A Házsongárdi ilyenkor olyan, mint egy királyi palota bejárata. Telisteli fényekkel, virágokkal és beszélgető, találkozó emberekkel, akik rokonai, ismerősei egymásnak.
Dsidához indultam, de ismerős asszony körvonalait véltem megismerni a gyertyák fényében. Háttal volt nekem, éppen sárga babakrizántémokat igazgatott a kripta sírkövénél. A nevet megvilágítják a gyertyák: Zolnay László. A fiúk édesapja. Az asszony,aki a virágokat rendezi, Zolnay Lászlóné Ungvári Márta. Anya. Nekem is már. Mert így szólítom.
- Csókolom. Bejöhetek? - persze, hülye kérdés, de indításnak, a mai napom után, gondolom, nem is annyira rossz.
- Szervusz, Sára! Sőt! - invitál a kripta-kerítésen belülre.
A kripta még Laci bácsi halála előtt megvolt, a Zolnay-ágon ide vannak temetve a fiúk nagyszülei. Anya annyit módosíttatott rajta, hogy kis kerítésszerűséggel körülvetette és egy fapadot állíttatott ide. Van, amikor ki szokott jönni, és csak úgy leülve ide, figyeli a csendet. Nem beszél a férjéhez, nem úgy veszi, hogy ő ott lenne. Csupán egy hely, ami emlékezteti arra, hogy volt egy ember, akihez neki nagyon sok köze volt, akit szeretett. Az emlék az, ami miatt kijön ide.
- Azonnal, csak visszaszaladok a kocsihoz.
Gyorsan lementem, kivettem a pokrócot, ami állandóan ott van, és siettem vissza anyához.
- Gyere, üljünk le! Kitünő ötlet volt a pokróc - mondja, és betakarjuk vele a lábunkat. Sokáig nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk a fényekbe, virágok sárga fejeibe.
- A fiúknak sose beszéltem erről, de valahányszor kijövök ide, valahogy mindig eszembe jut az egész. Tudod, amikor udvarolt nekem (Laci bácsi), mindig hozott vmi kis apróságot, figyelmességet. Mintha ő maga nem lett volna elég. Aztán egyszer elmaradt a figyelmesség, és nem sokra rá, ő maga is. Nem értettem, mi történik. Levelet írtam, amiben megkértem, mondja el, mi történt. Jött is válasz, de felületes. Az volt az érzésem,hogy olyan,mintha valaki más által feltett kérdésére válaszolna. Mindenfélét írt, de átlátszó volt az egész. Többet nem írtam neki. Úgy tűnt, mindennek vége. Se szó, se beszéd, volt, nincs. Egy évig. Ekkor, kora nyár volt, emlékszem, előadára mentem be a városba. Ő is ott volt. Egyedül. Elhívott egy képkiállításra utána. Nem firtatott semmit, nem emlegetett semmit. Szóval az egész olyan volt, mint egy film, aminek az előző kockái, a múlt -esetünkben - ki lennének vágva. Volt annyi eszem, hogy így is hagyjam. Igen, mielőtt megkérdeznéd, elfogadtam a meghívást. Magamban az esztétikai élménnyel érveltem, vagyis ezért csinálom az egészet. Persze, tudtam, ez csak buta érvelés, mert igazából arra vagyok kíváncsi, mi folyik itt. Az egyik képnél, megfogta a kezeim, és szembefordított magával.
"Márta, én városi fiú vagyok. látom, láttam, ahogyan éltek, és nem vonzótt,amit láttam. Kivetítettem lényedet egy olyan környezetre, amit nem akartam. Jobban mondva, azonosítottalak vele. Eszembe se jutott, hogy aki te vagy, aki te lennél, az nem egyenlő azzal, amiben laksz. Nem a szobád berendezéséről beszélek, hanem az életvitelről. Eszembe se jutott, hogy neked ez most megoldás, ott élni. Pedig nem egyszer mondtad, hogy te nem akarsz ott maradni. Igen, jött egy másik lány. Finom városi leányzó. De tudod, egy év alatt, kiderült, hogy ez a városi lány közel se olyan, mint te vagy. Ő szebb, te viszont gazdagabb. Belül. És ettől vagy te igazán szép. Meg tudnál bocsátani, és esetleg el tudod képzelni, hogy adsz második esélyt nekem?" - ezeket hadarta gyorsan, de suttogva. Elég kusza volt. Mintha rég készült volna az egésszel, de a helyzet valóságosságában, minden előregyártott mondat felszívódott volna.
Hallgat. És mosolyog. Huncutul. Látom az arcán, ahogy árad belőle a nőiesség, az erő. Tudatában volt ennek. Nem csak most, itt, velem, de ott, a képkiállításon is. Ezért győzött. És ezért nem folytatja a történetet, hiszen a végét tudom. Két fiút szült megtért kedvesének. Jól döntött, ez a lényeg.
- Nem bánta meg, hogy adott még egy lehetőséget, azok után, hogy se szó, se beszéd, Laci bácsi eltűnt a főszerepből? - nem bírtam hallgatni.
- Nem. Nem bántam meg semmit. Az alatt az egy év alatt, semmi jelt nem adtam magamról többet neki. Tudtam, hogy nője van, a világ kicsi, Sára. De tisztában voltam azzal, hogy én ki vagyok. Nem neki, magamnak. És ez elég volt. Nagyon jól tudtam, hogy erős fából faragtak engem, de azt is tudtam, hogy Laci milyen nővel szeretné berendezni majd a világát. Akkor nem tudtam, hogy visszajön, nem vártam rá. Az élet megy tovább, akkor se volt másként ez. De nem hiszek a véletlen találkozásokban. Hogy pont akkor volt Az az előadás, Az a képkiállítás, és mindketten ott legyünk egy év elteltével, hiszen addig Kolozsváron nem is jártam nagyon (az egy év alatt), inkább elmentem Tordára s más városokba, csak elkerüljek minden olyan lehetőséget, hogy vele találkozhassak.
- Vajon minden ember megérdemel második esélyt? - kérdeztem tovább, mert kíváncsi voltam, hogy egy ilyen karakán nőnek mi lehet erről a véleménye.
- Mindenképp! Tudod, ez olyan, mintha első találkozás után azt mondanád valakinek, hogy nem akarod többet látni. Mert első benyomás, ugye?! Marhaság. Előítélet, hiszen aki mondja ezt az egészet, nincs honnan tudja, hogy ez az első találkozás miért is lett ilyen, miért sikerült "ilyennek" meglátnia a másikat. Mert nem is tud róla semmi. Aztán, abból, amit látott, levonja magának a következtetést. És persze, csak olyan következtetést vonhat le, és olyan szavakkal, amik a saját, privát szótárában megvannak, illetve ami illeszkedik világnézetébe. Igen, Sára, második esély (több nem) szerintem Mindenkinek jár. - nagyon komolyan mondja mindezt, és szembefordulva immár velem.
- De most már kezdünk vacogni, menjünk haza. - folytatja -, de hozzám. Gyere, igyunk meg egy forrócsokit, aztán meglátjuk a többit.
- Köszönöm! - magam se tudtam, mit, de megköszöntem. Azazhogy tudtam, a bölcsességét. Valahogy jólesett ezt most megtudnom, hallanom.
A gyertyákat úgy hagytuk égni. Dsidához már nem értem el. A pokrócot összefogtuk, aztán karonfogva, mint két rég nem látott jóbarátnő, leballagtunk a kocsihoz.
Cikáztak a gondolataim. Egész úton.
(folyt. köv.)
