi majd megcsináljuk! Mi majd jól megmondjuk! Csak az igaz, amit mi gondolunk! Mi majd.... És közben a végén - de csak amikor már semmi más nem marad - rájövünk, hogy messze nem a miénk kéne legyen az utolsó szó. Messze nem tudunk semmit (egyedül) tenni, és rég nem jó, ha Nélküle. Megengedi? Igen. De azt hiszem, hogy amibe Őt nem vontuk be, előbb-utóbb összedől. Pont mint egy kártyavár.
     Nos, az enyém összedőlt. Úgy döntöttem, nem akarom többet kihagyni az életemből. Mert megértettem, Jézus (Isten Fia) az én drága kukás fickóm, aki minden szemetemet összeszedi és ahogy Ő mondja, a háta mögé veti és nem emlékezik meg róla többé. Annyira más így minden. Mert rájöttem, nem tehetek semmi, de semmi olyant, amin meglepődne. Végtelenül szeret. Pontosan úgy ahogy vagyok. Már nem számít, mit gondolnak vagy mit nem rólam az emberek. Ennek a kukás fickónak akarok a barátja lenni. Egy nap Előtte kell majd megállnom, és tudom, és tudom, hogy kizárólag én és az én életem fogja érdekelni, senki másé.



Azt hiszem, nincs klasszabb dolog a világon, mint barátja lenni ennek a fickónak :)!

(Ha nem hiszed, járj utána!)

Elkészüüüüült :-)

Mersz-e?

Kicsi lenni? Ajándék?

Ha neki sikerült...

(te ki vagy?)

Boldogabbat!

Adjon Isten új évet,
Az új évben egy új széket!
Adjon elé asztalt, nagyot, 
Terítéket, szép gazdagot!

Mindennapi kenyerünket,
A székünkön a helyünket,
Asztal körül helyet másnak!
Helyet az egész világnak!

Adjon Isten jó szándékot,
Tiszta szívből ajándékot!
Erőt, tudást, akaratot,
Fehér lelket, patyolatot!

Adjon néktek békességet,
Szorgalmat, jó egészséget!
Igaz társat, hű barátot,
Tiszta házat, jó kabátot!

Jó kabátban jó nagy szívet,
Jó nagy szívben igaz hitet!
Igaz hitben igaz éltet!
Adjon Isten boldog évet!

(Törőcsik Julianna)

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott, 
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt, 
Legyen áldott eddigi utad, 
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény, 
Hogy másoknak is fénye lehess. 
Legyen áldott a Nap sugara, 
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás 
A szeretetedre szomjazóknak, 
És legyen áldott támasz karod 
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad 
Minden hozzád fordulónak, 
Legyen áldást hozó kezed 
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod, 
Légy vigasz a szenvedőknek. 
Légy te áldott találkozás 
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár 
Minden hibád, bűnöd, vétked. 
Hiszen, ki megbocsátja, 
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás, 
Fájdalomban, szenvedésben, 
Örömödben, bánatodban, 
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod, 
Őrizze meg kedvességed. 
Őrizzen meg önmagadnak, 
És a Téged szeretőknek.

Végül úgyis csak a szeretés

"Az otthon melege"

Hyggekiáltvány:

"1. Hangulat
Oltsd le a villanyt!
2. Jelenlét
Legyél jelen- itt és most. Kapcsold ki a telefonokat!
3. Élvezet
Kávé, csokoládé, sütemény, torta, édesség.
4. Egyenlőség
A „mi” az „én” előtt. Osszuk meg a feladatokat és a műsoridőt.
5. Hála
Fogadd el. Lehet, hogy már nem lesz jobb.
6. Harmónia
Ez nem verseny. Már szeretnek téged. Nincs szükség melldöntögetésre.
7. Kényelem
Helyezd magad kényelembe. Tarts szünetet, most minden a kikapcsolódásról szól.
8. Béke
Nincs szükség drámára. Vitatkozzunk politikáról máskor.
9. Együttlét
Építs kapcsolatokat és narratívákat.
10. Menedék
A sajátjaiddal vagy. Ez itt a béke és biztonság szigete."

Hitet, melynek nincs nem lehet!

Áldott karácsonyt!

"Békét, csendet, mely elűz vihart,

örömöt, mely napsugárként tud gondfelhők közt is szórni fényt,

Szívet, mely csak szeretni tud,

hitet, melynek nincs nem lehet!"

Ars poetica-m: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.


(József Attila)

Kedvenc Karinthym

"Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába."

Karácsonyi rege

      Valamikor az idő hajnalán élt egyszer egy egészen pici csillag. Nagy fénye nem volt ugyan, de gyönyörűség volt hallani ahogy hárfázik odafenn. Történt egyszer, hogy egy hatalmas felhőgomolyag kiütötte a hárfát a kezéből, és az csak zuhant, zuhant. Egyenesen a Föld felé. Mélységes szomorúságba burkolózott az égi lakosság. Egyetlen csillag sem pislákolt, néma csend és sötétség tapogatózott minden irányba.
      Talán egy lágy fuvallat, talán egy Hang, de mégis - sok-sok idő elteltével - megtörte a csendet. A kiscsillag meggyújtotta aprócska lángját és úgy döntött, elindul a Föld felé, hogy megkeresse a hárfáját. Tudta azt, hogy nem időzhet. Tudta, hogy élete parányivá válik, ha túl közel marad a földhöz, túl sokáig.
Gyöngécske fényében mégis hitt. Hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megvilágítsa hangszerét, hogy utat mutasson. Elköszönt barátaitól, és elhagyta otthonát.
Szinte semmit nem látott, már-már zuhant és kapaszkodott egyszerre. Egyedül volt. Aprócska fényével. Kitudja azt már megmondani, meddig tartott ez az "ösvénytaposás"? Sok idő vagy csak soknak tűnő? Annyi bizonyos, hogy egyszercsak egy olyan fényességre lett figyelmes, amihez foghatót még nem látott egész törékeny életében.
Valahol Betlehem fölött angyalok egész kara hárfázott. A legkisebb közülük szárnyával óvta a kifogott hárfácskát, és csak énekelt, énekelt. A pislákoló csillagocskára várt, aki félig kimerülve, bukdácsolva közeledett. Egyre közeledett. Fénye viszont egyre erősödött. Amikor már szinte tapinthatóvá váltak az angyalszárnyak, a kiscsillag maga lett a hárfája. Eggyé vált hangszerével beleolvadva abba a fényességbe, amit emberi szem soha nem látott korábban. Zene és fény lett egyszerre. "Megszületett!" - hirdette a többiekkel egyszerre. Égi barátai sorra gyújtották meg fényüket odafent, mert hangja olyan volt, fénye akkora, hogy megrendült tőle a szív.
Azóta minden évben, karácsony táján fényesebbek a csillagok.
Tisztán hallani, hogy egy hibátlan hang - hárfakíséretében - betölti a mindenséget : "Megszületett!"

"Szánts bennem új ugart!"

      Még látszanak az őszi szántás nyomai a földeken. Még erőlködni látszanak a barázdák nyomán lett rögök, és gyengülő erővel még sóhajtozik a gyom.
Egészen közelről kell nézni! Új életet rejteget a föld. Aprócska, alig látható zöld búzahajtást. Csak takarójára vár, hópaplanára.
     Távolról minden más. A közöny nem enged közel, és azt hinné az ember, ugar, amit lát. Aztán rájön ez a puha fehérség, majd újra nap, és kiderül, termő a föld. Távolról is nézve. Kiderül, az élet valamiért rejtve maradt. Talán, hogy növekedni tudjon. Talán, hogy baj ne érje. Talán csak azért, hogy meglepjen. Kitudja ezt?
     Zöld. Búzahajtás, ami titkon nő.

Legszebb adventi ajándék nekem :)

Szárnyakat magamnak is...

" Alaktalan testemet már látták szemeid, 
könyvedben minden meg volt írva,
a napok is, amelyeket nekem szántál,
bár még egy sem volt meg belőlük" (Zsolt. 139:16)

"Minden oldalról körülfogtál,
kezedet rajtam tartod." (Zsolt. 139:5)

Micsoda felismerés! Mekkora biztonság!

Nekem ezek adnak szárnyat, hogy lányomat repülni taníthassam.
Erős szárnyak, pelyhesek.

És meg nem született fiamnak/lányomnak (is)... odaát

Mert tudom, hogy jól vagy! 

(Mégis... még mindig sajogsz egy kicsit....)

Lányomnak

"Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted."

(Ornella Fiorini / Ford. Erdős Olga)